a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2012. március 18.

Zsemle: Közel virtuóz


Régen láttam már vendégül más írópajti novelláját, így most külön öröm és megtiszteltetés, hogy a zseniális Zsemle "Közel virtuóz" című szívmelengető történetét itt fogadhatom. Zsemle a kedvenc fanficíróm és egyfajta példaképem idestova négy éve, ezért kérlek, fogadjátok szeretettel amíg én egy újabb hihetetlen slashklisén piszmogok két próbaérettségi között
Fandom: BBC Sherlock (mimás), Sherlock/John PG




"Az üres nappali nem az a látvány volt, amiben John Watsonnak sokszor lehetett része. Általában egy Sherlock Holmes tartózkodott benne, hangulattól függően öltönyben, pizsamában vagy egy lepedőben. A nappaliban tartózkodó Sherlock Holmes általában két dolgot csinált: gondolkozott, vagy éppenséggel épp halálra unta magát, ami viszont azt feltételezte, hogy John idegei hamarosan erősen meg lesznek viselődve. Ehhez vagy közreműködtek úgynevezett kliensek... vagy nem. Mindenesetre Sherlock Holmes napszaktól és bármi más egyéb tényezőtől függetlenül rettenetesen próbára tudta tenni Dr Watson türelmét.
– Sherlok?
Ahogy az előbb, most sem érkezett válasz. Tehát valóban le lehet vonni azt a következtetést, hogy rajta kívül bizony senki nem tartózkodik itthon.
John lerakta a bevásárlószatyrot az asztalra, aztán komótosan elkezdett kipakolni belőle. Tej. Felvágott. Sajt. Még egy doboz tej. Ebben a háztartásban mintha kétszer olyan gyorsan fogyna a tej. Tojás. A hűtőben ezúttal nem várta semmiféle kellemetlen meglepetés. Sem levágott emberi fej, sem egy zacskónyi hüvelykujj. A tegnapi, meghatározhatatlan belsőségekkel teli dobozt kidobatta Sherlockkal, aki nem volt hajlandó megmondani, tulajdonképpen mit is tartalmaz az átlátszó műanyag tároló. Talán jobb is. Sőt. Nem. Mindenképp jobb.
John a laptopjára pillantott, ami ugyanott hevert, ahol hagyta. Persze ha Sherlock titkolni akarná, hogy hozzányúlt a gépéhez, könnyedén át tudná verni, de általában nem fárasztotta magát ezzel. Valószínűleg most nem volt kedve az e-mailjeihez. Múltkor is kifejtette, hogy amióta nincs barátnője, sokkal unalmasabb a személyes levelezése. John erre azt mondta, majd igyekezni fog a jövőben – a szarkazmus hatástalan volt Sherlockkal szemben.
Elkezdte összeszedni a nappaliban széthagyott holmikat: pulóver, pulóver, ing, hogy kerül ez ide, egy csomó papír, amire emlékezett, hogy a szobájában volt, hol járhat Sherlock, ha egy sürgős ügye lenne, bizonyára már hívta volna... Sherlock hegedűje, és mellette a leeresztett vonó a fotelben, hanyag óvatossággal egy párnára fektetve.
John azon kapta magát, hogy a hegedűt nézi, Sherlock hegedűjét.
Nem értett különösebben a zenéhez, és semmilyen hangszeren nem tudott játszani. Henryt annak idején a szülei megpróbálták beíratni a helyi zeneiskolába, ám testvére az órák nagy részét inkább ellógta, és velük focizott. John eleinte azt szégyellte, hogy a nővére a fiúkkal játszik, később meg azt, hogy a nővére ügyesebb, mint ő.
Letette a kezében összefogott, mosásra váró ruhákat, és odalépett a hegedűhöz.
Sherlock igazából kevés dologra vigyázott a környezetében, ennek talán legékesebb példája a sárga festékszóróval elkövetett műalkotás volt a falon. De a hegedűjével mindig óvatosan bánt, és a barnás-vöröses fán is látszott, szépen rendben van tartva, a lakkozás csupán a húrok aljánál vesztett egy kicsit a fényéből. Igazából meglepően könnyű volt, mármint Johnnak aztán tényleg nem volt összehasonlítási alapja, de egy gitárhoz képest például tényleg könnyű volt, egy zongorához képest meg kifejezetten.
John igazából kicsit ostobán érezte magát, ahogy állt, és Sherlock hegedűjét szorongatta. A nyakánál fogta meg, és olyan intenzitással bámulta, mintha az meg tudna szólalni – és ha tényleg meg tudna? Miről beszélne?
Egyszer John, még régen persze, járt egy olyan lánnyal, aki egy zenekarban hegedült. Neki nem ilyen volt a hangszere, sokkal kopottabb, megviseltebb, valahogy nyomot hagyott rajta az idő, mégis, a lány nagyon szerette. Azt mondta, inkább szeretné, hogy a karja törjön el, mint a hegedűje. John végül is ezt hülyeségnek tartotta, de mivel a lány igazából lenyűgöző kék szemekkel és még lenyűgözőbb sötét hajzuhataggal rendelkezett, ezt a véleményét megtartotta magának. Egy száraz fadarab és unalmas kornyikálás.
Sherlock ujjai fürgén szaladtak a húrokon, és miközben játszott, finoman hintázott előre-hátra, együtt a zenével, szinte tudtán kívül. Az arcán a feszült koncentráció kifejezése ült, de most nem egy megoldandó probléma volt előtte, nem kiemelkedő intellektusa zárta őt áthatolhatatlan falak közé, hanem egyszerűen beleveszett a zenébe. John sokszor elmondta, botfüle van, de Sherlock játéka nem zavarta. Igazából szerette nézni.
Ahogy Sherlock hegedült, azt igazából nem csak hallani lehetett, látni is.
– John, az nem egy darab fa. Ne úgy fogd.
John összerezzent, és bűntudatosan fordult meg.
Sherlock az asztalra dobta a kulcsát, meg egy doboz cigit, majd megállt, és összehúzott szemekkel végigmérte őt.
John annyira zavarba jött, hogy még felháborodni is elfelejtett, ahogy orrát megcsapta a férfi ruhájából áradó tömény füstszagot, ami nem egy szál cigarettát feltételezett. Hogy megtörje a hosszúra nyúló kínos csöndet, magyarázkodásba fogott.
– Én épp pakoltam, és... - Sherlock kivette a kezéből a hangszert, ám mikor el akart lépni mellette, a hosszú ujjak a csuklójára fonódtak.
– Várj! – állította meg a férfi, és John torka egészen kiszáradt, mikor észrevette, még mindig ugyanazzal a kutató pillantással vizsgálja őt, mint egy bűnügyi helyszínt.
A csönd, az a fránya csönd már megint felütötte a fejét, mintha legkedveltebb szórakozása az lenne, hogy Johnt ostoba szituációkban még ostobább gondolatokra készteti.
– Sherl...
– Egy bizonyos szempontból ez is olyan, mint egy nyomozás. Egyszerre nagyon sok dologra kell figyelned. Tedd a kezed a válladra. A bal válladra. És a jobb kezed.
Mintha lett volna Johnnak választási lehetősége, tekintve hogy Sherlock ujjai még mindig a csuklójára voltak kulcsolva.
– Gyerünk. És húzd ki magad. – John, megszokta, hogy a miérteknek nincs sok értelme Sherlock közelében, és sóhajtva a hajtotta végre a férfi utasítását. Bármit is akar Sherlock, szemmel láthatóan ő lesz a tesztalany, és az ilyeneken jobb túlesni. Gyorsan.
– Koncentrálj, de nem szabad túlságosan erőltetni, különben görcsös lesz a tartásod.
Végre elengedte a kezét, ám ahelyett, hogy John örülhetett volna a zavarba ejtő testi kontaktus megszűnésének Sherlock végighúzta a mutatóujját azon az élen, ami állától a füléig tartott.
– Itt, ezzel a résszel kell megtartani a hangszert. – Hogy illusztrálja az imént elmondottakat, Sherlock a vállához nyomta a hegedűt.
– Ööö, Sherlock... miért is tartasz most nekem hegedű-gyorstalpalót?
– Csak fogd be. – Sherlock mellé lépett, és a tenyerét a gerince mentén lassan felfelé csúsztatta, egészen a derekától a nyakáig. – Mondtam, hogy húzd ki magad. És most már megpróbálhatnád oldalra hajtani a fejedet is. Kicsit kevésbé... mereven.
John jelenleg nem tudta eldönteni, hogy az utasítások áradatából melyik részt emelje ki, mint Sherlock legpimaszabb és valahol legmegalázóbb megnyilvánulása. Az agya egyik fele borzasztóan dühös volt, mert úgy érezte magát, mint egy buta játékbábú, amit a másik kedvére rángathat, egy húrokon felfüggesztett marionett, ami... Sherlock ujjai mindig hidegek voltak, évszaktól és hőmérséklettől függetlenül, és egészen nyilvánvalóan ezért borzongott meg, ahogy azok a nyakához értek. Szóval Dr. Watson agyának egy része ugyan roppant mód mérges volt, de elméjének másik, és tulajdonképp nagyibbik részét az a felfedezés tette működésképtelenné, hogy a lakótársa egészen közel áll hozzá, miközben a bal kezét módszeresen ráakasztja a hegedű nyakára.
Sőt, ha egészen hűek akarunk lenni a valósághoz, Sherlock gyakorlatilag hozzásimult. És John Watson nem volt ugyan a zeneművészet szakértője, de egyszerűen nagyon nehezen tudta elképzelni, hogy az oktatás általában így zajlik.
– A tenyeredet befelé fordítod... szóval a tenyered mindig a hegedű nyaka felé kell, hogy nézzen. – Sherlock kinyújtotta a kezét, és az ujjait ráigazította a húrokra.
John bal keze így furcsán kicsavarodott pózba került, ám amint megpróbált lazítani, vagy legalábbis könnyíteni a fájóan görcsös pózon, Sherlock keze valamilyen megmagyarázhatatlan módon a hasára került.
– John, ne add fel ilyen könnyen! Mondtam, ez csupán annyi, mint mikor szembekerülsz egy problémával, egyszerre túl sok, de ha a fejedben elkezded helyrerakni, meglesz. A testsúlyod próbáld inkább a bal lábadra helyezni.
– Sherlock, a kezed... – préselte ki a szavakat az összeszorított fogai közül John, de ahogy Sherlock megrázta a fejét. Na nem mintha ezt látta volna, csak érezte, ahogy a göndör fürtök a nyakát súrolják.
– Akkor megint összecsuklasz... csak elegancia kérdése.
– És szerinted bennem megvan ez az elegancia?
John karja kezdett már elviselhetetlenül sajogni, és ahogy orra lassan hozzászokott Sherlock arcszeszének illatához, agya egyre nagyobb területén szólaltak meg a vészcsengők. Mi ez, mi ez az egész pontosan? Megpróbált kilépni Sherlock elől, ám a férfi keze a mellkasára szorult.
– John...
Sherlock soha nem kér. Ostobaság lenne, hiszen anélkül is mindent megkap. Játszik rajta. Ő is egy hangszer. John végül is hagyta, hogy Sherlock a jobb kezébe adja a vonót, eligazgassa rajta az ujjait, és ő maga is igyekezett követni az egyszerű utasításokat. Majd Sherlock, még mindig szorosan mögötte, ujjait John ujjai fölé simította, és a vonót a húrokhoz emelte. Az üres „A” húr hangja furcsán erős és éles volt, de mégis ez volt az első olyan dolog, amit John maga csikart ki egy hangszerből. Még ha ezt komoly nyomásra, még erőteljesebb segítséggel is tette, valahogy sikerélmény volt.
John leeresztette a karjait.
Sherlock nem mozdult.
John nem szólt.
Aztán valahogy Sherlock másik keze is rákerült, érintése öleléssé kulcsolódott, homlokát a fejéhez nyomta, és John érezte, ahogy a hajába szuszog.
– Nagyszerűen továbbfejlesztetted a darab fa gondolatsort, amikor a vonót gyakorlatilag fűrésznek használtad.
– Oké, ha nem bánod, azért én ezt most dicséretnek veszem – válaszolt John, harag nélkül. Még egy kis gúnyt sem sikerült a hangjába csempésznie, nem. Sherlockban nem is a földbe döngölő arrogancia vagy az érzéketlenség volt a legrosszabb, hanem ez. Hogy sikerült mindig elérnie, ne legyen mérges.
Na de a Csönd, a visszatérő ősellenség ismét felbukkant, elszúrva, legalábbis igen kínos keretbe foglalva a szituációt, úgyhogy John Watson kibontakozott az őt eddig fogva tartó ölelésből, és szembekerülve Sherlockkal, megeresztett egy zavart mosolyt.
Aztán, az eddigi forgatókönyvhöz híven, villámgyorsan elmenekül a szobájába.
Sherlock nem mosolygott.
Még hogy ő nehéz eset! Johnt megszelídíteni eddig meglepően bonyolult feladatnak bizonyult.
A fotelba heveredett, kinyújtott lábát azon a ruhakupacon nyugtatta, amit John hagyott az asztalon. Annyira meg volt illetődve, hogy még a hegedűjét is sikerült magával vinnie.
Nem baj, majd este visszaszerzi."

 még több a szerzőtől: masterpost

5 megjegyzés:

Ariana írta...

Először az apró dolgokat emelem ki, például amikor csak úgy meg volt említve hogy gyorsabban fogy a tej, meg hogy Sherlocknak nem elég érdekes a levelezése, hogy John a végén magával vitte a hegedűt, meg az ilyenek, amikre csak egy-egy félmondat van, de mégis nagyon tetszettek, olyan jó hangulatot kölcsönöztek az egésznek. ^^ De egyébként összességében is nagyon tetszett, főleg amikor Sherlock a kelleténél jóval közelebb tartja Johnt végig. Szóóóval ahogy Raistlin reklámozta, könnyed volt, romantikus, bájos, és köszönöm szépen ezúton is hogy ide lett irányítva a figyelmem, tényleg szeretem, ahogyan az meg volt jósolva :D (Találtam benne egy elgépelést de az annyira nem lényeg hogy csak nagyon halkan jegyzem meg.)

Fekete Retek írta...

Ah~ köszönöm a kedves szavakat, épp olvadozok itt a gép előtt. (én lennék a vak, de nem találom azt az elgépelést...)

Valerin írta...

Sziasztok! Már többször is elolvastam ezt a történetet, először talán a szerző oldalán, és már akkor is nagyon tetszett. Az apróságok nekem is bejöttek, de ez a tej dolog még mindig nem egészen világos. A sorozatban is mindig ezzel vannak elfoglalva, elfogy a tej, de azt sosem látjuk, hogy ki issza. A hegedű... az egy gyönyörű hangszer, és Sherlock kezei között még csodálatosabb lesz. Hm, szinte látom magam előtt, ahogy tanítani kezdi Johnt.
"Sőt, ha egészen hűek akarunk lenni a valósághoz, Sherlock gyakorlatilag hozzásimult. És John Watson nem volt ugyan a zeneművészet szakértője, de egyszerűen nagyon nehezen tudta elképzelni, hogy az oktatás általában így zajlik."
Persze, hogy nem így zajlik, kedves John. A mester csak a kedvenc tanítványainak ad VIP órákat. Khm. És nagyon igaz, hogy a detektív soha nem kér, mégis mindent megkap. Minket is megkapott, pedig fütyül ránk igazából...hüpp.

Igazság szerint, ha Sherlock tényleg akarná Johnt, nyíltan kimondaná - legalábbis szerintem.
- John, kellesz. Most. Irány az ágy. Nem, nem a tied, az enyém. Hogy miért? Végre szeretnék hajtani egy kísérletet. El szeretnék merülni a szeretkezés tudományában. Igen, veled. Hogy miért? Először is, mert te vagy a közelemben, másodszor pedig, mert kedvellek. Mehetünk?
- Oh, God, yes.

Örülök, hogy ide is felkerült, és gratulálok hozzá.

Reisuto: Faludy György idézete csodás, köszönöm.:)

Reisuto írta...

Zsemlemester jelenleg Londonban tartózkodik, de a rám eső részét kéretlenül is megválaszolom: Faludy versét rátetoválnám mindenki homlokára, aki NC-17-re adja a fejét (így a magaméra is.)
A tejes poénkodás kulcsa pedig a BBC kamuhonlapjaira, ti. Sherlock honlapjára és John blogjára érkező kommentek, amikben rendszeresen nyesztetik egymást tejvásárlás.ügyileg. Annyira édesek ezek a kommentek, hogy a fandom teljesen beléjük habarodott, és afféle kánon gag lett, ami a készítőknek si feltűnt, szóval a második szériában nagyon gyakran látunk tejeskannákat szerteszana a lakásban :D Egyébként valószínűleg Sherlock issza és John veszi.

Fekete Retek írta...

Úúú, köszönöm :)
Nem tudom, én nagyon nehezen tudom elképzelni Sherlockról, hogy nyíltan verbalizálja a vágyait - ő nagyon szeret játszani. Az egyfajta megalázkodás lenne, ha nyíltan felajánlkozna, megpróbálja Johnnal kimondatni, hogy van valami kettőjük között. John szerintem eleinte egy kísérlet neki, mert érdekli, és próbálgatja nem túlságosan egyenesen olyan irányba terelgetni, ami neki, mármint Sherlocknak a legmegfelelőbb.
A tejre meg Reisuto már adott egy nagyszerű magyarázatot - szerintem mindketten brutális mennyiségű teát isznak meg és tejjel.
(mellesleg ez nekem ilyen belső poén, mert nálunk is folyton azon megy a szenvedés, hogy miért fogyott már megint el ilyen hamar a tej)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS