a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. november 15.

Koffein 8.


Kakaó


A szombat magasan ötven százalékát ágyban töltöttem, szétvetett tagokkal szuszogva. Berwald az arcom óvatos bökdösésével próbált munkára bírni, de én a sajátos időérzékelésemmel azt hittem, vasárnap dolgoztat, és az Úr szent törvényeinek nevében tiltakoztam.
Már elment (röpke négy órája) amikor hirtelen felriadtam megint. Káromkodva felöltöztem, amíg fel-alá cikáztam a lakásban. A fejem hasogatott, téliálomba bágyadt elmém tiltakozott menekülési tervem ellen. Háromszor végighasaltam a padlón.
Sietve felhabzsoltam az ételt, amit Berwald kikészített nekem (kicsit megszikkadt azóta a kenyér, a kávé tetején átlátszó hártya lebegett), és már az ajtón vágódtam ki, amikor csekkoltam a telefonomat, hogy kerestek-e már engem őrjöngve és égenföldön.

Az Ijesztő Fazon
C. sem itt nem kell bejönnöd
Talán időszerű lenne átírnom a nevét a címjegyzékben.
A napot a televízió enyhadó purgatóriumában töltöttem. Nagyon bántott volna a bűntudat, ha a lopott szabadidőmet városi dáridóra használom. Nem mertem dolgozni a dizájnon, amíg Denny nem bólint rá, és a tegnapiak után meg nem mertem átküldeni neki az eddigi terveket. Patthelyzet.
Csináltam magamnak piparrit, és azt majszolgattam. Négy híradót láttam, mire Berwald hazajött; végre megtudtam miért olyan népszerű az Antiques Roadshow, és el nem bírtam képzelni, mit élveznek a britek annyira a Countryfileban, hogy egy kerekdeden hatvan perces időt szenteljenek Matt és Ellie kietlen kalandjainak.



Vasárnap olyan korán keltem, hogy még Berwald előtt. Néma örömtáncot lejtettem a nappaliban, és sajnos pont a búvárkodó zsiráf figuránál tartottam, amikor feltűnt hogy döbbent arccal bámul egy ideje.
Jobbnak láttam hamar lelépni.
Rengeteget tébláboltam a St James’ körül, és így esett, hogy hangsúlyosan véletlenül beleütköztem az istentiszteletre tartó NorIce páros magánbeszélgetésébe.
Korán érkeztek ők is, úgyhogy leültek a templom lépcsőjére; én nagyon megörültem, amikor megláttam őket, és úgy gondoltam, viccből rájukijesztek. Drakula gróf minden förtelmével és mozgáskultúrájával közeledtem feléjük.
- Tönkreteszed magad – suttogta Steingrímur, pedig kettejük közül ő volt az, aki már megint úgy füstölgött, mint egy vulkán.
- Azt csinálok, amit akarok.
- Rettenetesen aggódom érted. Túlhaladt rajtunk ez az egész… nem hinném, hogy már mi irányítjuk. Érzem, hogy csúnya vége lesz.
- És akkor mit vársz tőlem? – mordult rá Nor. – Most forduljunk vissza? Baromi közel vagyunk!
- Ezt mondtad egy hónapja is. Meg azelőtt…
- És? Most mit szólsz be?
- Féltelek, Lukas.
- A dán-
- Magadtól. Lassan beszámíthatatlanná válsz. Őszintén? Szerintem már fogalmad sincs róla, mit csinálsz.
Kezdtem sejteni, hogy nem a dohányzásról beszélgetnek. Egyre kínosabb volt a karjaimat kiterjesztve állni fölöttük, botránkozó öregasszonyok tekintetétől kísérve, szóval közbeszóltam:
- Búúú! Azaz: wááá! A vámpír mit mond?
- Á, szia, Tino… - Ice megkönnyebbült arccal nézett rám, Nor a szokott apokalipszis lovasa tekintettel.
Tényleg kezdtem megszokni.
- Harangoznak, menjük be – pattant talpra a norvég, és rosszkedvűen elhúzta a száját, ahogy beléptünk. – Vazzeg, itt mindig ennyien vannak? Nincs jobb dolguk?
- Csak fogd be – sziszegte Ice, karon ragadta és lehúzta maga mellé. Melléjük préselődtem. Nor az egész szertartást fojtott kommentárokkal egészítette ki, ami jelentősen rontott az ájtatosságomon (pedig nagyon szerettem volna bocsánatot kérni az ittas stikliimért – szerintem az Élet Nagy Könyvében Jézus már nem is írja, hanem rovátkázza.) (Már ha számon tartanak ilyesmit.) (Ha te vagy a Mindenség Ura, akkor szükséged van egyáltalán tollra, vagy elég ha gondolsz valamit és az a papírra vésődik? Egyáltalán, papír kell?)
Az úrvacsora után felajánlottam, hogy elkísérem őket az Ormond Streetig.
- Varázslatos lesz – hümmögte Nor, és szokásához híven zsebrevágott kézzel andalgásba fogott. Hihetetlenül ráérősen haladt mindig ahhoz képest, miféle vérmérséklet hajtja által életén. – Miért nem jöttél tegnap?
- Ja? Hát ittunk egy kicsit Dennyvel…
- Egy kicsit? – füttyentett Ice. Nem voltam benne biztos, hogy tréfálkozik vagy vádol. Minden jóindulata ellenére neki is halottak voltak a mimikai izmai.
Halottak.
- Hát úgy kezdődött, hogy megmutatta a zsebóráját…
- Ezt metaforikusan értelmezzem? – kérdezte Nor, én pedig kikértem magamnak.
- Neeem, ez egy igazi zsebóra, még az apukájáé volt amikor meghalt! Mármint nyilván előtte is, csak aztán megállt amikor… értitek. Vége lett.
- Szóval ezért hordja annyit magánál.
- Igen. És akkor egy kicsit mesélt Koppenhágáról és teljesen lelombozódott, én meg javasoltam hogy nézzünk körbe Londonban vagy valami ilyesmi, ő meg belelkesült, és úgy volt, hogy a Buckingham palotához megyünk, de, ööö, végül csak a sarokig jutottunk és bedobtunk pár igazi angol italt igazi hülye sorrendben és onnantól tiszta zűrzavar. Valamicskét sikerült összekaparni a naplómba, de… most mi az?
- Naplót írsz –göcögött Nor. Ez volt az első alkalom, hogy láttam, ahogy megpróbálja visszatartani a nevetést. A történelmi jelentőségű pillanat még sem tett boldoggá.
- Igen – csücsörítettem sértetten -, kell. Arra gondoltam, könyvet írok a londoni kalandjaimból, csak úgy magamnak, emlékbe. De úgy, mint egy igazi könyvet, párbeszédekkel meg mindennel.
- Ugye nem leszek benne?
- Ugyan már, senki nem fogja olvasni, mondom, csak-
- Mi lesz a címe? – vágott közbe Ice. Füttyentettem egy éleset.
- Ej, nem tudom. Végül is kell, hogy címe legyen?
- Hát ha már olyan „igazi könyv”…
- London 2011?
- Mindenki azt hiszi majd, az olimpiáról van szó.
- Az 2012, te barlanglakó – förmedt rá Nor, aki azzal bajlódott, hogy ne vegye fel a telefonját. Már szólt egy ideje.
A szertartás alatt is.
Többször.
És nem kapcsolta ki.
Valamilyen Gorgoroth szám volt.
Valami még nekem is durva.
- Lehetne… semmi. Azt akartam, hogy „Kalandjaim Londonban”, de ez se valami fantáziadús, mi?
- Szerintem a London szót eleve hagyd ki belőle, az olyan… hivatalos.
- Kalandjaim nem-Helsinkiben?
- Basszátok már meg! – kiáltott fel Nor, és már épp bocsánatot kértem, amikor felcsapta a mobil fedelét, és beleüvöltött: - Na mi van már!? Igen, neked is szia anya! Mit akarsz?
Elhűlve bámultam rá. Női csacsogás gépiesített foszlányai szűrődtek el hozzám, Nor pedig szenvedve dörgölte a homlokát.
- Ne, ne „ugorjatok be” ebédre Narvikból, eltartana egy darabig. Hogy itt? Üres a hűtőm. Ááá, hoztál kaját? Nem romlott meg azalatt míg idereppentetek a nyakamra spontán? Hogy a jachttal. Aha. Hát ez nagyon érdekfeszítő volt anya, de nem vagyok otthon.
Befordultunk az Ormond Streetre. Kollegáim rezidenciája előtt egy idősecske házaspár toporgott: egy tagbaszakadt ősz férfi és madárcsontú nejecskéje, akinek valami döbbenetesen hosszú haja volt és döbbenetesen olyan arcéle, mint Nornak. Aki csinált egy hátraarcot.
- Neeem, tényleg nem. Newcastle upon Tyne-ban nyaralunk a haverokkal, csodálatos az idő, meztelen tagjainkat áztatjuk a mélyvízben, azt hiszem, de nem tudom, mert mind részegek vagyunk. Mondasz valamit? Nem hallom, rossz a vonal! Krsssh! – Ezzel elkezdte a telefont a pólójába dörzsölni, míg egyre kiáltozott: - Nem hallak, anya! Anya! Anya egy sirály elvitte a telefonomat! Köpd ki, hülye sirály! Köpd ki!
Ezzel a készüléket a földre ejtette és simán átgyalogolt rajta.
- Legalább ne pazarolj.
- Kuss van Stein, az nem jó mobil aminek ezek tudják a számát.
- Kicserélheted a-
- Nem érdekel.
- Miért nem mész és köszönsz a szüleidnek? – cincogtam közbe. – Olyan jóravaló embereknek tűnnek…
Nor sarkon perdült, és rámvicsorgott.
- Miért nem mész és keresed meg a saját szüleidet, hogy jópofizhass velük?
- Lukas! – csattant fel Ice.
- Miért nem köszönöd meg nekik, hogy kibasztak a francba és így megkíméltek önmaguktól?
- Lukas, az Istenért…!
- Most én beszélek.
- De faszságokat!
- Tizennégy voltam, amikor leléptem otthonról – indult neki újra, és ezúttal nagyon kellett szednem a lábaimat, hogy lépést tudjak tartani vele és a gondolataival.
- Tizennégy?
- Aha. Betegre untam őket. Anya anno úgy döntött, megszül. Engem erről senki se kérdezett.
Ice fájdalmasan felnyögött a háttérben, de Nor csak folytatta.
- Persze eleinte minden kölyök ragaszkodik a szüleihez, túlélési ösztön, minden. Aztán felcseperedsz, és rájössz, hogy random idiótákhoz vagy láncolva egy életre, csak mert a génállományotok azonos. Elméletben hasonlónak kéne lennie a személyiségeiteknek is, de én szerencsére ezt megúsztam. Narvikban éltem, messze fent északon, a Vest fjord közelében. Tudod nálunk úgy tartják, hogy a hegyek alvó trollok, akik sziklává dermedtek, amikor a napfény érte a bőrüket. Baromira szerettem volna egy trollt. Jobban, mint bármit.
- Most jön a trollidill – figyelmeztetett Ice.
- A trolloknál a családod csak a törzsed, és tisztelnek, mint indivídumot! Igen, tudom, hogy… nem léteznek, legalábbis még nem találtak bizonyítékot a létezésükre a tudomány mai állása szerint. Persze… na a lényeg. Elszöktem Oslóba.
- De hogyan… éltél ott?
- Tömören? Feketén dolgoztam. Kollégiumban laktam. A rendőrség hamar megtalált. Visszavittek a szüleimnek. Elszöktem. Feketén dolgoztam. Egy elhagyott gyárban laktam. Megtaláltak. Visszavittek… egy idő után anyáék vették az üzenetet. Maradtam Oslóban. Ők is odaköltöztek, nagyon szerették volna, ha legalább néha beugrom hozzájuk. Megint kollégiumban laktam, aztán jobb munkám lesz (matrózkodtam suli mellett) úgyhogy megengedhettem magamnak egy bérgarzont. Akkor voltaaam…
- Tizenöt és fél.
- Kösz, Stein. Aha, akkor kapartam össze Steint.
- Az árvaházammal kirándulni mentünk – biccentett felém Ice. – Megnyertünk valami szuper támogatást, ezért részt vehettünk egy norvégiai kalandtúrán. Én egy kicsit leszakadtam a többiektől.
- Szabályszerűen elraboltam.
- Na igen! Heh… tetszett az a hajó nagyon. Megengedte, hogy felmenjek a fedélzetre. Egész nap csak játszottunk. Valahogy nem tűnt gáznak, hogy este vele mentem haza. És onnantól együtt éltünk.
- Elég sokat tudtam addigra már az eltűnt gyerekekről. Hogy hogyan lehet kijátszani ezeket. Sose kaptak el minket. Egy másik világban tökéletes bűnöző lennék.
- Minden annyira új volt és gyönyörű. Arról álmodoztam egész életemben… Lukas volt az én szőke hercegem fehér jachton! – oldalba bökte társát, és szomorkásan mosolygott.
- Egy valamit nem értek… hány éves voltál?
- Hogy én? Tizenegy.
- Hogymia…!?
- Nem tettem vele semmi illetlent – vágta rá Nor. – Unatkoztam, ő meg cuki kölyök volt és még sajnáltam is.
- És most mennyi vagy?
- Tizennyolc.
- Nor meg…
- Huszonkettő. És a faszt nem, Lukas.
- Akkor már nagykorú voltál.
- Most vagyok nagykorú!
- Hé, elhiszed hogy jobban értek hozzá? Egyébként meg mi van, megbántad?
- Ne a gyerek előtt – pirult Ice, és zavartan birizngálni kezdte pöttyös pólóját.
- Hé, én vagyok az idősebb, és te hordasz pöttyös pólót!
- Kötözködsz? Megmondalak Lukas szüleinek.
- Tök jó a pöttyös pólód – tátogtam némán, amíg Nor fénysebességre kapcsolt és valami olyasmit motyogott, hogy nem ismer minket.



Csodálatos, békés, nyugodt, de nem valami tartalmas napok vártak rám. Éltem a gyanúperrel, hogy Nor tényleg beszélt Denny fejével a múltkorjában, mert egyszerűen nem járt be dolgozni.
Kínomban saját betűtípust terveztem és digitalizáltam a honlaphoz.
Szerdán történt, hogy Berwald hozott nekem egy kis kakaót a lépcső tetejére.
- Hülyére dolgozod magad.
Ezt pont akkor találta mondani, amikor 0:23-ra vesztettem az aknakeresőben.
- Rágalom – mosolyogtam rá fáradtan, aztán boldogan beleszürcsöltem a krémes, habos itókába (egy kis fahéjjal megbolondítva, ahogy szeretem.) – Folyton hazaküldesz. Zavar, hogy itt vagyok?
- Dehogy.
Hosszan farkasszemet néztünk.
- Akkor miért?
- Nem unatkozol?
- Nem. Te, mit csináljunk a hétvégén?
- Hm. Hajótúra?
- He? Te, ez nagyon jó ötlet!
Úgy ragyogott rám, mintha Nodel-díjat kapott volna. Ilyenkor csak ööö, a kisugárzása fénylett, mert ennyi együtt töltött idő alatt (hadd ne számoljam ki, sok) se sikerült még mosolygáson érnem. De az arca valahogy enélkül is felderült néha; megváltozott a fény ciánkék szemeiben, és olyan barátságosan vonta fel a szemöldökét. Nagyon szerettem így látni, de nem élvezhettem sokáig, mert csakhamar megint elkomorult. Vagyis visszanormálult. Nem tudom, nála az a borongó kifejezés olyan szépen állandósult, mint az esőfelhők a londoni égen.
- Tervet küldted Christensennek?
- Igen, de nem reagált rá. Pedig él, láttam Facebookon. Amúgy nem akarsz egyszer visszabö—te micsinálsz?
Berwald két gombot kigombolt az ingén, kicsit felkócolta a haját, aztán az ujjaira esztétikusan ráharapva lefotózta magát a mobiljával.
A képet átküldte a laptopomra.
Rendbeszedte magát.
Belépett a postafiókjába.
Kiválasztotta Dennyt a címlistából.
Csatolta a fájlt.
Tárgynak annyit írt, hogy „komme”, az üzenet törzsrészt üresen hagyta.
Kilépett a postafiókból.
Aztán válaszolt a kérdésemre.
- Segítek.
- Idecsalod?
- ’Hja.
És hős megmentőm visszatért a pulthoz. 


                                                                                                                                
Csütörtök hajnalban Denny már leszedte az összes széket és befűtött, mire odaértünk.  Vidáman hadonászott felénk, és telivigyorral, teliszívvel, telidecibellel rikkantotta:
- Most nem felejtettem elhozni a síkosítót!
- Felejtsd el a síkosítót –horkantott Berwald, majd leakasztotta a kötényét a szögről, és csinos masnira kötötte a derekán. Denny értetlenül pislogott rá.
- Heh?
- Nem csináljuk.
- De azt mondtad!
- Én?
- Hát hogy… komme. Jöjjek. Ide. Gyalog. Hozzád.
- Gyere is.
A pult mögé sétált, és előhúzott egy köteg papírt.
- Itt írd alá.
- Ezt a tollat dugd fel magadnak!
- Legalább Parker.
- Menj a picsába.
Durcásan felkönyökölt, és a lapokat át sem olvasva, széles, görcsös mozdulatokkal levéste a nevét. Amennyire én láttam (igyekeztem illendő, ám praktikus távolságban maradni) a kézírása leginkább egy gomolyagnyi krisztustövisre emlékeztetett. Berwald visszavette a Nagyon Hivatalos Papírokat, egy mappába fűzte, és csak úgy mellékesen odaveretette:
- Dizájn?
- A finné? Megoldottam. Hatkor jön a programozó. – Nyelt egyet. - Berwald, könyörgöm. Remeg a kezem.
- Szar ügy.
- Baszd meg magad helyettem is kutyába! – sikította, amikor két jámbor és korai vendég beszédült az ajtón. Az egyikük, egy arisztokrata ábrázatú nyurga német(?) rosszallóan összevonta tö-ké-le-tes ívű szemöldökét, aztán orrnyergére tolt szemüvege fölött körbekémlelt, és azt motyogta pianissimo:
- Nem tűnik a megfelelő helynek, Elizaveta.
A nő megvonta a vállát.
- Én a drámáért járok. A szőkék kavarnak. – Ezzel az asztalra csapott. – Hello! Ice latte van még?
- ’Hja.
- Há-há. Roderich, te mit kérsz?
Erre valami olyasmit válaszolt, ami meghaladta a minimálnémetemet, és amire szép partnere nagyon sértett arcot vágott.
- Legyen kettő.
Így esett, hogy Denny a konyhába kényszerült. Nor pont akkor érkezett meg, amikor már segítőkészen felszervíroztam az italokat. Kimérten biccentett, majd behajolt a konyhaajtón.
- Tűnés a territóriumomról.
- Ezt a helyiséget te csak használod, norvégom. Én fizetek érte.
- Megfizetsz érte ha nem takarodsz.
Főnököm teljes és fenyegető életnagyságában támaszkodott a félfának. Karikás szemekkel, dacos és kielégületlen haraggal meredt Norra, aki felszegett állal nézett rá egy darabig, olyan erősen kapaszkodva a táskaszíjába, hogy az ujjai elfehéredtek. Aztán sarkonperdült, és feldobogott az öltözőbe.
Fél percre rá Denny utána.
Nagyon sokáig nem kerültek elő.



Úgy döntöttem, hogy ez lesz az utolsó tétlen napom a világtörténelemben, és mire megjön a számítógépszaki, sikeresen elkápráztathatom majd felkészültségemmel.
Végül én lettem lenyűgözve.
(Vagyhogy.)
Tehát ott kucorogtam a lépcső tetején, és azt játszottam, hogy ki tudja messzebbre gurítani a tollát (én; éppen kreatív szünetet tartottam, rendben?), és mivel menet közben az iPodom lemerült, ezért már kénytelen voltam kicsiny presszónk vegyes zenei kínálatát és általános alapzaját hallgatni, amiből is kivált egy párbeszéd:
- Jó estét kívánok, ez itt a névjegyem. Densen úrral beszéltem meg találkozót hat órára.
- Mm.
- Öööm, tehát akkor itt várjam?
- Ne.
- Вы говорите по-русски? Puhutko suomea? Kas Sa räägid eesti keelt? Valami!
- Hö?
- Angolul ért? Már elnézést…
- Mer?
- Meg tudná mondani, hol találhatom meg én Herr Densent?
- Fenn.
- Tehát van egy emelet, és ott van az ő irodája, jól értem?
- JA.
- Jó-jó… rendben, köszönöm. Azt hiszem, félreértettük egymást… bocsánat…
- Hm.
Ekkor már annyira figyeltem, hogy majd’ lezúgtam a gyönyörű lépcsőmről – a szerencsétlen ismeretlen csak barát lehet, hiszen bepróbálkozott finnül! És… nem is volt annyira ismeretlen.
A haját ugyanúgy hordta, mint annyi meg annyi éve, homlokegyenest-frufruval, és ugyanazzal a mozdulattal igazgatta meg a szemüvegét. Férfiasan sikítva tártam ki felé karjaimat:
- Eduard!
Zavartan körbefordult, majd felnézett, és elkerekedett szemekkel bámult rám; kezéből kiejtette az aktatáskát.
- Val!?
- Újabban Tino – vigyorogtam.
- Val!
Felrohant hozzám, boldogan összeölelkeztünk; seszínű, rövidujjú ingének mosóporillata volt.
- Ed… - zokogtam a vállába. – Hát te hogy kerülsz ide?
- Egy konferenciára jöttem, de sok a szabadidőm, úgyhogy gondoltam talán dolgozgatnék addig és… jaj, ezer éve nem láttalak!
- Milyen Oroszország? – rikkantottam vidáman, amikor sikerült kibontakoznom a karjaiból. Zavartan félrenézett.
- Nem panaszkodhatom. Jól sejtem, hogy te vagy az a bizonyos finn grafikus akivel együtt kell működnöm?
- Én bizony!
- Hála Istennek! – a szívére tette a kezét, és mélyet sóhajtott. – Olyan hirtelen jött ez az ajánlat, nem is számítottam rá, a helyet is nehezen találtam meg, rossz térképet töltöttem a GPS-re, és ne tudd meg… az a pultos tag  teljesen rámhozta a frászt, és idiótát csináltam magamból! Na de mindegy is… tehát weblapdizájn, mi?
Annyi megbeszélnivalónk volt! Persze becsületünkre legyen mondva, munkához is láttunk közben, és nagyon jól haladtunk, Eduard egyszerűen egy zseni, még be sem zártunk, máris üzemkész volt a honlap – nem csoda, mivel ahogy megtudtam, tartotta magát iskolaelső stréberkenyér híréhez és kiváló eredménnyel végzett egy baromi neves informatikai egyetemen (olyan neves, hogy a nevét el is felejtettem, hosszú…), ja, és a négy év anyagát három év alatt letudta.
A befogadócsaládjáról és a mindennapjairól nem sokat sikerült kiderítenem, ő viszont valósággal kivallatott mindenről, ami odahaza történt távozása óta. Úgy nyolc óra tájt Denny előtűnt a semmiből, és szigorúan elküldött minket hogy „dobjatok be egy italt valahol, mert már értelmes szavakat kezdek kihallani ebből a finn csicsergésből”.
Azt hiszem, egészen idáig odáigi életem egyik legkellemesebb estje lehetett volna ez; csak végül megfogadtunk Denny tanácsát. (Tanács: soha ne fogadjátok meg Denny tanácsát.)
- Tudok egy jó helyet a környéken – kacsintott rám Eduard.



- Costa Coffee?
- Aha, nagyon jó kávéik vannak.
Nem akartam kimutatni az ellenszenvemet; a Drikfældig Dyr állandó munkatársaként viszont elkezdtem minden egyéb kávézóra potencionális konkurenciaként tekinteni. Sehogy sem nyerte el a tetszésemet a gyorsétkezde-szerű berendezés, és direkte a legolcsóbb forrócsokijukat kértem ki. Rajtam aztán ne gazdagodjanak a multik.
Eduard látványosan jól érezte magát, kipirult arccal nézett körbe, ahogy leültünk egy műanyagasztalhoz az ablak mellett.
- És te hogy kerülsz Londonba? – kérdezte két elégedett hörpintés között.
- Ja? Hát, tiszta spontán ötlet volt. Halasztok egy évet, bejelentkeztem egy itteni egyetemre… csak úgy belevágtam. A Drikfældig Dyr-ben lett állásom, ezt tudod, teljes munkaidős grafikus vagyok.
- Létezik ilyen?
- Hát, ezek szerint!
Összenevettünk, ő pedig lekocogtatta a kanalat bögréje szélén.
- És hol laksz? Valami kollégium, gondolom? Meglepően drága minden szállás, én is csak úgy néztem!
- Jaj, hát ezzel hihetetlen szerencsém volt. Berwald befogadott. Szeptembertől leszek diákszálláson, bár bevallom, nagyon fog hiányozni az élet vele.
- Hogy érted azt, hogy „befogadott”? –vonta fel a szemöldökét.
- Hát hogy együtt lakunk – virultam. – Az oroszok elfoglalták a házamat, amit kinéztem, a pénzügyeim recsegve összeomlottak, megengedte, hogy becuccoljak hozzá. Egy gyönyörű tetőtéri lakása van a Savile Row-on; talán ismered a helyet, rengeteg szabó dolgozik ott, szerintem hát, kábé az összes, úgy két utcát kell legyalogolnom, ha nem öltönyt akarok venni…
- Nem, nem ismerem. Vele… laksz?
- Ja? Igen. Elsőnek egy csöppet fura volt, de mostanra kész kis napirendünk van. Mire én felkelek, már el is készíti a reggelit, és hát, nagyon, nagyon jól főz. Akkor együtt megyünk munkába, mondjuk nekem talán nem kéne tényleg mindig bejárnom, mert ha Denny lóg és nincs nekem kiadva feladat, akkor én is csak a lábamat lógatom. Először szórólapokkal bízott meg, amiket kicsit elcsűrtem… na mindegy, szóval ott vagyunk, aztán megebédelünk, mivel elég rövid a kajaszünet, ezért azt esszük, amit csomizott, Nor megengedi, hogy használjuk a mikrót. Záráskor hazamegyünk, akkor van vacsi, általában gyertyafénynél, egyébként őrült hangulatos, és általában fáradtak vagyunk, de azért meg szoktunk nézni valami filmet, vagy csak olvasgatunk, ő főleg a szépirodalmat szereti. Hétvégenként a nyakunkba vesszük a várost, kivéve ha túl részeg vagyok… na erről is van egy sztori. De hallod, London tényleg megéri a pénzét, mármint oké, drága, de remek hely, egyszerűen… szóval nem, nem bántam meg. Persze hiányzik Helsinki, valamelyik este ki is bőgtem az agyam a zuhany alatt, de ööö, ez természetes, kultúrsokk, vagy mi. Vagy az más.
- Berwald a… pultos?
Eduard tényleg nagyon, nagyon furcsán nézett rám. Férfias zavaromban három adag cukrot szórtam a csokoládémba.
- Igen, tudom, elsőnek én is frászoltam tőle, mert tudod, olyan magas, mármint ismerek nála magasabb embereket így látásból tömegközlekedve, de valahogy, érted; meg sosem mosolyog és hát, nem egy szószátyár, azt tapasztalhattad is, meg a szemei, te láttál már ilyen kéket? Nekem fogalmam sem volt róla, hogy létezik. És ez fura, mert amúgy meg annyira jóképű, nem? Szóval szerintem nincs, aki ne fordulna meg utána az utcán. Nem is helyes, hanem valahogy olyan szép; olyan kegyetlenül szép. Elsőnek a kezei tűntek fel, de basszus, ez a klasszikus, hideg, nemes arcél, és nem tudom, figyelted-e a testalkatát, de valami döbbenetes, olyan Michelangelo-fangörcsöt-kap, meg az orra! Mondtam már az orrát? És a szája is… annyira tetszik, hogy ilyen… hegyes vonalakkal lehetne megrajzolni, érted. Na persze a haja, az meg abszolút telitalálat, mindig kócos, de mindig jól néz ki, szerintem szerződése van valamilyen samponügynökséggel, és ha megkérdezed, hogy „te figyelj Berwald, neked miért mindig ilyen százszázalékos a séród?”, akkor bepózol, és közli, hogy „Head and Shoulders – álompasi tetőtől-talpig!”, vagy nem is tudom…
- Nem vagy te egy kicsit beléesve?
Kiköptem a csokoládét. Fuldokolva töröltem a számat a kézfejemmel, aztán Eduard adott párat a saját szalvétái közül. Harácsolva nevettem:
- Dehogy is! Én csak… értékelem. Művészeti szempontból. Mert gyönyörű. Szeretem a szép dolgokat, hol baj az?
- Nem, egyáltalán nem baj! – hevesen rázta a fejét.   – Teljesen megértelek. Semmi baj nincs az egynemű kapcsolatokkal. Tudod, van ez a barátom otthon, Toris, na neki is valami lengyel pasija van… hát mondjuk inkább lánynak mondanád, amilyen cuccokat hord…
- Mi nem járunk – vigyorogtam.
Eduard mélyet sóhajtott, és az asztal peremébe kapaszkodva, letargikusan nézett rám.
- Ti gyakorlatilag házasok vagytok.
- Nem igaz! Amúgy is, Dennyvel jár. Sőt, vele sem! Szakítottak. Csak… érted.
Nagyon erősen meredtem rá, de nem fogta a telepatikus üzenetet.
- Nem értem.
- Együtt… vannak néha.
- Kicsit furcsa, hogy az exe a főnöke. Én biztos nem lógnék a volt partneremmel.
- Mármint együtt…vannak. Néha.
- Hát ezt soha nem fogom megérteni.
- Hogy néha együtt… vannak.
- Igen, azt értem, csak azt nem, hogy minek… de persze nem is az én dolgom. Csak… nem is tudom. Mit tudsz te erről a fickóról egyáltalán?
- Elég sokat! – vágtam rá, és a hangom hülyén éles és szepegős volt. – Például a komplett gyerekkorát. Stockholmban élt a szüleivel, illetve, pont nélkülük, akik aztán le is passzolták Koppenhágába, ott Dennyvel lakott, és vele voltak ezek az ital-szex-mindenbotrányai, de hát érted, fiatalság, bolondság, mi az, botrány, sex and alcohol and rock’n’roll, most tegye fel a kezét, aki nem volt benne mindenféle buliban, aztán gondolom lehiggadt, és amúgy lakberendező, szerintem ez halálosan menő, és egyáltalán nem rossz ember!
- Azok alapján, amit tudsz róla, szerinted ez… jó ajánlólevél?
- Nem számít…
- De sajnos számít – mondta, és kortyolt a töküres bögréjéből, aztán zavartan megnyalta a száját. – Nem akarok okoskodni, de tudod… hát ha a kollegád lenne vagy a haverod, érted, akkor tényleg nem lenne lényeges, milyen ember élesben, de te együtt laksz vele. Egy fedél alatt egy vadidegennel.
- De nem vadidegen!
- Aha. Hány éves is most?
- Huszonöt. Felnőtt.
- Fogjuk rá… de mégis… téged nem gondolkoztat el, mi vezet rá egy ilyen felnőtt embert, egy olyan embert, mint Berwald, hogy találomra befogadjon valakit az életébe? Mármint, ha ennyire jótékonykodni akar, annak vannak más módjai is. Gondolj bele! Neki ez hol éri meg? Nem… hogy mondjam… nincsenek ööö, elvárásai veled szemben? Nem csinált valami gyanúsat?
- Nem, semmit. Nagyon, nagyon jó hozzám! Csak azért mondasz ilyeneket, mert nem ismered, de ha ismernéd-
- Azért mondok ilyeneket, mert ismerem a világot, Val!
- Tino…
- Ilyen egyszerűen nincs! Ma már nem! Akar tőled valamit. Nem, nem mondom, hogy egy részeges perverz és meg fog erőszakolni…
- Eduard!
- De kérlek figyelj oda, oké? Szerintem… én teljesen biztos vagyok benne, hogy tetszel neki. És nem állítom, hogy hirtelen átmegy viking állatba, ha már ilyen jól ismered ahogy mondod, vagy bármi, de fix, hogy próbálkozni fog, és csak… figyelj oda magadra, jó? Ne menj bele olyasmibe, amit nem akarsz, csak mert rá vagy szorulva a segítségére. Ezt marha könnyen kihasználhatja, értsd meg! Függsz tőle. Bárcsak tudnék segíteni, de… nekem két nap és mennem kell vissza Szentpétervárra.
- Beszéljünk másról – suttogtam. – Kérlek.
És beszéltünk; és azt hiszem, nevettünk is párszor, és hogy talán jó volt, de nem emlékszem. Kaptam egy sms-t Berwaldtól, hogy hova jöjjön elém, Eduard is olvasta, de nem szólt semmit.
Aztán mennie kellett, és nekem is, kikísértem a taxijához, azt mondta, ha bármi van, hívjam, és adott egy névjegyet.
Hosszan néztem az eldübörgő autó után.
Az eső lassan eleredt; csak nyári zápor volt lebegő-könnyű foszlányköddel, néha egy-egy villám cikázott át az égen.
Zsebretett kézzel elindultam a gömbölyű, szürke felhők alatt; és úgy éreztem, én is felhő vagyok. Szélsodorta felhő, ami szörnyű vihart rejt magában, fagyot és tüzet és elektromosságot, amiknek harcáról mit sem tudhatok, amíg fel nem szakad a bőröm.
Csak hogy jó napom legyen, egy elsuhanó Ford rámfröcskölte a napi kötelező vízbevitel-mennyiséget; de ettől a hoppzuhétól valahogy összeszedtem magam. Emlékszem, a kezemet ökölbe szorítottam, és dacosan, kihívóan meredtem a fölém tornyusoló, közönyös-sárgán hunyorgó utcalámpa képébe.
- És ha úgy érzek, he? –suttogtam. – Az nem változtat semmin. Ugye? Mert ő nem, nem és ezerszer sem tekint rám úgy! És soha nem is fog! Szóval mi változna meg? Nem lesz vége! Nem fog fájni…
- Jól vagy?
Riadtan fordultam hátra, magamat átkarolva; Berwald állt ott egy piros esernyővel. Szerencsére egy szót sem értett az anyanyelvi kifakadásomból, és szerintem azt sem nagyon vágta le, mire fel faggatok egy betonoszlopot, de nem szólt be, mert ő már csak ilyen volt. És abban a pillanatban gyűlöltem érte, hogy ennyire tökéletes, de természetesen én sem mondtam semmit; mert már csak ilyen vagyok.
Zavartan mosolyogtam rá.
- Minden rendben.
És minden rendben lesz; ezt az egyet megígérhetem, mert nem hagyom, hogy a hülye érzelmeim tönkretegyék, ami köztünk van.
Cserkész becsület-szavamra.

Az a helyzet, hogy sajnos sosem voltam cserkész.

12 megjegyzés:

Susie Lupin írta...

Úgy sajnáltam Nort a gyerekkora miatt. Azon viszont jót nevetgéltem, ahogy Ice előadta magát, meg hogy Nor szabályosan elrabolta, az olyan aranyos volt. Mit akartak ott Nor szülei?
Roderich! <3 *előtör belőle az Ausztria mániája* Meg Erzsébet, a skandináv ingyen dráma nézője, szegény Rod, hogy ilyen helyekre kell járnia vele xD
Imádtam, mikor Eduard előkerült és Tino olyan édesen naiv! Csak úgy süt róla (ezek után végképp), hogy enyhén belezúgott Berwaldba xD (könnyű a művészetre fogni, én is ráfognám~)Azért kíváncsi lennék rá bővebben, hogy mi volt Eduarddal Oroszországban, ha ennyire ismeri a világot, de azt hiszem az egy másik történet :D Aranyos volt, ahogy aggodalmaskodott Tinóért, azt hiszem, most zúgtam bele, pedig eddig semleges volt az egész Baltikum. Bár ebben tényleg igaza van, hogy mennyire függ Tino Berwaldtól, de nem hiszem, hogy kihasználná~ *Susie is totál naiv*
Mint mindig, várom nagyon a folytatást~

Amúgy én egyáltalán nem bánom, hogy ártatlanok vagyunk, mivel csak a Hetaliában olvasok slasht xD

Kurokawa Ayumi írta...

először én számolgattam, lehet félreértettem, de ha nor 15 évesen elrabolta 8 éves Ice-t, és most Ice 18, akkor noru 25nek kéne lenni? de valami 22.t mondanak. vagy valamit rosszul olvastam?

mikor jött az idegen hogy denny-t keresi és oroszul, finnül és észtül beszélt, egyértelműen levágtam,hogy "OMG,hát persze, hogy csak Eduard lehet!!"
és ők a világlegjobb barátai, Eduard olyan figyelmes Tino felé, igazi jóbarát... bár nekem is lenne egy "Eduard-om". És mindig is fura volt, hogy elvileg tino az idősebb, mégis Eduard az, aki sokkal okosabb és tapasztaltabb. de ez itt is látszik :3

Reisuto írta...

Susie, bizony, troll nélkül felnőni nem élet D: A szülei csak simán aggódnak az emigráns fiuk miatt, és szeretnék tudni, hogy minden rendben van-e vele. (Nornak családot kéne cserélnie Berwalddal.)
Szegény Ednek pedig nem valami fenéki tejfel az élet Szentpétervárott, de azért tudja, hogyan fordítson minden helyzetet a javára :D Észtország egy nagyon elhanyagolt, de totálisan szerethető karakter. Talán kicsit túlságosan racionális, kicsit túlbuzgó és kicsit tudálékos - de aranyból van a szíve ^^
Berwald is szereti Tinót. Sose bántaná. Pont EZÉRT nem hajlandó színt vallani. XD

Link, mindenekelőtt köszönöm hogy felhívtad a figyelmemet az életkori elírásra ^^" Én meg az enyhe diszkalkuliám. Ice 11 volt. Enyhe különbség. Eeegen. Javítottam.
Örülök, hogy tetszett Eduard színrelépése :D Szegényemnek tényleg haza kell mennie, de azért örülhetünk, hogy valamelyest felnyitotta a mi Tinónk szemét *3*

Kurokawa Ayumi írta...

Nincs mit, örülök, hogy fejben tartottam a furcsasáfot, és leírtam.

jólmondod, épp ezért is imádom annyira Eduard-ot. mindig is top-karakterek közé teszem.és kicsit sajnálom is a nem jó élet miatt, de elég ravasz hogy mindent megoldjon, anélkül, hogy ezt mondod, tudom, mert ő már csak ilyen!
és örülök, hogy Tino legalább meg tudott teljesen nyílni valakinek (és nekünk) és elmondta az érzéseit (mégra ráfogta a művészetre) és örülök, hogy Eduard figyelmeztette. Egyre kíváncsibb leszek hogy hogy folytatódhat ezek a tények hatására. mert ha én lennék Tino, tuti hatna rám....

crazy_deer írta...

huhh.. megint újabb életet mentettél.. szám szerint kettőt.
Amikor Berwald lefotózta magát én csak lestem, hogy most mi van!? ez komoly!? de ahhw olyan.. hmm igen.. *w* aztán meg amikor Denny benyögi, hogy hozott magával.. na ott kibuktam és elkezdtem könnyezni (mert igen a vissza fojtott röhögés fáj.. mármint az ahogy az ember a saját kézfejébe harap bele, mert nem akar hangosan röhögni.... egen... és Tino olyan eszméletlenül naiv de jól áll neki és-és ahhw~ imádom a skandinávokat♥

alfred. írta...

apám nagyon viccesen tud nézni, mikor Ó-Finn Rivallok :D
ez a fejezet nekem olyan... hmm volt~ Olyan, mintha valaminek a felvezetése lenne, vihar előtti csend fílinges. Nem feltétlenül negatív a vihar ebben az esetben... Jól érzékelem, vagy csak túldimenzionálom? xD
Mondjuk Berci önfotózása hát az uhijahahuj *w* *ennél értelmesebb reakcióra nem képes* És úúgy örültem Eduárdnak x) Vicces volt a Berwalddal való találkozása xD
Szóval várom a következő fejezetet, ha lesz "vihar" ha nem x)
Pápusz~

Reisuto írta...

Link, majd meglátjuk még, mi lesz ebből :D

Crazydeer, Berwald nagyon ért a fanservice-hoz, akárcsak Denny az illemhez, hömm. XD És köszönöm :D

Alfie, az a bizonyos "vihar" már a fejezet végén kitör, de ne aggódj, azért még mindig egy könnyed regénykéről van szó ^^

Michi írta...

Valahogy éreztem, hogy Ice is árvaházi gyerek, amikor láttam hogy nem Steingrímur Valamissonnak hívják D: De Norral olyan cukik hogy BELEHALOK. Meg a pöttyös póló <3 (be kell ismernem, nehéz magamon kívül bárkit pöttyös pólóban elképzelnem XD)
Lénával annyira Koffeinfüggők lettünk, hogy egyszer elmegyünk kifosztani egy kávézót. IMÁDOM nagyon és várom a folytatást *.3 *

Reisuto írta...

A pöttyös póló vagány, és kijár neki a világuralom :D
Az, hogy a drágáim már nem országok, egy kettős problémával állított szembe. Először is: mindenkinek meg kell őriznie a saját nemzetiségét. Másodszor: ennek ellenére valahonnan ismerniük kell egymást. Azt hiszem, amilyen bájosdadon multikulti időket élnük, ezt meg lehet oldani viszonylag hitelesen; meg segít az ősi HIdekaz módszer is, a történelmi események trivializálása. (Izland felfedezése; Tino svéd fennhatás alatt; tombolós viking idők; stb :D)
Sok hajrát a kávézódáshoz! :D

Michi írta...

((Norvégia nagymamája.))

Tinuviel írta...

Van egy alapelvem: csak akkor kezdek bele fanfic regényekbe, ha már be vannak fejezve. Általában. Te vagy a kivétel, mert kb. tegnapig bírtam. :D Nagyon imádom. Az elején elgondolkodtam, hogy miért nem S+D+R univerzumában játszódik ez a regény, (mert ugye, ott teljesen világos, hogy Anglia miatt emberek az országok) de aztán rájöttem, hogy Finnihez valahogy túl... hmmm.... komor lenne. Egyébként ritka aranyos ez az egész. Eddig is koffeinfüggő voltam koleszlakó mivoltomból adódóan, de most meg aztán pláne! Külön imádom, hogy csak úgy ki be járnak a többiek a történetben. Múltkor Gilbert most Erzsiék ( abszolút megértem kishazánkat, én is elnézegetném ezeket a skandinávokat két óra között). Észtországért külön köszönet, mondjuk mióta láttam a képeidet DA-n amúgy is mindig te jutsz róla eszembe.
Na nem szövegelek itt tovább, lényeg, hogy nagyon szeretem :D

Reisuto írta...

Tinuviel, a büszke kivétel erősíti a szabályt :D
Miért nem az S+D+R univerzumban játszódik? Az a baj, hogy a szereplőknek abban az esetben nem tudnék múltat adni, ráadásul az ember-mivoltuk olyan esetlegesnek és lényegtelennek látszana, itt pedig nagyon is hangsúlyos, hogy Finnie egy mindössze húsz éves ifiúr, aki nekivág a világnak szerencsét próbálni. Amikor először meséltem a regényötletről egy nagyon kedves barátnémnak, rögtön megkérdezte, hogy "Nem félsz, hogy olyan lesz, mint az S+D+R?" Azt mondtam, akkor már inkább az It's all about us-ra emlékeztet: egy gyűjtőszínhelyre tömörített szereplők érzelmi hullámzásai és bonyolult kapcsolatrendszerük. Innen pedig egy hosszas vita kezdődött, ahol az a vád ért, hogy fogalmam sincs a kávéházak működéséről, de ez már egy másik történet XD

Elárulok egy nagy titkot, én utálom a kávét. Sőt, engem el is álmosít. Ha egy cappucinót vagy lattét sikerül agyontejezve és agyoncukrozva meginnom, akkor is legfeljebb negyvenöt percen át tart ébren. Ugyanakkor csodálom a kávékultúrát, mind a régi presszókultúrfészkeket, mind a mai Strabucks-őrületet. Nekem viszont csak annyi közöm van hozzá, hogy starbuckos bögrébe gyűjtöm a pénzemet, és arról álmodozok, hogy egysze rmajd találok egy nagybetűs Törzshelyet, ahol pózőr írót játszhatok.

Londonban nagyon jó és nagyon rossz, hogy tényleg teljesen multikulti. Manapság sokkal inkább, mint Amerika. Gyűjtőszínhelynek tehát kiválóan alkalmas. Egyébként én is nagyonagyonagyon szeretnék ott élni egy darabon, amiért szégyellem magamat.

Nagyon szépen köszönöm a visszajelzést, és bocsánat a csacsogásért -- vasárnap van.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS