a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2012. január 1.

Fátum

Ismeritek az Assassin's Creed című játékot? Én nem igazán, az egyik szereplő sorsa mégis különösen megfogott. Malfatto múltjáról gyakorlatilag semmit nem tudunk, így amikor Carlo megkért, hogy karácsonyra lepjem már meg egy történettel őróla, teljesen szabad kezet kaptam. Szóval, ez most egy reneszánsz Hasfelmetsző Jack elképzelt élete.
mediterrán jelleggel.




Fénykorszak, fényidővel ezelőtt, minden ébredezett. A világ az égig nyújtózott, aztán felnyitotta szemét. És a kékség elvakította.
Róma színaranyból. Róma napsugárban. Róma tündökölt ezernyi ember gyémántos gondolatainak izzásában.
Ez volt a kor, amelyben Malfatto élt és pusztított.

A tizenhatodik gyermek volt a családban, és a második túlélő. Torre Arlo Malfatto névre keresztelték, azután pedig megfeledkeztek róla. A dajka táplálta és nevelte, ahogyan az összes többi csecsemőt is, a tanító bölcs tudományokra okította, ahogyan az összes többi tanulót is. Jó esze volt, de ez nem sokat számított.
Egyvalamivel tűnt ki különösebben: a szépségével.
Tizenkét éves koráig a Szent Agostino templom kórusában énekelt. Ahogy ott állt a karzaton, hófehér ruhában, a gyertyák lobogásában, sok csodaszomjas lélek vélte úgy: valamely kőangyal öltött emberi alakot. Testének márványába egy titokzatos mester keze az isteni tökéletesség vonásait véste, haja vad aranyszínben lobogott, szeme zölden fénylett, mint a titkok. Kellem és báj tömjénfüstként övezte alakját, és ezért imádója is akadt, rengeteg. Úgy rajongtak érte, mint egy szentért, olyan néma odaadással. A kórus vezetője ragaszkodott hozzá, hogy a műtétet még idejében végezzék el, és így megőrizzék Malfatto kecsét és hangját az örök ifjúságnak.
A szüleinek más tervei voltak. Jövedelmezőbb tervei. Úgy gondolták, a legjobb, ha kiházasítják. A La Forgia család egyetlen leánygyermekét szemelték ki számára: ám meg kellett várni, hogy a gyermek napjai beteljenek, és átessék első havi tisztulásán.
Malfatto addig is tanult, a leginkább pedig a természettudományok érdekelték. Itta a szavakat, falta a könyveket. Orvos lett. Egészen kiváló doktor, és a família áldását adta tevékenységére: egy elszegényedett nemesi család sarjainak bizony munkát kell találnia.
Élvezte a betegségek gyógyítását, de még inkább élvezte kutatásukat. Boncolt és kérdezett, elmélkedett, kutakodott. Foglalkozása lázas örömmel töltötte el, és úgy gondolta, semmi egyébre nem vágyik, elég, ha idejét a rézmozsárnál töltheti, csontváz növények száraz szirmait őrölve, megismerve áldásukat és mérgeiket.
Akkor aztán elérkezett az idő, hogy végre megházasodjék. Bár ő mit sem tudott róla, a nagy eseményt hosszas vita előzte meg: La Forgiáék egyre halogatták a menyegzőt, mert anyagi helyzetük jelentősen javult, és úgy gondolták, talán jobb partit is találhatnának leányuk számára. A Malfatto családtól viszont elpártolt a szerencse, ők tehát sürgették a nászt, az adott szó feloldozhatatlanságára hivatkozva. Dúlt a harc, az évek szöktek. Letizia La Forgia tizenhét éves volt, amikor bemutatták Torre Arlo Malfattónak.
A jeles eseményre egy álarcosbálon került sor.
Rügyeztek a fák.


- Aztán csak ügyesen – vigyorgott a lomha, kócos Arrigo Malfatto, az idősebbik fivér. Egyre igazgatta jelmezét, a csipkéket, a gyöngygombokat, fordult, pördült a homályos, görbe tükör előtt. Torre leszegett fejjel állt, és a kezében szorongatta a maszkot, amit erre az alkalomra készített. Úgy gondolta, jó mulatság lenne, ha a doktorok pestisálarcát formázná meg. Kormozott üveggel takarta tekintetét, és szempillákat pingált fel az álarcra. Egyre inkább úgy érezte, hogy keze munkája ügyetlen, ötlete bárgyú, de mégis örült, hogy valamivel eltakarhatja pírban égő arcát. A pompás, aranyos-zöld ruha szűk volt, az új bőrcipő kényelmetlen, a levegő forró és fullasztó a parfümök párájától. Arrigo erélyesen hátba vágta, és belökte a terembe.
Virágokkal ékesített, kör alakú csarnok volt, zsúfolásig színes, felismerhetetlen és idegen alakokkal. A fiú egy darabon kétségbeesetten kóborolt, aztán az anyja karon ragadta, és a maszkja alól azt sziszegte:
- Táncolj! Ott, a kör közepén, fehérben, macskaálarcban, az a La Forgia lány. Táncolj vele!
Malfatto kővé dermedve állt. A zene, a lárma csitulni látszott, elmosódott a gyertyák lobogása, a terem képe: onnantól és mindörökre egyedül Letiziát látta.
Letizia… hosszú, leomló, uszályos ruhában, ahogy felemelik, fel és egyre fentebb; éjzuhatag haja örvénylik, vonaglik, remegnek a belészórt sápadt virágok. Arcát alig takarja a maszk, bőre halványan fénylik, mint a hold, vértelen ajka apró és durcás, homályos bágyadt, kék szeme. Minden mozdulata alélt, elegáns: fogoly hattyú, elejtett múzsa, vékony, vézna kezei szárnyakként rebbennek. Letizia…
Akkor Malfattót megint megragadta valaki, és húzni kezdte maga után: egy barna lány, csupa mosoly, csupa kacagás, belékarolt és azt mondta:
- Ha már a nevét nem tudhatom, legalább azt árulja el az úr, ugyan kit ölt meg a szépségéért! Mert szép, tudom én, és azt is tudom, hogy ezért fizetni kell!
Nevetett, és tovaillant. Forgott a tánc, egy perdülés, egy arc, egy élet, valaki, és elsuhan, többé nincs. Beljebb és egyre beljebb, a kör közepe felé, előre kiszámolt lépésekkel, óvatos és lassú, mintha a jégen járnál.
Végül elérte Letiziát. Mintha egész életében minden lépést azért tett csak volna meg, hogy most vele táncoljon, mintha minden lélegzetvétel azért lett volna, hogy most felsóhajthasson:
- Méltatlan e kéz, mely kezét érinti!
- Nem oly méltatlan, ha nekem ígérték. Messer Malfatto, ugye?
- Kegyed szolgálatára, örökre!
- Éjfél, éjfél! – kiáltottak mindenfelől. – Le az álarcokkal, le az álarcokkal!
- Azt hittem, öregebb.
- Nekem pedig senki sem szólt, hogy tündérek gyermekét vezetem oltárhoz.
Letizia végigmérte, aztán keserűen elmosolyodott. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Malfatto mosolyogni látta.
- Ne nekem udvaroljon, ezt a házasságot atyám szerezte. A holnapi viszont látásra, signore. Remélem, családjaink békében élnek majd.
- Ott leszek! – kiáltotta szenvedéllyel, és mélyen meghajolt.
Kábultan lépkedett az oszlopokhoz, és forró homlokát nyugtató márványukhoz szorította. Szédült és reszketett; száraz ajkai egyre formálták az imádott menyasszony nevét, Letizia, Letizia, és soha semmilyen muzsika nem hangzott még szebben.
Arrigo türelmetlenül megrázta.
- Rosszul vagy talán?
- Ó nem, nem… csak úgy érzem, tagjaimból kiszállt az erő, olyan… - elhalkult, és a válla felett hátranézve a táncolókat figyelte.
Arrigo göcögve nevetett, zsebkendőjét a szájához szorítva:
- Az erődre, arra pedig szükség lesz, édes öcsém!
- Hogy értsem ezt?
- Torre, Torre, hát nem tudod, minek az estéje van ma, és melyik este lesz a következő?  Tán van róla fogalmad, mihez kezdesz a nászéjszakán?
Malfatto pirulva félrefordult, és azt suttogta:
- Utódokat nemzek.
- És mégis hogyan? – röhögött fivére, és megtörölte homlokát. A nehéz öltözet izzasztotta, sötét haja csatakosan összetapadt. – Azt gondolod talán, hogy erre megtaníthatnak a tudós könyveid? Csak a tapasztalat lehet tanácsadód! Figyelj hát rám… az a hölgy ott, látod? Ő Amaranta Naccarato. A segítségedre lesz.
Az ifjú elborzadva mérte végig a felcicomázott öregasszonyt, aki legyezőjével intett felé.
- Ezt mégis hogy érted?
- Amaranata Naccaratót mindenki ismeri. Övé a legnagyobb s legpompásabb bordélyház egész Rómában! Na, mire fel ez a megrökönyödött pillantás?
- Mi lehetne irtóztatóbb bűn, mint elfogadni a piacra kínált gyönyört?
- Hogy lehetne bűn bármi, melyben örömöd leled?
- Ha vétkemben örömöt találok, annak megátalkodottság a neve.
- Sokat kell még a világról tanulnod, fiú! Engedd, hogy segítsünk. Hiszen ez így természetes. Lásd ez urakat mind itt a teremben: nem így cselekedtek valamennyien? Nászestéjük előtt felkeresték a szerelem mestereit, hogy tanuljanak tőlük. Azzal az okos fejeddel ezt talán megérted, ez is csak iskola! Van, aki korábban kezdi a tapasztalatszerzést, de hidd el, valamikor még a király is elfogadta a kéjnők kegyeit, hogy időben erős utódot nemzhessen! Holmi semmi kis parasztlánnyal henteregnél inkább, csak mert az ingyen van? Na ne légy olyan csökönyös, ne hagyd szégyenben családjaink!
- Sosem hallottam még arról, hogy efféle… kötelességeim lennének.
- Kérlek! – horkantott Arrigo, és elkezdte öccsét a türelmetlenül toporgó Amaranata felé taszigálni. – Ez egy olyan titok, amiről mindenki tud, és amiről ezért mindenki hallgat. Gyóntatóatyádnak sem kell megvallanod. Hagyomány ez, örökség. A rítus apáról fiúra száll, fivérről fivérre. Bízz meg bennem, és fogadd ezt az ajándékot illő alázattal!
- Uraim! – hajolt meg előttük Amaranata, és szélesen elmosolyodott. A fogaira bíbor rúzs tapadt. – A fizetség busás; királyként szórakozhat az éjjel. Fáradjon velem.


- Kérem, nekem még nem igazán volt részem ilyesmiben – suttogta Malfatto, és zavartan nézett körbe a pompás palotában. Groteszk díszletnek látta, templomok, királyi lakok megcsúfolásának, és mindenekelőtt: kongóan üresnek.
- Ha értesüléseim pontosak, éppen ezért van itt. Ne féljen, a lányaim majd gondját viselik. Ma éjjel ön az egyetlen vendég. Mindannyian a rendelkezésére állnak.
Amaranata kettőt tapsolt, és kinyílt előttük egy súlyos, kétszárnyú ajtó. Oszlopcsarnokos helyiség várta őket itt is, de ezek az oszlopok szikrázó vízből törtek elő. Sudár leányok egy csoportja andalító, illatos olajat öntött a medencébe, középen pedig, egy apró szigeten öt gyönyörű nimfa várakozott lenge, áttetsző selyemben. Egy elefántcsontból faragott, brokátba burkolt heverőt álltak körül, és a hárfa léha dallamára ingadoztak, testük együtt vonaglott a fáklyák lassú tüzével.
Amaranata lesegítette Malfatto köpenyét, majd közel hajolt hozzá:
- Szédítse bor, bágyassza mámor. Csituljon a szellem, daloljon a szív. Jó mulatást, uram! – ezzel betette mögötte az ajtót.
A kulcsot a zárban feledte, így esett, hogy amikor pár órával később arra járt, egy egész seregnyi vihogó süldő leányt látott ott leskelődni: a kurtizánok éppen az utcára igyekeztek, csak az egyikük úgy döntött, mégis csak bekukucskál megtudni, mire fel ürítették ki éjjelre az egész házat. Akkor azt kiáltotta a többieknek: „nővérkéim, nővérkéim, nézzétek csak: Isten szent angyala az égből közénk hullott, és barátnéink most ismét a Mennybe viszik!”
- Hess, lányok, ha munkátoknak értéke volna, most ti kényeztetnétek! – vágott közéjük Amaranata a legyezőjével, mire riadtan félrerebbentek. Megesett rajtuk a szíve, és megenyhülten kérdezte: - No azért mondjátok: jól mulat-e messer Malfatto?
Csak vihogás érkezett válaszul, így hát maga is belesett. A lecsupaszított istenfi a heverőn feküdt, szájába bort csorgattak, mely végigfolyt mellkasán, szőlővel etették, simogatták, becézgették. Ő kábultan felvetette pilláit, és az egyik lányt az ölébe húzta, csókolta nyakát, keblét; a többi féltékenyen karolta át, lábaiba kapaszkodtak, kezét fogták.
Amaranata elégedetten bólogatott.


Az emlékezetes kiképzésnek hála, a nászest után Malfattoék hamarosan gyermekáldásban részesültek. Letizia inkább átoknak érezte: rosszullét fogta el mindultalan, szédült és ájuldozott. Ragaszkodott hozzá, hogy minden reggel eret vágjanak rajta, és Malfatto vakon engedelmeskedett. Úrnőjének vérét egy ezüst edénybe csorgatta, aztán gyógyító növények nedvét kente a sebre, bekötözte, csókjával illette. Letizia fehéren és unottan hevert az ágyban, behúzott függönyöknél, teljes sötétségben. Összegömbölyödött, és nézte ezt az ismeretlen sziluettet, ezt a lelkes és bosszantó bolondot.
- Ha fiú lesz, teljesítettem a kötelességemet – suttogta rekedten.
- Hogyan nevezzük majd? – mosolygott rá Malfatto, és összefűzte ujjaikat. Letizia elhúzta a kezét, és a fal felé fordult.
- Ugyan mit számít? Ráérünk még azzal. Hagyjon magamra.
Malfatto fejet hajtott, és lábujjhegyen kiosont. Letizia után szólt:
- Torre!
- Igenis?
- Azzal hintse meg a virágokat – intett az edény felé, majd arcát a tenyerébe temette. – Szebben nőnek…
A hónapok múltával egyre ingerlékenyebb és egyre gyöngébb lett. Nem állhatta maga körül a szolgálókat: az egyik csámpás volt, a másik ügyetlen, a harmadik lassú.
Malfatto minden reggel kifésülte a haját, lepergette az éjsötét tincseket ujjai között. Tiszta pongyolát húzott rá, és friss virágokat szedett a réten, esténként pedig, amikor alkonyba borult az ég, átkarolta és történeteket suttogott neki és a gyermeknek, színes és szép meséket. Amikor Letizia elaludt, és Malfatto csak lassú, egyenletes légzését hallgatta, néha úgy érezte, sírni tudna a boldogságtól. A csillagok csorgó, sárga fénye szitált be az ablakon, és ha kezét asszonya hasára simította, érezhette a kicsi életerős rúgásait.


A napon, amikor Matteo Malfatto született, apja sokáig volt távol. A végtelen, napfénybe nyújtózó réteket járta, verbenát, cickafarkfüvet, kutyabengét és bodzavirágot gyűjtött. A városba érve, karján a kosárral, még elmerengett, vigyen-e valami meglepetést Letiziának: egy szép csattot talán, vagy édes gyümölcsöket. Egyszerre összeütközött egyik szolgálójukkal, aki úgy futott, hogy még a szoknyája szegélyét is felmarkolta.
- Nem hallotta?! – kiáltotta. – Nem hallotta az úr? Már órák óta nála van a bába! Siessen, siessen!
Malfatto rohant, ahogy sose rohant még, a szobába beesve térdre hullott, és megmarkolta Letizia kezét.
- Itt vagyok, itt vagyok… - lihegte, és fejét a vállára hajtotta.
- ...benedictus fructus ventris tui, Iesus. Sancta Maria, Mater Dei…
Nehéz, fémes illat töltötte meg a levegőt: az erőlködés és a halál illata. Malfatto lassan feleszmélt, felesége sápadt, verejtékben fürdő arcába nézett, remegő szájára, fennakadt szemeire. Az asszony görcsösen szorította gyöngyös rózsafüzérét a keblén, és a takaró csurom vér volt.
- Itt vagyok… Letizia, itt vagyok, ne féljen…
- …ora pro nobis, peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae…
A dajka, kendős, füstös asszony, egyre kétségbeesettebben kiabált:
- Lélegezzen, kedveském, lélegezzen! Jaj, jaj, jaj, Szűz Mária, segíts!
- Et in hora mortis nostrae…
- Megjöttem, nem lesz semmi baj, minden rendben van, Letizia, Letizia…
- Ne adja fel, nagyságos asszony, ne!
- Mortis… in hora mortis…
- Letizia, tiszta szívemből szeretem magát! – zokogta Malfatto, és arcát ismét a vállába temette, könnyeivel áztatta, és csöndes, elfojtott sírásába a bába jaja vegyült:
- Annyira nagyon szép volt! Túl szép volt, hogy éljen!
- Hiszen még… hiszen… - elhajolt kedvesétől, szemébe nézett; és azok a szemek többé semmit nem láttak, a szentolvasót markoló ujjak elernyedtek.
A bába lepedőbe burkolta Matteo holttestét, és átnyújtotta atyjának. Ő némán figyelte a csöpp kis lény arcát, szederjes ajkait, hunyt szemét, ökölbe szorult, piciny ökleit. A köldökzsinór fojtotta meg. Csak át kellett volna vágni…
Felemelte a fiát és magához ölelte. Ringatta, babusgatta.
Gyönyörű gyermek. Letizia vonásait örökölte, és halott volt az első lélegzetvétele előtt.


Üvegkoporsóba temettette őket, ezernyi virággal. Lobogó feketében állt sírjuk felett, és nézte, ahogy a föld bekebelezi őket mindörökre. Kiáltani akart Istenhez, fel, a nagy égbe, de tudta, hogy az Úr többé nem hallgatja meg. Megismerte Istent, és megtanulta a leckét: a Jó Pásztor elpusztít mindent, ami szép, ahogyan ezek a virágok is elhervadnak, úgy lesz az enyészeté idejekorán és elkerülhetetlenül a gyönyörű és az ártatlan.
Amikor hazaért, őrjöngve körözött a roppant ház üres, némán ásító szobáiban, még Letizia parfümjétől terhes a levegő, lepedője az erkélyen szárad, Matteo játékai előkészítve: egy kis falovacska a sarokban, csörgő és az apró ruhácskák. Mesteremberek képei függnek a falon, művészi keccsel díszítenek mindent, hogy szép legyen, hogy halandó legyen, és érezte, ezt képtelen elviselni.
A laborjába rohant, a pincébe, feldúlta jegyzeteit, kémcsöveit összetörte, egyenként szaggatta ki a könyvek lapjait. Megragadott egy üveget, és fuldokolva nézte, görnyedt háttal. Keze remegett. Akkor felordított, és az arcába fröcskölte: vitriol volt, és azt a pusztító, olthatatlan tüzet adta meg neki, mellyel szerelme és haragja lobogott. Csontig lemarta magát, hogy fogai elővillantak arca bal oldalán, a roncsolt húst csomókba rántotta, kiperzselte egyik szemét, elszenesítette homlokát.
De élt.
Malfatto még mindig élt.
És megértette, miért.


Aznap éjjel felkereste a bátyját. Hogy házához akadálytalanul juthasson el, felöltötte azt a régi pestisálarcot, bárhogy fájt is, fejébe kalapot húzott, gondosan felöltözködött. Felosont hozzá a párkányokon, bekopogtatott ablakán.
- Mi ez a maskara? – nevetett Arrigo, a szép Arrgio, és Malfatto mosolygott, bár ő ezt nem láthatta.
A kandallónál ült, mint minden éjjel, köntösben, és borozgatott. Beengedte az ablakon öccsét, aki tenyerébe vette az arcát, és szemébe meredt, mely olyan eleven smaragdként izzott, mint az övé, mint az övé egykoron.
- Bátyuskám – mondta, és Arrigo megremegett, mert a hangja olyan eltorzultan szólt.
- Miféle tréfa ez? Egészen megrémítesz!
- Drága bátyuskám, apánk szépségének tolvaja… - a hajába túrt, a vad, fekete fürtökbe, aztán feltolta a maszkot homlokán, és rávigyorgott, Arrigo pedig üvöltött, de nem sokáig üvölthetett. Malfatto előre hajolt, csókot lehelt ajkaira, és kreccs, egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát. Aztán egy fahasábot vett fel a kandallóból, a bőrkesztyű megvédte kezét az izzó parázstól. Előbb a cifra köntöst gyújtotta meg bátyja holttestén, aztán a gazdag kárpitokat a falon, és kirohant a folyosóra, és égtek már a virágok is, és az egész csodás, csodás, csodás villa, és az egész csodás, csodás, csodás éjszaka.


Karjait maga köré fűzve ballagott. Az utcák néptelenül ásítottak, a hold a sűrű viharfelhők mögé rejtezett. Egyszerre megszólította egy utcalány:
- Csak nem maga az, Malfatto úrfi? Nincs kedve hozzám bújni egy ilyen csúnya, hideg éjjelen?
Ő gyorsan az arcába húzta a maszkot, csak azután mert megfordulni. A lányzó nevetett. Keble kibuggyant a szoros fűzőből, haját két csigába tekerte fel, sminkje leázott a kitartóan kopogó esőben. Pára porzott fel az utakon. Malfattónak úgy tetszett, minden zokog: a kurtizán is, fekete tuskönnyekkel.
- Miféle maszk az? Ó, értem én! Hát akkor nem mondom el senkinek, hogy nálam járt!
Nem fog sírni többé.
Semmi sem fog fájni többé.
Beteljesedik.
A falhoz szorította, csak egy pillanat volt. A hosszú tőr a gyomrában… a tüdejében… a szívében… úgy sikított, átharapta a nyelvét… olyan nagyon sikított, mint akkor este…
Vér és gyönyör, halál, szerelem, a kezét tisztogatva egy vízköpő alatt arra gondolt, ezek mind annyira összefüggenek. Minden világos már, kristálytisztán érthető.
Megtalálta a helyét, célját, küldetését.
Tudja, mire rendeltetett.
Arrigónak biztos igaza volt. Ha tévedne (bár ennek még a gondolata is nevetséges), ha tévedne, akkor nem élvezné ennyire.
No lássuk csak… öt meg négy, az kilenc… akkor vegyünk el egyet…

4 megjegyzés:

Carlossa írta...

ASDFGHJKL;;;; igen, igen! *A* Annyira ilyennek képzeltem, aki okkal öl, és ez ok az őrület, a téboly szorítása a nyakán, hogy annyira fáj és minden reménytelen, nincs kiút csak az "égi küldetés", amire a kezdetektől hivatott volt... b'awww. Le vagyok nyűgözve. Mmmmalfatto. </3 D:
Öröm volt olvasni, köszönöm~ ♥ *u*

Reisuto írta...

*az elégedett doromboláson kívül nem képes másra, hallgasd hát ezt órahosszat*

Kávéscsésze írta...

Egyszerűen... lélegzetelállító, annyira megindító!
Hihetetlen... nem is ismered a játékot annyira, mégis annyira le tudtad írni, hogy az már könnyfakasztóan meseszép!!
Mikor Malfatto fájdalmát írtad, annyira szívbemarkoló volt, hogy majdnem sírtam!>.<"
Nagyon jó lett, minden elismerésem a Tiéd, kedves Reisuto!<3

Reisuto írta...

Ó, szia itt! :D Nagyon szépen köszönöm, igazán örülök, hogy tetszett ^^~

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS