a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. november 20.

Koffein 9.


Instant

- Batárfáradt vagyok. Asszem elteszem magam holnapra.
- Jó.
Tehát, összesen ennyit beszélgettünk Berwalddal aznap este. Reggel pedig, amikor felkeltem (illetve, kimásztam az ágyból: a felkeléshez meg alvás szükséges, ami az én esetemben úgy 80%-os arányban hiányzott) azt mondtam:
- Meg tudod adni Denny számát?
Szó nélkül átnyújtotta a telefonját.
Én és a pizsamám elrejtőztünk az erkélyen.
Nagyon hosszan kicsengett.
Végül egy harsány „kalózok!” ordítás kiistápolt a merengésemből.
- Nem Denny, csak én vagyok az.
- Ó! Összekevertelek valakivel. Na mi a pálya, Finnus?
- Figyelj, én, izé… - feltámaszkodtam a korlátra, és zavartan a hajamba túrtam. Meztinlábas talpaim alatt a virradó város. Az álmok városa. – Mi lenne ma a dolgom?
- Hát betolod a segged azt majd kitaláljuk.
- A honlap végül is elkészült…
- Aha, csekkoltam, nagyon fain. – Érezni lehetett a hangján, hogy elvigyorodik: - Ittál, mi? Na heverd csak ki, aztán szombaton meg jöhet a második szakasz, mit szólsz?
- Ah, köszönöm, köszönöm…
- Amúgy levonom a béredből – duruzsolta vidáman. – Majd ha jössz szombaton felvenni a kápét, láthatod, hogy kevesebb lesz mint lehetne. De ne parázz. Magamtól is levonom, ha nem járok be. Csődbe is fogok menni. Na ne haragudj, várok egy hívást a Kapitánytól. Légy rossz, csóközön.


Berwald már javában reggelizett. Természetesen nekem is csinált kaját; csak egy pillantást vetettem rá. Nem volt étvágyam.
- Kösz – motyogtam, és visszaadtam a telefont. – Visszafekszek.
Aggódva mért végig pirítósa fölül.
- Jól vagy?
- Minden rendben. Csak kicsit kiütöttem magam. Semmi komoly. Megleszek.
Elhúztam magam az ágyig, mint egy különösen nagy és kevéssé nyálkás csiga. Becsuktam az ablaktáblákat, behúztam a függönyt. A fejemre húztam a takarót, arcomat a párnába temettem. Nem kaptam valami marha sok levegőt, de nem érdekelt különösebben.
 Úgy öt perc múlva Berwald bekukucskált az ajtón. Úgy tettem, mint aki alszik.
- Alszol?
- Aha.
Álcázásból ötös.
- Kulcs az asztalon.
- Jó.
- Gravlax van.
- Oké.
- Este blåbärspalt?
- Tessék?
- Jó lesz?
- Jó lesz.
Egy darabig még ott ácsorgott, zavart ritmust kopogott az ajtófélfán. Szorosan összeszorítottam a szemeimet és összegömbölyödtem. Annyira szerettem volna, hogy elmenjen. Annyira szerettem volna, hogy ott maradjon.
Valahogy sikerült mindkét néma kívánságomat teljesítenie: odajött, megigazgatta rajtam a takarót (a lábam már kilógott), sután megsimogatta a hajamat (a kezének ilyenkor reggel mindig mentolos cigarettaillata volt, imádtam), aztán halkan elköszönt, és nyekk, a szobám ajtaja, BAMMM, a bejárati ajtó, dundundundun, lépcsőház.
A fal felé fordultam és férfiasan sírtam egy sort. Elég keveset azért; hamar elaludtam.


Vagy ötször keltem fel a nap folyamán, hogy aztán újra visszaaludjak. Egyre zavarosabb, kuszább és kétségbeejtőbb álmaim voltak, természetesen az összes hatványozott Berwald-tartalommal, sőt, az egyikben még a királyi család is szerepelt. (Kíváncsi vagyok, ezzel mit kezdene egy álomfejtő.)
Nagyon melegem lett, lerugdostam magamról a takarót, a pizsamafelsőm felgyűrődött és én teljesen belegabalyodtam. Egy hatalmas és korhátáros fuck off felkiáltással felültem, és kivágtattam a fürdőbe.
Foglalt volt.
- Ja bocs – köpött ki Denny -, legközelebb bereteszelem az ajtót.
Éppen fogat mosott egy szál törülközővel a dereka körül.
- Ne, ne, gyere be nyugodtan. Hű, te aztán jó szarul nézett ki!
- Köszi.
- Mint akit kihánytak.
Udvariasan helyet adott a mosdókagylónál, amíg arcot mostam. Egy darabig karikás szemekkel bámultam a tükörképemet (ő szinte flörtölt a sajátjával, amíg fésülködött) majd kiböktem:
- Te mit keresel itt?
- Hát ez egy marha érdekes sztori. Amikor ideköltöztünk Berwalddal, a Gloucester Road-on élt ő is a villában, aztán úgy döntött, lelécel, és kibérelte ezt a frankó kis kérót, de azért nekem is szorított helyet, lásd célozgatós emeleteságy. Ez a ház lényegesen közelebb van a Drikfældighez,
szóval néha felugrom… á, hazudtam, nem izgalmas történet. Főzött a közelmúltban valami ehetőt, nem tudod?
- Hát van citromos lazac kenyé-
- Kímélj meg. – Szemforgatva fogselymezett.
- És áfonyalekvárral-
- Ne, ne.
- Szerintem Berwald nagyon jól főz.
- Aha. Svédül. Baromi unalmas. Most mondj egy kaját, amibe nem tesznek tejet. Komolyan. Baromira elegem van az összes buzi svédből. Egyébként szerinted hogy a szarban maradt fenn ez a faj? Mármint komolyan, az összes kibaszott homár. Még a nők is. Egy rohadt búzamező.
- Veszekedtetek?
- Mikor nem? Te, tényleg lementél zombiba. Nem lesz ez így jó. – Nagy svunggal nekiindult. Mit tehettem volna? Követtem. Szemérmetlenül válogatni kezdett Berwald cuccai között, és közben magyarázott: - Ma valami külön háklija van. Meg tudom mondani, ha baromi ideges. Elég hozzá az egyszerű ötösskála-teszt, a nevét különböző hangmagasságokban kell elismételni, és ha már cénél ordít, na, akkor ki van bukva. Hé, ezt ezer éve keresem! – Boldogan belebújt egy tengerészkék ingbe, és büszkén eligazgatta magán. – Mármint sose volt az enyém, de neki piszok jól állt. Tőlem kapta, ami azt illeti. Amikor még saccra az én méretemben volt. Háh. És még nem gyújtotta fel, megáll az eszem…
- Miért mentetek szét?
Denny felémfordult holmi cinkos hunyorgással.
- Ó-ó. Rossz kisfiú voltam. Ugye nem köpsz be, ha lövök magamnak egy nyakkendőt?
- De ti annyira összetartoztok! – nyöszörögtem.
- Aha. Szart. Mármint kényelmes volt ezt hinni, de érted. Meg amúgy is… azt hiszem, már nem akarok tartozni senkihez. Csak magamhoz. Végül is… nézz rám! Bárkit megkaphatok. Minek kössem le magam egy mellett?
Zavartan nevettem, ő angyalian mosolygott rám.
- Ugye nem veszed be ezt a szarságot? Egyszerűen… pákk. Elveszítettem. Tanuld csak meg, te még kicsi vagy és fiatal és édes,  jobb ha előre tudod, hogy egy ember szíve végtelen sokszor összetörhető. Pillanatról-pillanatra… az ignorancia minden egyes kibaszott másodpercében. Azt mondják persze, ezek az okosak, ezek a faszfejek, hogy egy idő után már nem fáj. Fenét. Egy idő után már annyira fáj, hogy nem bírod elviselni, szóval inkább kikapcsolsz. Lekapcsolsz. Félreállsz. És megdöglesz. Úgy százszor. Ezerszer. Hát így kell szerelmesdit játszani. Halj bele.
Közben megtalálta a tökéletes nadrágot; elégedetten a fenekére csapott, és megfordult a tükrök előtt, hogy minden oldalról lássa, mennyire jól néz ki. Én csak egy elmosódott fehér folt voltam a kép szélén.
- Jön a logikus kérdés, he? Nem, nem mennek jól a dolgok Norral sem. Tudod, ez nem így lett kitalálva. Amikor Isten megalkotta a világot, azért teremtette, hogy boldogok legyünk benne. Semmi másért nem élünk; és ez, ahogy tönkretesszük magunkat… ah, ez az igazi istenkáromlás, egyedül ez. 
- De ha… más boldogtalanságát akarod elkerülni?
- Ne ámítsd magad. Ha befolyással vagy a boldogulására, ha tenni tudsz érte, akkor az már rólad is szól.
Önző vagyok. Bűnös vagyok. Búza vagyok.


Őszintén véve a dolgot a búzaság akasztott ki a legkevésbé. Mármint, nem lettem hirtelen szerelmes minden férfiba a földön, vagy ilyesmi. Abban sem voltam biztos, hogy Berwaldba konkrétan szerelmes vagyok, csak kénytelen voltam elismerni, hogy valamilyen szinten: belehabarodtam. Hogy ez egyáltalán meghatározza-e a szexuális beállítottságomat? Nem tudtam. Hogy van-e nekem olyan egyáltalán? Azt se. Persze megmagyarázott volna pár dolgot.
Például hogy miért úgy vigasztaltam magamat Denny aránylag felkavaró villámvizitje után, hogy felöltöztem, és HIM számokat hallgatva feketére lakkoztam a körmeimet. Félreértés ne essék, a lakkokra alapból a munkámhoz volt szükségem (fantasztikus felületeket lehet vele létrehozni, és annyira jó színeik vannak!), de valahogy akkor és ott a szükségét éreztem, akárcsak annak, hogy kiegyem az összes fagylaltot a mélyhűtőből. Megkezdtem egy kevéske konyakot is, de aztán rájöttem, mit csinálok, és kihajítottam az üveget az ablakon. Aztán rájöttem, mit csinálok, és gyorsan kifutottam utána az utcára. Aztán rájöttem, hogy már bőven széttörött, és elkezdtem vacillálni, hogy most akkor én ezt hogyan söpörjem fel, és bevallom, végül hagytam a csudába.
- Fenegyerek vagyok – hörögtem a lábujjkörmeimet festve, háttérben Gone with the Sin, az ajtóban Berwald.


I love your skin oh so white
I love your touch cold as ice
And I love every single tear you cry
I just love the way you're losing your life

- Jobban vagy?
Lasssan levettem a lábamat a konyhaasztalról.
- Mentálisan vagy fizikálisan? – motyogtam.
Letett elém egy Sainsbury’s-s szatyrot.
- Fagylalt.
Honnan tudja?
HONNAN TUDJA?
Mi van, ha mindent tud?
-  Ehehe, Häagen-Dazs, az finom… kár hogy otthon nem kapni… bár akkor biztos baromi kövér lennék, már ha hizlal egyáltalán a fagylalt, szóval nem tudom, mennyi kalória van benne, de nem is érdekel, mert nem aggódom a súlyom miatt annyira, én nem vagyok olyan! Mármint talán! És akkor mi van?!
- Jó alakod van.
Herra Oxenstierna , ne játszadozzon az érzéseimmel!
, gondoltam, és pirulva félrefordultam. Bár jobban belegondolva, az ehhez hasonló monológjaimra én se nagyon tudnék mit reagálni a magam helyében.
Bölcs taktikai témaeltereléshez folyamodtam.
- Denny járt itt – motyogtam magam elé.
- Vettem észre.
Kínos csönd.
- Boldog voltál vele?
Még kínosabb.
Megbontott egy citromos sörbetet, és elgondolkozva végignyalt a kiskanálon. Átkozott légy, te mikrósütő tükröződő felülete.
- N’m számít.
- Miért nem?
- Vége van.
- De ő még-
- Csak hiszi.
- Honnan tudod-
- Tudom.
- Honnan tudod, hogy tényleg szerelmes, vagy teszem azt, csak ööö, zúgott… bele-zúgott vagy-e, vagy csak bemeséled magadnak az egészet, mert össze vagy zavarodva a fura élethelyzeted és a másik alapvető ööö, el nem hanyagolható kisugárzása miatt?
Éreztem, hogy nagyon bámul. Megpróbáltam kiszámolni, mikor ér véget az ebédszünete ergo hány percet kell még itt eltöltenem eperfagylalt szín- és állagban, a pozitív végeredmény (1) után pedig azt suttogta:
- Bár tudnám.
Kell szereznem egy olyan Magneto-féle sisakot.


Ami azt illeti, alaphangon annyira csak magammal voltam elfoglalva, hogy semmi gyanús nem tűnt fel Berwald viselkedésében. Pedig ami azt illeti, durván egyértelmű volt, hogy hülyére aggódta magát értem azokban a napokban.
Szóval a szélsőségesen letargikus viselkedésemnek a szombati napfelkelte minden esőfátyolos gyönyöre sem vetett véget.
Előre eltökélt szándékkal idegtépően sokáig ágyban maradtam, gondolván, talán kihúzom ott addig, amíg munkába nem indulunk.
A tegnapi kirohanásom csak megerősített abbéli hitemben, hogy bárhogy is, de jobb, ha kerülöm Berwaldot. Ezt viszont az adott négyzetméterek mellett nem lehet máshogy kivitelezni, csak így: fekszem az ágyban, és fogadásokat kötök magammal, hogy melyik csepp ér le hamarabb a párkányig. Aztán kisütött a nap. Én meg szomjas voltam. Berwald meg lelkes.
Néma megnemtámadási egyezményünket megszegve rámtörte az ajtót, és mivel azt hitte, alszom, óvatosan bökdösni kezdte az orromat. Ennek egyenes következményeképp egy elhaló üvöltéssel a falhoz vágódtam, nagyot rúgva szerencsétlen lakótársamba. (Ez utóbbi félig véletlenül történt.)
- Készülődj – hörögte, ahogy helyrepattintotta az állkapcsát.
- Messze még a reggel. Nem pacsirta szól! Csalogányunk csattog minden éjjel: amott tanyáz a gránátalmafán.
Rómeóm merően meredt rám egy darabon, aztán külön kommentár nélkül felmutatott két jegyet.
Városnézés a Temze mentén
Hát upszi.
Teljesen kiment a fejemből.
- Nem érzem jól magam – közöltem szemrebbenés nélkül. (Igazából pont hogy sűrűn pislogtam álártatlanul, de értitek.)
- Mi baj?
Gyorsan valami jobbára kimutathatatlant!
- AID… tengeribeteg vagyok. Folyóbeteg. Mert kiskoromban beleestem egybe. Odahaza. Télen. Épp nem volt befagyva. Különös véletlen, he-he…
Együttérzően bólogatott, aztán a legnagyobb lelki nyugalommal felnyalábolt.
- Mijja-
- Csitt.
Hát erre nem lehet mit mondani.


A nappaliban helyet készített nekem vasalt ágyneművel, nassokkal, narancslével, még a televíziót is bekapcsolta (a Leggyengébb láncszem ment), és elrendezgette körülöttem a párnákat.
Az egész kísértetiesen emlékeztetett arra, hogy amikor valaki az Otthonban lebetegedett, és olyan mázlija volt, hogy Myllylae asszony felügyelete alatt tette ezt, ergo egész nap más dolga sem volt, mint heverészni és mesét nézni. Természetesen emiatt a legenyhébb megfázás is vírussszerűen elterjedt az egész árvaházban, mindenki otthon akart maradni (leszámítva Eduardot – ő egyszer harminckilences lázzal, gyalog vágott neki a süvöltő decembernek, mert nem akart matematikaórát mulasztani), és ez egy idő után a Felső Vezetésnek egy kicsit gyanús lett, pont akkor, amikor rajtam volt az influenza, és felemésztettem Finnország teljes zsebkendőkészletét két angolóra között. (Örök hálám, Yli-Ranka asszony, hogy pont engem tetszett kipécézni.) És már mindenkinek baromira elege lett belőle hogy az én szipákolásomat hallgatják napestig, és szerencsére elagyabugyáltak az iskola udvarán és hazamehettem, de ez már egy másik történet.
Lényeg a lényeg, nem hiszem, hogy Berwaldnak valaha is volt része abban a gondoskodásban, amivel felém, Denny felé vagy akár egy részeg norvég felé fordult; azt hiszem, ez nála… eredendő.
Azt kívántam, bárcsak viszonozni tudnám ezt az egészet valahogy.
- Neked azért el kéne menned a városnézésre – motyogtam elhaló hangon. – Biztos jól éreznéd magad.
- Nem hagylak itt ma is.
Felé fordultam. Az ágyam szélén ült, és művészi rendbe igazgatta a feltálalt sós süteményeket.
- Nem várom el, hogy jó legyél hozzám.
A háttérben Anne rommáalázott egy cornwalli játékost.
- Nagyon hálás vagyok mindenért, amit teszel értem, de tényleg… nem szükséges. Gondot tudok viselni magamra. Kemény húsz éves, felnőtt férfi volnék, vagy mi.
Az üres Ikeás tálcát az ölébe engedte, és zavartan figyelte nonfiguratív mintáit. Aztán csak azt kérdezte:
- Haragszol rám?
- Dehogy! – nevettem, és tudtam, hogy egyáltalán nem sikerült meggyőznöm. A fiú, aki farkast kiáltott. Túl sokat kamuztam már.
Elég a mellébeszélésből.
De… hogyan is mondhatnám el?
Ehhez… nem férnek szavak.
A szó annyira konkrét.
Ezek az érzések nem azok.
Egyáltalán nem azok.
Csak a fájdalom konkrét, ez a nyilalló fájdalom, ami a szívembe hasít ahogy feláll mellőlem és elhagyja a szobát.

Aztán.

- Hát nyershülye vagyok én? – motyogtam magam elé. – Lelejtem a hattyú halálát, mert az érzelmeim tönkretehetik a boldogságunkat – de nem vagyok boldog! És ő sem az! És egy cseppet sem jó az önsajnálat paplanjába burkolózva tetriszezni!
Eldobtam magamtól a mobilomat, és még reptében biztosítottam róla, hogy azért szeretem és nem vele van bajom. Talpra szökelltem. Kivetkőztem a pizsamámból. Kivetkőztem önmagamból. Felöltöztem. Belőttem a hajamat. Készen álltam mindenre.
Aztán feltűnt hogy Berwald nincs otthon.
- Berwaaald… - róttam a köröket a konyha és a nappali, a nappali és a fürdő, a fürdő és a hálószoba között. – Mikor szöktél meg? Kénytelen vagyok egymagamban fennhangon beszélni, Berwaaald! Gyere haza.
Gyanús motozást hallottam az erkély felől. Felragadtam a házőrző tulajdonságairól már emblematikus tanúságot tett gyertyatartót az asztalról, és kilopóztam.
- Halál!- rivalltam, és kis híján maradandó sérüléseket okoztam szívem kegyeltjének, aki viszont szerencsére visszkézből kicsavarta a kezemből a gyilkos eszközt, és óvatosan a párkányra helyezte.
- Cigarettázol? Ilyenkor? Nem ilyenkor szoktál.
Megvonta a vállát.
Kis híján leütöm és élből beoltom – szép kezdés. Sebaj, most már semmi sem állíthat meg. Tökre eltökéltem magamat.
A testsúlyomat a jobb lábamra helyeztem.
A kezeimet tördelve meredtem a messze égbolt felé.
Köhécseltem.
Szipogtam.
Berwald felkönyökölt a gyertyatartó mellé, és a szeme sarkából figyelve végre rákérdezett:
- He?
- Mondanom kell valamit… - motyogtam, és szigorúan az erkély kövezetét figyeltem. Csak csekkolni akartam, nem-e szakad be alattam a vallomásom után.
Masszív kis cucc volt.
Istennek legyen hála.
De mindhiába.
- Ne.
- Tessék?
- Inkább ne… - rebegte rekedten, és lekocogtatta a hamut.
Gyanítom, a 24+ órás pozitív megnyilatkozásaim után nem igazán vágyott rá, hogy még egyszer a lelkébe tiporjak az általános közöny/elutasítás kombómmal. Csak nekem ez akkor nem esett le.
Összefűztem a karjaimat a mellkasom előtt, és közelebb tipegtem, kicsit lábujjhegyre állva.
- Berwald, asszem én sze-
És akkor befogta a számat.
-...rt’k.
Öreg trükk szerint megnyaltam a tenyerét – de azért vettem a célzást.
- Sajnálom – gyóntam, ahogy pirultan elrántotta a kezét -, tényleg nem akartalak csesztetni. Csak tudod, éppen megjött.
A vörösnek egy új árnyalata színezte orcáit.
- Mármint… fiú vagyok, érted. He-he… csak a suliban szívattuk egymást mindig ezzel, ha valakinek rossz napja volt. Illetve ők ugrattak engem ezzel, ha nekik volt rossz napjuk… hát akkor még nagyon kis nyüzüge voltam… meg a hajam is… jogos. Izé, főzünk valamit?
Elhűlten bólogatott.


Amíg a mogyorót adagoltam a cafrangos csirkéhez, úgy döntöttem, adok még egy utolsó esélyt a sorsnak. Óvatosan Berwald felé lestem (bacont pirított a serpenyőben, a szokásos makulátlan kötényében), aztán megköszörültem a torkomat.
- Berwald, én-
- Ideadod a sót?
- Berwald, én odaadom a sót.
Hát bevégeztetett.
Legalább a helyzetet sikerült többé-kevésbé letisztázni magamban; most már csak, ugye, megoldást kel találnom.
Sebaj.
Harcos hősöktől származom én.
Menni fog.
Persze a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha valahogy sikerülne őt újfent összeboronálnom Dennyvel. Csak ami azt illeti, nagyon fájna a szívem Nor miatt. Amíg a sütőbe vágtam reménybeli ebédünket, próbáltam úgy-ahogy eligazodni vonzalmi labirintusunk útvesztőiben.
Világossá vált, hogy az egyetlen megoldás az lenne, ha sikerülne elcsábítanom Stengrímurt.
Ez esetben a ki-kit-szeret skála hozzávetőlegesen így festene:
 Berwald <
- Denny <- Lukas <- Grímci <- Én
Persze, ez elég kis plátói és szomorkás, de legalább egyértelmű.
Oké, fogalmam sincs, hogyan édesgetném magamhoz Ice-ot, lévén még Facebookon sem tudtam bejelölni, tekintve, hogy fogalmam sincs, hogy írják a vezetéknevét, és Nor ismerősei közt sem találom, mert Nor egyszerűen nem létezik a virtuális térben, mármint Denny néha kétértelmű posztokat küld egy bizonyos Prins Benejelöljnek, de őt meg érthető okokból nem merem felvenni az ismerőseim közé… szóval na. 


Napi betevőnket lágyan tönkretettem. Nem tudtam, hogy a szószt még sütés előtt kéne hozzáadni, és egy kicsit túlbecsültem a rizsfőzési tehetségemet is – a leginkább tejbegrízre emlékeztetett.
- Amikor már egyedül laktam, csupa ilyesmit ettem – meséltem, amíg fakanállal vakartam ki a lábas aljáról. – Mondjuk azt mondják, bizonyos mennyiségű szén jót tesz a szervezetnek. De rákkeltő is. És szerintem a rák nem tesz jót a szervezetnek. Szóval nem igazán ettem meg azt a részét, hanem lehúztam a slozin és imádkoztam, hogy a csatornapatkányok rá ne kapjanak, mert akkor gyilkosnak érezném magam. Már ha még mindig vannak patkányok a csatornákban.
Berwald óvatosan kiporciózta az adagjainkat.
- Gondolom, ha kecsöpöt adsz hozzá, az úgyis elveszi az ízét. Nem? Elegendő mennyiségű kecsöppel – vagy salmiakkival vagy majonézzel, ízlés szerint – bármi túlélhető. Ez is… amikor-egyedül-laktam fogás. Istenem, baromi fura lesz a koleszban. Mármint ott gyakorlatilag nem laksz egyedül, de közben mégis.
Kicsit félrelöttyintette a limonádét, gyorsan feltörölte a pultot.
- Mikor mész?
- Koleszbe?
- Aha.
- Hát úgy augusztus nagyonvégén. Szóval inkább szeptember.
Nem tudtam eldönteni, hogy képzelem-e, hogy elkomorul, vagy ez csak a szokásos ábrázata. (Amúgy ez a későbbiekben is számos félreértéshez vezetett.)
Helyet foglaltunk az étkezőasztalnál. Néhol még mindig lakkos volt.
- Jó’tvágy.
- Jó étvágyat neked is. Fte’ Beffald… nyamm… szóval amúgy nem lesz az ide olyan baromi messze. Mármint… oké, a Temze másik oldala… meg másik vége… de azért… az is London, nem?
Érdeklődő felhanggal szürcsölt a limonádéjába. Megköszörültem a torkomat, és odébbkotortam a húst a tányéromon.
- Mármint… néha beugorhatnék. Például megtaníthatnál főzni… Jézusom, hogy néz ki ez a rizs? Hozzá ne érj. Ne, tényleg ne. Persze tudom, hogy a munkahelyen is együtt leszünk, mármint együtt fogunk dolgozni, hát oké, egyetem mellett nem lesz ööö, teljes munkaidős az én ottlétem, szóval biztos ilyen… alkalmi-meló lenne, Denny nagyon kreatív… de… de azért jó lenne. Ha nem zavarna. Emlékezésképp az ilyen szép… füstszagú délelőttökre. Ez a sütőből jön?
Nem fogjátok elhinni – de Berwald akkor elmosolyodott.
Azaz…
Hát, a szája sarka épphogy csak megrándult egy futó pillanatra, de a szemei – ahogy egy másodpercre felfénylettek – az annyira…
Annyira nagyon.
- Az jó lenne.
- Ha a sütőből jönne a füst?
- Ha néha felugranál.
Annyira nagyon szeretném őt mindig-mindig így látni.
Mármint nem feltétlenül azon cselekménysorozat közepette, melyben rájön hogy tényleg a sütővel van valami, és odarohan eloltani amíg lassan beindul a füstriasztó és mielőtt bármit tehetne, a konyha szétöntözi önmagát.
De azért az emlékértéke annak is megvolt.
Ott állt átázott ingben, próbálta tisztává dörgölni a szemüvegét, én pedig szolidárisan becsúsztam hozzá.
- Mikor twisteztél utoljára bokáig érő konyhában? – üvöltöttem túl a sziréna vijjogását, és megragadtam a kezét. – Most vagy soha!

És táncoltunk.

És elkéstünk.

Nagyon.

Nagyon.

- Pedig már majdnem levontam a fizetésedből – vigyorgott Denny, ahogy átadott egy köteg gondosan átszámolt bankjegyet. (Valamiért a szükségét érezte, hogy mindegyiknél külön megnyalja az ujját.)
- Csak a tűzoltók félreértették a dolgot… - magyaráztam, ahogy a tornacsukám szárába gyűrtem a pénzt.
- És jobban vagy?
- Sokkal. Innentől minden rendben lesz.
- Hát az fain. Tudod kidobhatnád a hirdetéseket második körben, na?
- Naná! – A példamutatóan lelkes munkaerő minden ruganyosságával pattantam fel. – Izé… Denny… egy kicsit gondolkoztam azon, amit mondtál.
- Mááármint mikor? Mert ha részegen, és netalántán a seggedre vonatkozott, akkor bocs. Szóval nem rossz példány, nem azért, de…
- A boldogságról – vágtam közbe, mire ő eltakarta az arcát.
- Már megint filozofikusan voltam ittas? Ódin, oltalmazd fiaid.
- Nem… hiszem, hogy akkor éppen úgy különösebben felöntöttél volna a garatra… csakööö, hogy… ez azért önzés.
- A világon minden az. Mert mi magunk vagyunk a világ. Na azért.
- Én csak azon gondolkoztam-
- Ne gondolkozz rajta. Túlspilázod. Engedd el magad. Mikor emésztettél utoljára a májaddal? Egek. A gyomor tegye a gyomor dolgát, a máj a májét; és a szív a szívét és az agy az agyét, eszedbe se jusson összekeverni.
Sután bólintottam.
Igazából valami olyasmiről szerettem volna beszélni vele, hogy nem baj-e, ha hirtelenjében úgy érzem, tényleg semmi más nem érdekel, csak az, hogy az expasijának megadhassak… mindent és bármit, ami öröm.
És hogy nem érdekel, mibe kerül ez.
Hogy valahogy az sem érdekel, hogy ehhez nekem minden bizonnyal a háttérben kell maradnom.
Mint kollega.
Mint lakótárs.
Mint barát.
Mint emlék.
Mert ha majd néha az eszébe jutok… ki tudja? Talán belül mosolyog majd, és egy kicsit elfelejthet minden mást. Bármi is nyomasztja majd akkor. Akkor; az ősszel; egy év múlva; öt év múlva; tíz év múlva… mire megöregszünk.
Talán majd jelentést és értelmet nyer az egész.
Mint egy adag koffein… tart, amíg tart. Jó, amíg jó. De túllendít a nehézségesen.
Hát… legyek neked egy csésze kávé, Berwald, vagy mi.
- Finn? Finnus, figyelsz te rám? Induló. Sürgős semmittennivalóm van. Nem halaszthatom el.
- Ööö, még befejezhetem?
- A micsodát?
- Éppen belső monológom van.
- Ja? Csak nyugodtan. – Hátradőlt a székben és rágyújtott.
Én meg pont elfejtettem, hol is tartottam.

11 megjegyzés:

Kurokawa Ayumi írta...

miért éreztem, hogy sírás lesz a vége xD

Miért nemlepődök meg azon, hogy eduard még betegen is bejárt? pont matekra *3*

Tino megint részeg volt, plusz a szerelmi bánatja? (mert ezmég annyira nem tiszta)

bár kicsit vártam a hajókázást, de asszem így jobb, mert a hajókázás talán uncsi lett volna.
Néha elvesztettem a fonalat, hogy mi történt egyes részek közt, és többször is nem értettem, max 3-4. olvasásra (mondom, lehet velem a baj, sőt tuti OTL)

pl arról volt szó, hogy a nappaliban ülnek, megy a TV, de berwald az ágyon ül... lehet rosszul emlékszem, de az ágya a hálóban van szóval két külön szobából nézték egymást, vagy totál megzavarodtam oldasáskor (eléggé késő is van)?

ezt a mondatot most sem értem, 20. elolvasás után se: "Mikor twisteztél utoljára bokáig érő konyhában?"

Kurokawa Ayumi írta...

oh,és én flopikat látok (tudom, késő van, de mégis) amikor fel vannak sorolva:
"Berwald <-- Denny <-- Lukas <-- Grímci <-- Én"
ennél... lehet hogy a betűtípus... sőt nagyon arra tippelek...

Reisuto írta...

Szegény Tino tényleg nem egy könnyű eset - a regény szándékoltan olyan csapongó és zavaros, mint az ő beszédstílusa.
Az általad felsorolt problémákra viszont tadamm, létezik megoldás :D Tino alszik az emeletes ágy alsó szintjén a hálóban; Berwald pedig egy kihajthatós kanapén a nappaliban. Amikor értesül Tino "folyóbetegségéről", a nappaliba viszi, kinyit neki egy kanapét, megágyaz, és annak a szélére ül le, hogy gondját viselje. Igaz, ez ettől még "kanapé", és nem ágy, de a kihajthatós bútoroknál mindig gondban van az ember. (Például nekem normál ágyam úgy öt éve nincs. Kihajthatós kanapén alszom magam is.)

Twistelés a bokáig érő konyhában: beindult a füstriasztó és az öntözőrendszer, és már annyi víz gyűlt fel, hogy az kis túlzással bokáig ér. A lelkesült csak-élvezzük-az-életet-együtt Tino szerint nincs is jobb táncszíntér, mint egy katasztrófasújtotta szoba.

A szerelmi kapcsolatok nyilaira haragszom. Amikor a Wordből átmásoltam, teljesen szétzilálta őket, szóval itt kellett újraírnom, és NEKEM especiel egy kacsacsőrt és két vonalt mutat, nyíl alakban, és nagyon reméltem, hogy mindenki másnak is. @__@" Szóval ööö, ott nyilaknak kéne lenniük, igen.

Susie Lupin írta...

Valamiért szeretem Denny bölcselkedéseit olvasni. És itt nem volt részeg, csoda :D
Olyan aranyos Berwaldtól, hogy gondját viseli Tinónak! Most hogy így belegondolok, nekem is lenne emiatt egy kis kellemetlen érzésem, de akkor is :)
A vonzalmak sokfélesége már nekem is bonyolult, de nem hiszem, hogy sokkal könnyebb lenne a Tino által felvázolt módon *most elképzelte, ahogy megpróbálja elcsábítani Stengrímurt és rátör a nevetés* Amúgy nekem nyilakat mutat, de lehet, hogy vak vagyok.
Nort valamiért nem tudom elképzelni nagy fészbukosnak :D
Nem akarok enni Tino főztjéből. Kész biológiai fegyvernek tűnik ezek alapján. A sütő füstölgésétől én minimum halálra rémültem volna, nemhogy még twistezni akarjak xD És Berwald mosolygott. Ennek most úgy örülök :D És már tegnap este gondoltam, hogy ha ma nem frissítesz, akkor zaklatni foglak vele xD

Reisuto írta...

Azt hiszem, Denny sorsában az a legszomorúbb hogy öö, ő lehetne valaki. Megvan hozzá a sármja, az esze, a gátlástalansága, de valahogy még mindig nem tört ki a kamaszkorából. [A családi hátterét nézve ez nem csoda.]

Berwald és Tino... hát, szerencsétlenkéink. XD Azért csak összejön nekik, előbb vagy utóbb. Csak mindenkinek le kell győznie a démonait.
Amúgy a finn konyha állítólag nem olyan rossz, mint azt Hidekaz írja, inkább csak hömm, sajátságos, de nekem Tino neggatív főzési képességei megmaradtak kánonnak.

Ez a fejezet tényleg kései gyermek és kicsit zilált, kapkodó is, érdemi cselekmény nélkül, mentségemre szóljon, hogy lebetegedve gebedtem felette egész este.

Kurokawa Ayumi írta...

ja, hogy a megágyazott kanapé az ágy? mert akkor értem asszem. (szüleimnek volt sok-sok évig)

akkor bokáig érő vízben, nem? mert a konyha érhet a bokáig? bár lehet olyan kifejezés, ami nekem fura ér nem értem OTL

és még mindig ott vannak a floppik, bár előszörre is tudtam, hogy nyilak akarnak lenni xD

Carlossa írta...

Jaj Reisuto. Ez egyre szebb lesz. ♥ És őszintén mondom, hogy ez az egyik kedvenc "regényem", amit nem boltban vettem, publikálva. Pedig ezen kívül csak kettő van. Szóval nehogy elrontsd majd ezt nekem! :D
Annyira aranyosak. És annyira sajnálom, hogy nem nyerhetnek mind az öten.

alfred. írta...

és én most írtam neked egy csomó szépet, csúnyát, méltatlankodót és morcosat és ez a ******** ******* ********** ******** ez meg nem küldte el ._.
Nassszóval.
1. Alváshiány. Két napja nem alszok rendesen. Jogosan teszed fel a kérdést: "mi közöm nekem ehhez?"
2. Hát az, hogy ez miattad van! >__< Merthogy tegnap elkezdtem olvasni az S+D+R-t. Vagy akkor az már tegnap előtt volt.
3. Nem tudom mit írhatnék róla. Imádtam és gyűlöltem. Már az alapötlet önmagában... hát d,sfhb adchbasldkjcvnsdf. Ennél értelmesebben nem megy ._.
4. (NEM!) Sírdogáltam rajta. (Én olyat nem szoktam. A-aa. Pláne akkor nem, mikor mintha magamról olvasnék, a saját faszságaimról, hibáimról :"D)
5. De legalább jó vége lett. Ez azért biztató~
6. Úristen már 5 akrámibármiről írtam o.O
7. A Koffein meg. Hm. Tényleg függőséget okoz >_<
8. Látni akarom MorciBercit mosolyogni :)
9. Imádtam Finnie "Csitu, belsőmonológozok" szövegét és hogy ezt Denny totálisan megértette x)
10. Mostmár megyek aludni. Szörnyű egy nőszemély vagy, remélem tudod. ♥

Reisuto írta...

Link, ez egy sajátságos "összerántás", aminek valami bonyolult neve is van a nyelvtanban :D Ritka jószág, elismerem. Finnie hajlamos az ilyen grammatikai absztarkciókra.
A flopikat meg agyonverem mostmár.

Carlo, a felelősség minden százhúsz kilója rámszakad! ;A; <3 De élvezem. Remélem, megfelelhetek a kihívásnak. *lö heroic gaze*

Alfie, az S+D+R nem a szívem csücske. Fellltűnően külön tartom a többitől. XD Oké, igazából az It's all about us amit valahol ki nem állhatok, szegény Eszendíenárnak csak ööö, megvannak a maga kétségtelen és fájó gyengepontjai; pedig imádtam írni, nagyon szerelmes voltam a történetbe, az olvasók is szerették, még az ADMINOK is szerették, de visszaolvasva hááát... "ez jó. ez egész jó. na jó, de EZ mi? jesszassss de kezdő. na ezt ma már nem így írnám. ok, ez jó. haha, ezt el is felejtettem. aha... na ne."
Bevallom, a drugs és a rock'n'roll része a büsssszkeségem netovábbja, de a sex (a leghosszabb) az valahol el van csűrve mélyen. Túl sok fanservice és abszurdum.
És a slusszpoén: ennek ellenére eredetileg össze akartam kötni a Koffeint az S+D+R-al! XD Tökéletesen megterveztem. Norvégia védővarázslata, ami hamis emlékeket ad nekik... ugyanezen varázs titkos hívása Angliába vezérli őket, ahol Arthur még csak pincérkedik és bandázgat... és Finnie csak a legvégén néz bele ÚGY a tükörbe, hehe. Hát, meg lehetett volna oldani, de azt hiszem, kellemetlen "nemááárbazeeg" élmény lett volna, olyan és-akkor-kiderült-hogy-az-egész-csak-álom-volt befejezés, nem is beszélve ARRÓL, hogy az olvasók közül sokan nem olvasták az S+D+R-t (vagy jól titkolják) és számukra meg külö kicseszés lett volna ez a fordulat. Szóval viszonylag hamar elvetettem. Istennek legyen hála.

Susie Lupin írta...

Én azt se bántam volna, hogyha összekötöd a kettőt xD Emlékszem, hogy mikor írtad, az egyik kritikámban meg is kérdeztem, hogy mit csinálnak eközben a skandinávok :D És valami olyasmit feleltél, amit kb most is csinálnak itt :D

alfred. írta...

hát megnyugtatlak, én továbbra is szerelmes vagyok az Eszendíenárba, mert szigorúan "énnemértekhozzá,detudommiazamitetszik" hozzáállással olvasom. A saját sztorijaimat köbö ugyanilyen kritikusan szoktam visszaolvasni,csak nálam még sooooookkal több a "WTF ez meg miaszar?!"
És én se bántam volna, ha összekötöd a kettőt, tök érdekes lett volna, bár tényleg lett volna a végén egy kis csalódottság.
Akik meg eddig nem olvasták, legalább most elolvasták volna xD

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS