a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. november 7.

Koffein 6.


Hosszúkávé




- Verekedtetek?
- Te nem otthon aludtál?
- Vazzeg!
Rendben – szóval nekem volt egy humoros kötés az orromon, de Nor meg a tegnapi nadrágjában és egy széltében-hosszábban sokkalnagyobb kölcsöningben jött dolgozni. Az öltözőben koccantunk össze, mielőtt még eltűntethette volna a bizonyítékokat.
- Nyugi – mosolyogtam - , biztos sok megbeszélnivalótok volt. Megértem, ha éjszakába nyúlón tárgyaltatok.
- Anyád kurva?!
- Neeem, nem hiszem – feleltem elmerengve. - Amúgy nagyon rendes volt, berakott a kórház inkubátorába. Még mindig annyi sztori van dobozokba meg ilyen helyekre rakott babákról… szegénykék…
Türelmetlenül villant rám a tekintete.
- Te mire célzol?
- Hát hogy azért ez rendes volt tőle, nem?
- Velem és Densennel kapcsolatban!
- Ó! Kedves, hogy adott tiszta ruhát. Biztos elfáradtatok.
- Szex.
- He?
- Csak mondd ki. Ismered ezt a szót, nem? Akkor mondd ki!
- Sz-szex… de…
- Látod hogy megy ez! – vicsorgott rám, és befűzte az övét a munkanadrágba. – Legközelebb nem kell körülírásokkal szarakodnod!
- Körülírásokkal…? Ja hogy…
- Upsz.
- Ti…
- Elszóltam magam, igen.
- De hogy ti ketten…
- Igen.
- De hogy azt…
- Nem először és nem utoljára, szóval békén hagynál vele? Különben se szólj be, te bunyós finn vadállat! Mégis mit csináltál?
- Á, hogy ez? Berwalddal elmentünk a Regent’s Parkba, fagyiztunk, csónakáztunk, aztán elvitt a King’s Crossra és nekem még késik a behívóm szóval gondoltam miért is ne…
- És?
- És nekifutottuk a falnak és nem tört szét, de azért bibis. Nem a fal. A nózim.
- És ti nem szexeltetek?
- Mi? Nem! Hogy jön ez ide?
- El szokták hálni a nászt – felelte faarccal. – Nagyon szerettem volna koszorúslány lenni.
- Miért jössz mindig ezzel, Lukas? – sírtam. Ő erre kinyúlt, lágyan megcirógatta az arcomat, és hüvelykujját a kötésemre simította.
- Honnan tudod a keresztnevem?- gügyögte.
Ha csak egy picit erősebben nyomja meg… egy egészen kicsinyként…
- Ice mondta, tegnap, tudod, Ice…
- Ó-ó, az a pletykás kicsi jégkocka, hát nem?
- Aucs-aucs, kérlek, kérlek engedj el!
- De akkor nem leszel buta fiú, ugye? Nem fogsz butaságokat csinálni?
- Nem, tényleg nem!
Futni hagyott.
Az ajtóból még visszafordultam.
- De akkor ti most együtt aludtatok? – suttogtam, ő pedig izomból hozzámvágott egy favállfát.

A nap ezt leszámítva eseménytelenül telt. De legalábbis, lassan és érdektelenül. Denny Facebookon keresztül megüzente, hogy ugyan dobnám már fel a honlapunkat (egyben megtudtam azt is, hogy egész nap ágyban marad, aztán hogy messze van a sör amit el akar érni, aztán hogy unatkozik, aztán meg végiglájkolta valamelyik ismerősének a teljes galériáját és lolnak találta).
Nem igazán mertem bevallani, hogy a html-hez mit sem konyítok. Leszedtem a Total Commander próbaverzióját, és zárásig ismerkedtem vele. Nem akartam olyan koncepciót szülni, amit aztán meg nem biztos, hogy meg tudok valósítani; nagyon fájna érte a szívem.
Otthon kénytelen voltam legurítani pár bögre cukrozott tejet; ily módon megnyugodva merész bizodalommal néztem a holnap megpróbáltatásai elé.
És egy kicsit se lett könnyebb az életem.
És egy kicsit se könnyített az életemen hogy Denny a vállam fölött áthajolva próbálta magyarázni a programot, és három óra tömény szenvedés és tömény ital után oldottabb hangulatban beleegyezett, hogy rendben, akkor erre felkér majd egy külön embert, én csak a dizájnnal törődjek, engedjem szabadjára a fantáziámat, szárnyaljak a szelek szárnyán és legyek szabad és szerelmes. Nagyokat pislogva megkérdeztem, azért mégis mire gondolt. Rámkacsintott, homlokon puszilt, felborzolta a hajamat, és közölte, hogy lepjem meg.
Még egy cukrozottej-túladagolásos este. Konyakkal.
Közben lustán figyeltem, ahogy Berwald kirámolja a mosogatógépet.
- Mosogatás. Főzés. Mosás. Vasalás. Bútorápolás – dünnyögtem.
- Parancsolsz?
- Mindig csak ezeket a házimunkákat látlak csinálni. De a lakás mégis olyan ragyogóan tiszta, hogy hiába akarom felajánlani, hogy felporszívózok vagy letörlöm az ablakot. Öblítőillatú a szőnyeg. A szőnyeg. Öblítő. Oké, csak azért szimatoltam meg, mert… furcsa volt. De persze nincs vele bajom, csak… csak mikor érsz te erre rá? Mert együtt megyünk munkába, és együtt is jövünk haza… és aztán itt sertepertélsz…. aztán alszunk… és nem hinném, hogy éjszaka csinálod, mert azért hallanám, hogy wuuuááááá, a porszívó, és… miért tartod így a kezdet egy ideje?
- Jelentkezem.
- Ó. Persze… mondjad csak.
- A takarító.
Még meg is könnyebbültem volna, egy-titokkal-kevesebb alapon, ha nem hangsúlyozza ki annyira azt a „the” szócskát.
- Melyik? – suttogtam, aztán kiprüszköltem a konyakot. Rá a rántottsajtomra. Ollé, ollé.– Peter!?
- ’Hja.
Felugrottam az asztaltól; oda akartam futni Berwaldhoz, de a tagjaimból kiszállt az elő. A székem támlájába kapaszkodva nyüszítettem:
- Nem akarom, hogy lecsukjanak! Nem mehetsz börtönbe!
- Miér?
- Mert nem fogom engedni!
- De…
- Pont Angliának áll feljebb! – kiáltottam. – Rabszolgatartók, fejj! Peter feketén dolgozik, na és? Nem szólhatnak bele!
- Peter nem-
- Lehet, hogy kiskorú, de rendesen megfizetjük, víg kedvvel és jól végzi a dolgát! Miért nem biztosít hát számára az Egyesült Királyság legálisan munkalehetőséget? Csak, mert még tizenkettő sincs!
- Elmúlt-
- Új világot építünk! – öklöztem a levegőbe. – Egy szebb, és jobb, és elfogadhatóbb világot! De persze lesz rá egy külön bizottság, ami ellenőrzi, hogy a kiskorú tényleg szeretne-e dolgozni.
- Legitim-
- Csitt! Valami, valami, valami… ez az! Peter Kirkland, nem? Ugye Arthur, Denny haverja, az Angol Úr, az véletlenül sem a bátyja?
- De.
- Ó, élet! – zokogtam fel. – Hát ezért minden! Copperfield Dávid, halld utódjaid jaját!
Berwald eltette a konyakos üveget. Leszedte az asztalt. Én leültem a csempére és agonizáltam. Finoman talpra segített. Adott egy szőlőcukrot. Betessékelt  a fürdőszobába.
A tus alatt eltökéltem, hogy szülőket kell találnunk Peter számára.
Este az ágyamban pedig arra az elhatározásra jutottam, hogy soha többé nem iszom.

Nyugtalan forgolódás, egy egyszemélyes takaróbirkó-meccs és párnacsücsökrágási maraton után egyre egyértelműbbé vált, hogy ki kell mennem egy pohár vízért, beleplöttyinteni egy altatót aztán meg bodor bárányokat számolni. (Én egy kicsit mindig is tartottam a bárányoktól; fura szemük van.) Tehát ez volt a terv.
Nesztelenül és észrevétlen suhantam az éjben, mint az árnyék. Alig hallhatóan vertem le egy poharat. Szerencsére műanyag volt.
Ahogy a szobám felé akcióztam visszafelé haladtomban, egyszerre csak megtorpantam a nappaliban. Bevallom, a fények állítottak meg.
Tökéletesek voltak.
Szokatlanul tiszta éjszaka virradt (alkonyult) London városára, telehold világolt és az utcalámpák homályos-sárgán pislogtak; a konyhában véletlenül felkapcsolva felejtettem a villanyt, és a finom, szűrt világosság pont azt a kanapét derengette be az ő minden pompájával, ahol Berwald aludt.
Vétek lett volna kihagyni egy ilyen pillanatot.
Nem mertem előkotorni a felszerelésemet szekrénymélyről és táskafenékről, ezért eltulajdonítottam azt a papírblokkot, amire Berwald a bevásárlólistát szokta írni, és egy tollat.
Nagyon körültekintően helyezkedtem el a karfán.
Az első vonás után már tökéletesen boldog voltam; büntetlenül merülhettem el a látvány egészében.
Berwald kezei a hófehér lepedőn – a halvány körmök, hosszú ujjak, komoly kézfej, tenyerének titokzatos vonásai, a csukló csontos íve, onnantól fogva hozzám tartozott. Minden szempontból szolidabb módszer volt ez, mintha körfűrésszel megyek neki aztán bevágom a fridzsibe szuvenyírnek, gondoltam, ha felkel a sercegésre, majd valami ilyesmivel mentegetem magam.
De Berwald nem ébredt fel, bár az a nyugtalan ránc már szétfutott magas homlokán, és beharapta keskeny, vértelen ajkait, meglepően hosszú pillái meg-megrebbentek.
Muszáj volt ezt is megrajzolnom.
És a vállát, ahogy felhúzza; és a hátát, ahogy görbül; az antik torzót, a keskeny csípőt, és ahogy lerúgta magáról a takarót, a lábát, combtól lábszárig, lábszártól bokáig, egyben és apró részletekben, skiccelve és részletezve, egészen addig, amíg már a hajnal fényei futottak fel a fehér lepedőn, én meg részemről elhasználtam az egész tömböt. Álmosan néztem el a város felett, aztán a tekintetem visszaesett önkéntelen modellemre, aki az oldaláról a hátára hengeredett.
Hihetetlenül szomjasnak éreztem magam. Próbáltam csak a denevérek és delfinek számára érzékelhető frekvencián kortyolni a vizet, de semmit se javult a helyzet. A villanyt ezúttal eloltottam, a lépteim viszont megint lelassultak a nappaliban, szóval kényszerítenem kellett magamat, hogy menjek tovább.
A matracom alá rejtettem a képeket.
Tudtam, hogy az ágyam közelébe sose jön.
Pedig emeletes ágy. Szóval nagyon nem értettem… ezért rákérdeztem.
Aznap.
Reggel.
Úgy két másodpercnyinek tűnő alvás után.

- Berwald -  hörögtem a kávém pereme fölül -, te mér’ nem alszol velem?
Éppen a szemüvegét törölgette; karikás szemekkel, vontatottan meredt rám, és nagyon lassan kérdezte meg:
- Hö?
- Miért alszol még mindig azon a hevereten? Kereveten. Heverőn. Bármi. Miért nem alszol a hálószobában?
- Ott te alszol… - a tenyerébe temette az arcát, és visszafojtott egy ásítást.
- Nyugtalan éjszakád volt? – kérdeztem én, a megtévesztés mestere. Éreztem, hogy a fejem felett olcsó műarany-fénnyel izzik az álszentség csálé glóriája.
- Rémálmok… – dünnyögte.
- Tényleg? – Nem látszott. – Miről?
- Figyeltek… - suttogta, én meg eltemettem magamat elevenen a pokol fenekére.
Reszketeg mozdulatokkal rágyújtott a cigarettájára, és kitöltött magának egy kis bivalyfeketét. Felkönyökölve követtem a tekintetemmel a mozdulatait, és arra gondoltam, baromira fog hiányozni. Baromira fog hiányozni ez az egész.
Amikor majd elköltözöm.
Amikor majd csak munkatársak leszünk.
Amikor majd nem gondoskodik rólam így. Még mindig feszélyezett kicsit az egész szituáció, és néha még mindig nagyon frászoltam; de akkor valahogy… nem tudtam elképzelni nagyobb veszteséget.
Szóval carpe diemre fel.
Használjunk ki minden másodpercet.
- Berwald – zoknis tappancsommal megböktem a térdét az asztal alatt – egyszer főzhetnénk együtt!
- Nem ízlik?
Lenéztem a tányéromra. Lehetelvékony lazacszelet, friss-sárga rántotta, üde zöldségek, pihepuha krumplipüré, majonéz.
- Dehogynem! – De láttam, hogyan készíted.
Igazából, amíg nem figyeltem meg, Berwald hogyan főz, fogalmam se volt, miért nem a konyhán dolgozik, mert minden ízbomba, amit letett elém, valóságos (és pozitív értelembe vett) atomháborút indított a számban és vérezve és boldogan hulltam el a gasztronómiai csatatéren.
Viszont a módszere nagyon emlékeztetett a Youtube-sztár Regular Ordinary Swedish Mealtime vacsoracsatáira. Lehet, hogy nem a homlokával kloffolta a húst és nem szorított engem a mosogatóhoz hogy az arcomba öntse a tejet amíg sátánian rivall, de néha az az érzésem támadt, hogy csak egy hajszál választja el ezektől. Ijesztően gyorsan vágott, aprított, szeletelt, az éles kések (kész kollekciója volt bennük) a tiszta fém jellemzően magas hangjával suhogtak a levegőben. Semmit se tett vagy rakott, mindent öntött vagy dobott vagy egyenesen hajított, de mindig beletalált az edénybe. Volt valami határozottan fenyegető abban, ahogy a tepsit a sütőbe taszajtotta vagy ahogy kavarta a forrongó, fortyongó főzelékeket a tűzhelyen.
- Buli lenne együtt – csillogtam rá halálmegvető bátorsággal. – Megtaníthatnálak piparrit készíteni, te meg… minden másra. Hoztam magammal egy kis salmiakki-szószt. Egyszer meg kell kóstolnod a sütimet.
Pókerarccal figyelte, ahogy lassan de biztosan a fülem tövéig elpirulok. Kifújta a füstöt, és a csikket elnyomkodta a hamutartóban.
- Jól hangzik.

Az álom és ébrenlét közti nirvanában úsztam dolgozni. Denny már rögtön az ajtóban elkapott, és komásan hátba taszajtott. Komásan gurultam egy lépcsőfokot, aztán megkapaszkodtam a korlátban.
- Egyetlen finnem! Ugye milyen rosszak nálunk a lépcsők? No de ne félj, rendeltem újakat, és te felszögezheted! – ezzel a kezembe nyomott egy kalapácsot.
- Hogy én?
- Meg én. Én ezt az édest fogom megcsinálni záróra után, de te nyugodtan dolgozhatsz a csigalépcsőn, amíg itt vagyunk.
Még mindig nem voltam biztos benne, jó helyen fogom-e a Morzslót, amit rámsózott.
- Vendégek? – kérdezte Berwald és rosszalló tekintettel végigmérte Dennyt, aki ismét kifogástalan öltönyt és minőségi vigyor viselt.
- Á, őket nem fogja zavarni, ez csak dundundun a háttérben, a fúrás-fűrészelés részén már túl vannak a melósok, szóval most nem tudok felmenni az irodámba. Ergo majd siess egy pöppet, Finnie, otthagytam pár elég fontos számlát meg a kocsikulcsom.
Szó nélkül engedelmeskedtem. Nem volt más választásom. Kaptam egy szerszámosládát is egy rakat szöggel. Tizennégy, édesen kopottas tömör tölgy fok várakozott rám. Ahogy próbáltam rájönni, egyáltalán hova verjek én be szöget, hallottam egy futó és fojtott hangú veszekedést Berwald és Denny között; előbbi helyettem akarta elvinni a melót, utóbbi rásózott egy csomó aktát, hogy inkább azokat pátyolgassa két rendelésfelvevés között. Igazából örültem Denny döntésének. Meg akartam mutatni, hogy vagyok olyan legény mint bárki más.
Csak azt nem értettem, mik azok a fura fémdarabok, amik új munkámhoz jártak.
Egy röpke három perces merengés után rájöttem, hogy mivel lyukak vannak rajtuk, minden bizonnyal azokba kell rakni a szögeket, és hogy ezzel rögzítem a fokokat az alaphoz.
Bár mint azt már többször leszögeztem (hö-hö), én egy grafikusi diplomával sem rendelkezem (még), és nem emlékszem, hogy a szerződésben szó lett volna barkácsolásról, tényleg élveztem a rám kimért feladatot. Fontos élettapasztalathoz juttatott. Tehát azon túl, hogy ha bármikor úgy érzem, feltétlenül szükségem van egy lépcsőre és a világ minden kincséért sem bízok meg szakembert vagy kuncsorgok Berwaldnak,  már képes vagyok önerőből felépítkezni akárhanyadik emeletig, meggyőződésemmé vált, hogy az ember tényleg csak a saját hibáiból tanul. Az első fok ötször szakadt be alattam, ahogy rajta kuporogva próbáltam rögzíteni a másodikat. Hatodszorra sikerült, de elfelejtettem, hogy csináltam, tehát a második is beszakadt kétszer. Egy német úr, aki a mosdót kereste amúgy, nem bírta tovább, elszedte tőlem a szerszámokat és megmutatta, mit csinálok rosszul. Hosszan hálálkodtam Árjaúrnak, és újult vehemenciával pörgettem a kalapácsot.
(Újabb tapasztalat: a tizedik fok környékén az ember egy sajátos idegállapotba kerül, és hajlamos Thornak képzelni magát.)
Amikor hosszas ácsolás, káromkodás, leesett szögek után futkosás után elértem az emeletre, úgy éreztem, mint aki minimum megmászta vagy kibaszottul megteremtette a Himaláját. Vadul üvöltve tűztem ki egy rögtönzött finn zászlót a parkettre, betepertem az öltözőbe, szereztem egy dobozt és abban ülve leszánkáztam építményemen (szigorúan minőség-ellenőrzés céljából).
A dübörgést és kiáltozást hallva Berwald aggódva bekukucskált.
- Jól vagy?
- Életre kelt! – rikkantottam, és végigfeküdtem a földön. Kerengtek felettem a mennyezet fényei. – Annyira boldog vagyok! Nem érzem a végtagjaimat. Asszem, meghúztam a hátamat. Az lehetséges biológiailag?
Berwald mélyet sóhajtott, intett Ice-nak és a pultra bökött. Én közben konstatáltam, hogy merő forgács a hatodik kedvenc farmerem. Szerencsére a kevéssé lokálpatrióta de annál menőbb sárga pacman-es pólómnak nem esett bántódása. Egy null a javamra. (Bár ha belegondolok, maga a játék mennyit szívatott már…)
Berwald felhúzott a földről, és az emelet felé terelt.
- Óvatosan. Nem biztos, hogy két embert is elbír.
Büszkén állíthatom viszont, hogy a lépcsőm hírnevesen állta a strapát. Csak sajnos elfelejtettem vízszintezni, úgyhogy kicsit csálé lett. Korhűen, szürreálisan, kellemesen csálé.

Denny irodájában kihúzott nekem egy széket, és úgy rendelte, hogy rosszul üljek rá. Szóval így szemből. Megcselekedtem amit megkövetelt a haza, és felkönyököltem a karfára.
- Ugye nem fogsz leszidni? Az első kómás lépcsőmhöz képest szerintem egész jó így végeredményben.
Megrázta a fejét, és megropogtatta az ujjait.
- A hátad.
- Na jó, az fáj, de…
- Masszázs?
- Mi? – meglepetten pislogtam rá. Végtelenül eltökéltnek látszott. Mint mindig.- Ja hogy… ó, igen, köszi! Nagyon köszi… az jó lenne.
Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, de persze virult a fejem. Eleinte úgy gondoltam, nem veszem le a pólómat, hát mi az, „masszázs”, mint amikor az Otthonban megkérsz valakit, hogy verjen rá a válladra párszor, kicsit jobbra, másik jobbra, ezazz, köszi. Na, valami ilyesmire számítottam.
A fejemet fáradtan a karomra hajtottam, ő pedig finoman a vállamba markolt. És azt kell mondjam: valami döbbenetesen jól esett minden egyes mozdulata. Nem tudom, mikor vált a svéd masszázs feketeöves mesterévé, de a görcs már az első pár dörzsi után kiillant belőlem (nem is láttam többé), és elöntöttek a Béke és a Nyugalom opálos-kék hullámai. Szinte félálomban húztam le magamról a felsőmet, a nyakláncom a kis kereszttel beléakadt, egy sorozatot bénáztam, aztán simán a földre ráztam. Ő megköszörülte a torkát, összedörzsölte a kezeit, és a tenyerét vigyázva a lapockámra simította.
- Khhsszz! – köhögtem fel akaratlanul. A jégcsap mindenségit.
- Talán vedd-
- Van kézkrém a farzsebemben – legyintettem egy hanyag mozdulattal. – Mindig hordok magamnál, a szén meg a tus csak ezzel jön le.
- Ideadod?
- Ja? Oké.
Ahogy felé nyújtottam, láttam, hogy egy kicsit kipirult. Gondolom a munkától. Ez a fajta masszázs azért meló.
Annyira nagyon jó volt. Finnországban rengeteget síztem, snowboardoztam, lékhorgásztam, futottam, hokiztam, korcsolyáztam, és igen, a mobilomat is hajigáltam, de azt nem sportszerűen hanem véletlenül… a lényeg, hogy amióta itt csövezek, Angliában, csak a cangázás maradt nekem, pedig az izmaimra már nagyon ráfért volna valami. Leginkább egy kis szteroid vagy szilikonos feltöltés. Hülyére edzhettem magam, legfeljebb ha szálkásodtam. Onnan lehetett észrevenni, ha befeszítek, hogy a szokásosnál is rémültebb fejet vágok. A muszklim a bölcsességfogammal együtt úgy döntött, hogy nem lesznek hajlandóak létezni soha, amíg élek. Tehát nekem nem kellett sportmasszőrhöz járnom. Nem ízleltem még az életnek eme örömét.
- Ez az! Ez az, nagyon jó… ah… ne hagyd abba… még… mééég… kérlek… hah…! Kyllä! Kyllä!
Nos, én úgy gondoltam, hogy a pozitív verbális visszajelzés nagyon fontos.
Denny a jelek szerint nem ezen a véleményen volt, legalábbis abból ítélve, ahogy és amilyen arccal berúgta az ajtót.
- Hangos vagyok? – kérdeztem lihegve és kipirulva.
Körbenézett, aztán azt dörmögte:
- Hülye vagy. Jó a lépcső. Ööö, ha ezt befejeztétek, akkor én… lenne pár csinálnivaló még. Szóval csak masszázs, heh. Nem is értem, miért nem vettük még fel a szolgáltatásaink közé. Berwald tényleg nagyon jó. Egész testes, vagy…?
- Hát – doromboltam. – Megsajdult, ugye nem baj?
- Hát az elég baj ha fáj – vigyorgott rám a főnököm, és kacsintott. – Valamikor nekem is jössz egyszer eggyel, Berwald. A közeljövőben. Akkor még öt perc.
Elegáns mozdulattal bevágta maga után az ajtót. Berwald indokolatlanul hamar végzett. Vagy én vagyok telhetetlen. Az örökkévalóságig el bírtam volna viselni. Erről is küldtem egy pozitív verbális visszajelzést.
- Ezt meg kell ismételnünk! – jelentettem ki, és nagyot nyújtózkodtam, aztán a hajamba túrtam. Az arca mind jobban elborult, és lopottvolvo-árnyalatot öltött. – Kimelegedtél?
Tagadólag megrázta a fejét, és visszaadta a Niveámat meg a pólómat, gyorsan és készségesen. Az íróasztalon matatott valamit, amíg felöltöztem, aztán felnézett rám egy mappahalom mögül.
- „Kyllä” mit jelent?
- Igen, finnül.
A szájára szorította a kezét és zavartan félrenézett.
- Totál megtaníthatnálak finnül! Te pedig ma-
- Menjünk.
Sturm und drang jelleggel elviharzott mellettem. Nagyon szednem kellett a lábaimat, hogy beérjem.
- Nem vagyok nagyon kócos?
- De.
Az utolsó három lépcsőfokot átugrotta, felvette a kötényét és Ice-ot egészen konkrétan felemelte és odább pakolta.
- Vissza kéne mennem a konyhába? – kérdezte a fiú rezignáltan.
- Szerintem is erre céloz. Izé, nem tudod véletlenül, hol van Denny?
- A konyhában – felelte fájdalmas arccal.

A konyha zárva volt.
Szerintem Dennynek részt kéne vennie egy Hogyan ne kövessünk el vállalkozási öngyilkosságot? kurzuson. Lehet, hogy volt ilyen órája mondjuk az egyetemen. Lehet, hogy kamikaze.
Ráültem a tökéletes lépcsőm legfelső fokára, és dolgoztam a leendő honlap leendő dizájnján. Egy ponton felbukkant a főnököm, nyakkendőjét igazgatva. Békésen mosolygott rám.
- Nagyon fasza lépcső. Szerintem ez mára elég is lesz, nem? Menj szépen haza – ezzel megsimogatta az arcomat. Döbbenten meredtem rá.
- De még nincs is kész a terv…
- Aludj rá egyet.
- De még nincs is este…
- Jaj, finn, csak kedves vagyok veled! Megérdemelsz egy kis pihenőt. Az orrodnak is gyógyulgatnia kell… - óvatosan megpöckölte a hegyét. Szerencsére ott nem fájt annyira. (A kötést már le lehetett venni.) Szipogtam, bólogattam, és összecsomagoltam. Hervadtan elköszöntem Berwaldtól. Nyeregbe pattantam. Eltekertem a legközelebbi parkig. Eldöntöttem, hogy senki nem állíthat meg, csak azért is dolgozni fogok ennyi láblógatás után (ennek értelmében levettem a cipőmet és belelógattam a tóba – de az egy másfajta láblógatás, mint a képletes, ebben az esetben a valós kevésbé kellemetlen, mint az átvitt).
Éljen a finn munkaerő jóhíre.
Már besötétedett, mire úgy éreztem, jogosan hátbalapogathatom magam. (Amit meg is cselekedtem, és még azt is hozzátettem fennhangon, hogy „jófiú”. Azt hiszem, ezt kompenzálnom kéne valamivel. Szereznem kell egy kutyát. Kicsit, pelyheset és fehéret.)
A fekete honlapok a virulóan vagányból a lelombozóan láma kategóriába zuhantak vissza mostanában; a fehér annyira divatos, hogy már unalmas, és egy presszóhoz személy szerint nevetségesnek is tartom. Tejbárhoz – talán. Étteremhez – talán. Ehhez – nane. Szóval egy cappucino alapot kezdtem variálni, egyszerű rajzokkal, vidám betűtípusokkal, a mi kedvenc vikingünk fél kézzel, dudorodó izmokkal és dülledt szemekkel tartotta a menüsor minden súlyát. Bővült a család egy hejde asszonykával is, aki habzó korsókat cipelt, és egy kisfiúval, aki félelmetesen hasonlított Peterre. (Nagyon érdekelt, mi lehet vele.)
Lassan eleredt az eső, mélán és búsan, köd szitált és én útnak indultam, mert arra gondoltam, ez az ideális idő egy igazi londoni városnézéshez. Csak a környék házaival szemeztem, megsimogattam az utcatáblákat és összehaverkodtam egy macskával, valamint találtam egy nagyon szép könyvesboltot. A biciklit csak toltam, átugortam minden pocsolyát, aztán nem törődtem vele, hagytam, hogy a víz a cipőmbe kússzon. Vidáman cuppogott.
Arra gondoltam, Berwald talán már aggódik, hol vagyok (de legalábbis nem tudja, ami nem szép; még a végén úgy érzi kötelessége megvárni a vacsorával vagy valami), szóval hazacaplattam.
Berwald viszont nem volt otthon.
Megszárogattam magam, feloltottam a villanyokat hogy ne legyen olyan barátságtalan és komorfekete minden. Nagy volt a csend, bekapcsoltam a BBC-t. Megnéztem, mi van a hűtőben.
Végig azt hittem, csak percek kérdése. Hogy rögtön betoppan. És el is terveztem, mit fogok mondani. Ha éppen azon ér, ahogy a fridzsit rámolom, majd javaslom neki, hogy főzhetünk együtt – például most.
Ha rajtakap, ahogy a tévé előtt ülve tömöm magamba a ráksalátát közvetlenül a dobozból, elmondom neki, hogy már kevés volt, csak a maradékot termelem be, és hogy nincs-e valami jó DVDje, mert az East Enders valamiért nem köt le.
Ha akkor ér haza, amikor zuhanyzom, majd csak kiüvöltök neki, hogy hello itthon, és megkérdezem, merre járt.
Vagy talán most, ahogy a kanapén ülök összekucorodva, egy könyvet olvasgatva, vagy most, ahogy félreteszem a piszlicsáré kis kötetet és szörfözni kezdek a neten, vagy most, ahogy csak figyelem a gyertyák hamvadását a sötétben, és a szívem együtt zakatol a másodpercmutatóval.
Tikktakktikktakktikktakkdobbdobb.
És akkor esett be, amikor már nem is vártam. Mint egy tanmesében.
- Hol jártál? – mosolyogtam rá, és ő nagyon, nagyon furcsán nézett rám.
Bosszúsan. Szinte gyűlölködve, iszonyodva, mintha nem értené., hogy van nekem merszem erről faggatózni, és mégis milyen alapon ülök az ő legszentebb nyughelyén és miféle titkos kór emésztette az agyamat amikor úgy döntöttem, megrágcsálom a párnája csücskét. (Pedig az nem tudatos. Az ösztöni. Elemi.)
Nem is válaszolt, csak lehajított egy kulcsot az asztalra, az végigcsúszott rajta és a földre esett. Nem vette fel. A konyhába nyargalt. Villany fel.
A Volvo kulcsa hevert a szőnyegen.
Berwald megitta a maradék konyakot.
Aztán az örökkévalóságon át tusolt.
- Akkor nincs kedved beszélgetni, ugye? – kérdeztem a Semmit, és a Semmi így felelt:
- NYISD KI BASZD MEG!
A Semminek amúgy ismerős hangja volt, és a bejáraton dörömbölt valami üvegtárggyal.
Felelősségem teljes tudatában engedelmeskedtem finom kérésének.
Nor a küszöbhöz vágta az üres boros butéliát. Átgázolt a szétsorjázó szilánkokon (és rajtam) és átkozódva törtetett előre. Szerettem volna az értésére adni, hogy Berwald elfoglalt, ő részegnek látszik onnan ahol én állok, az idő pedig későre jár, és hogy ez így egy nagyon rossz kombó, de rám se hederített, izomból nekivállazott a fürdőszobaajtónak:
- Kinyitod baszod!?
- Berwald már egy ideje…
- Nyisd ki! – fröcsögte, és megint nekiment. A fa panaszosan felrecsent. Harmadszorra is nekifutott, én pedig nagy levegőt véve belécsimpaszkodtam – még jó hogy, különben rendesen eltaknyolt volna. Egy rettenetesen feldúlt Berwald állt az ajtóban, még a szemüvege sem volt rajta, csak úgy magára hajított egy szürke köntöst.
- Mi van!? – förmedt rá a norvégra. Nem tudtam eldönteni, melyikük túlélési esélyeit taksáljam alacsonyabbra. Egy dühödt Berwald kétség kívül soselássam ellenfél; de a lobbanékony harag ahogy jön, úgy megy, köd előtte, köd utána, szürkeszamár. Nor viszont a gyűlölettől lihegve, mániákus tekintettel figyelte őt, és megpróbálta rávetni magát, de ahogy az erőmből tellett, visszahúztam.
- Mire volt ez jó? – sikította. – Szerinted nem undorító, amit csinálsz?
- De igen, az. – Az ajtófélfának dőlt, és hűvösen figyelte éjszakai látogatónkat. A haja nyirkosan összetapadt, és víz csorgott le a homlokán.
- Akkor mire jó!?
- Semmire. Nem jó.
- Velem te ne merészelj-
- Közöd?
- Igenis van hozzá közöm! – lerázott magáról, és próbált talpon maradni, de vészesen meginogott; a falnak támaszkodott, körmeit végighúzta a tapétán. – Van hozzá közöm, ha megkúratod magad a pasimmal!
Berwald idegesen sóhajtott, és feltartotta a kezét.
Ha Nor képes lett volna az egyenes vonalú egyenletes mozgásra, biztos nekiront megint.
Kétségbeesetten kapkodtam köztük a tekintetemet.
- Pasid…?
- Oké, hivatalosan nem járunk – suttogta Nor, és lassan leült, szinte összerogyott. Egy pillanatra előregörnyedt, a gyomrát átkarolva. – Én úgy tudtam, ti szétmentetek. Hogy ezúttal végleg szétmentetek. Nem így volt?
- De igen.
- Akkor meg tudnád nekem magyarázni, hogy mi a fasz van? – kapta fel a fejét. Már zokogott. Pézsé után kutattam a zsebeimben, amíg ő zihálva és fuldokolva ismételgette: - Mondd el, csak mondd el, valaki magyarázza már meg, mi van, mi ez az egész, csak mondd el, én azt hittem, de a bizonyítékok, minden jel… magyarázd már meg!
Berwald kifejezéstelen tekintettel meredt rá, aztán zavartan megdörzsölte a nyakát. Csak ekkor vettem észre rajta azt az igazán tekintélyes harapásnyomot.
- Ő csak ópium.
Nor felhúzta a lábait, és a térdére könyökölt; arcát fájdalmasan temette tenyerébe. Nem tudom, milyen poklon ment keresztül aznap éjjel, de én is átfutottam a privát kis infernómon: ezek szerint Berwald drogozik? A hiányos mondatot úgy kell kiegészítenem, hogy Denny a dílere? Semmi másra nem kell neki, minthogy anyagot kapjon, és ööö, természetben fizet?
Már teljesen beleéltem magam, amikor Nor fáradt hangon, lassan beszélni kezdett.
- Értem. Persze, hogy értem, hogy is ne érteném. Egy romboló függőség… szükséged van rá, ha el akarod pusztítani magadat, szükséged van rá, hogy mámorba ringasson. Minél kevesebbszer fogadod el a gyönyörét, annál kevésbé szorulsz rá. És a végén talán megszabadulsz… talán… nem igazán hiszed, hogy jár neked más, mi? Nem igazán hiszed, hogy végig tudod csinálni. Tiszta sor…
- Tiszta sor – ismételtem némán. Hát belőlem se lesz Miss Marple. (Több szempontból is. Sem.)
- De akkor ő mit akar? – nyöszörögte Nor, és öklével elmaszatolta a könnyeit.
- Mindent. Mindenkit.
Vendégünk halkan, örömtelenül felnevetett, és egyfajta cinkos pillantást vetett Berwaldra. Az kezet nyújtott, és felsegítette.
- Nem tudtam.
- Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem mondta – grimaszolt, aztán a térdei hirtelen megroggyantak, és Berwald nyakába kapaszkodott. Ő aggódva felkarolta, és a díványhoz vitte.
- Magánál van? – motyogtam rémülten.
- Rég nem.
- Mármint hogy elájult?
- Aha. Sokat ivott. – Próbálta valahogy ülő helyzetbe állítani.
- Hevn… - motyogta Nor, és durcásan oldalra hengeredett. Berwald térült-fordult, és egy nedves törülközőt terített a homlokára, óvatosan megmérte a pulzusát, a légzését figyelte.
- Rendben lesz.
- Meg fog minket ölni, amint kijózanodik – mondtam, már amennyire lehet érthetően beszélni, miközben az ember fia a körmét rágja. – Mi vagyunk az élő szemtanúi a „szégyenének.” Istenkém… szegényem nagyon kiakadt, nem?
- Lik – értett egyet Nor. Vagy tiltakozott. Nem nagyon tudtam, ez mit akar jelenteni.
- Ugye nincs komoly baja? Mármint úgy fizikailag – motyogtam, és megsimogattam az arcát. Lázasan forró volt a bőre.
- Persze.
Azt hiszem, azért egyikünk sem volt teljesen biztos ebben, mert valahogy nem mozdultunk mellőle. Én egy idő után nagyon laposakat pislogtam, és a gondolataim teljesen összekuszálódtak. Egyszerre arra eszméltem, hogy békésen csorgatom a nyálamat a nyugodtan szuszogó Nor vállára, Berwald pedig sunyiban megágyaz magának a szomszédos fotelben. Ránk már valamilyen misztikus, de egyáltalán nem kikövetkeztethetetlen módon került egy pokróc.
- Hohohó! – kiáltottam, mire Berwald a szája elé kapta a mutatóujját. – Hohohó… - ismételtem meg halkabban, és talpra kecmeregtem. – Nem addig a’, miszter. Ezúttal nem úszod meg.
Szerintem komolyan vette. Valamiféle megmagyarázhatatlan szomorúsággal bámult rám, de a kásás agyammal ebből semmit se fogtam fel, csak megragadtam a karját, és elkezdtem magam után húzni. Amikor meglátta, merre tartunk, megmakacsolta magát, és mint egy rajzfilmben, elkezdett hátrafelé araszolni. A legfenyegetőbb hörcsögpofámat véve fel már kéz kézzel vonszoltam.
Lehet abban valami végtelenül fárasztó, ha egy éjszaka alatt két pasi is a hálószobájába rángat, de én tántoríthatatlan voltam.
- Nem alszol a kanapén – dünnyögtem.

Amilyen készséges vagyok, élből az emeletre másztam, pedig az a rosszabb hely.
De hadd legyen már szegénynek karácsony.
Zavartan foglalta el az alsó matracot.
- Jó éjt, Berwald. Ne emészd magad nagyon. Csak azt tetted, amit helyesnek gondoltál.
- Hát… nem.
- Nem értek hozzá – ásítottam. A kezemet átdugtam a korlát rácsai közt. (Értitek. Rácsok. Na ezért rossz felül.) – Kérem a mancsod.
Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy engedelmeskedni fog, de nagysokára összeakasztotta a kisujjaink. Bátorítóan megszorítottam.
- Sose aggódj. Egyszer vége lesz. Hamarabb, mint gondolnád, mert Nor megfojt álmodban.
Nem vagyok benne biztos – de mintha kuncogott volna.

25 megjegyzés:

Carlossa írta...

Ezentúl csak Tinót hívom, ha lépcsőt kell szerelni. ♥ Teljesen és nagyon jó, aggódj már kevesebbet, hé.

Susie Lupin írta...

Nekem már komolyan kezdtek elvonási tüneteim lenni, de nem akartalak zaklatni xD (pedig ma előbb le akartam feküdni, de még csak megnéztem, hogy van-e friss)
Miért van olyan érzésem, hogy Nor nem szereti a keresztnevét? Pedig szép név a Lukas.
Igazán aranyos volt, ahogy Peterről beszélgettek, meg hogy szülők kellenének neki :D És úgy sem fogja tudni Finnie megállni az ivást vagy a kortyolgatást xD Én is le akarom rajzolni Berwaldot, úgy igaziból, valósághűen, nem úgy, ahogy én rajzolok; modellt kellene találnom hozzá, mert így nem megy. De komolyan. A Regular Ordinary Swedish Mealtime-ból egyet láttam, de annyi volt a reakcióm, hogy dermedten, tátott szájjal bámultam a képernyőre. Olyan volt, mintha elszabadult volna a pokol xD Nem akarok ilyen vagy ehhez hasonló szakács közelébe menni.
A szerelős részen konkrétan hülyére röhögtem magam (én egy fokkal jobban csinálom, igaz a szögek szeretnek elgörbülni).
Valahogy a sok vidám rész után hidegzuhanyként ért az utolsó jelenet. A részeg Nor ijesztő, alapból is egy kicsit tartok tőle, de így végképp... És nagyon sajnáltam. Denny meg egy idióta. Azért remélem, hogy rendbe jönnek köztük a dolgok, meg végre Denny is eldönti, hogy kit akar (lehetőleg Nort). Tinótól igazán aranyos volt, hogy nem hagyja többet Berwaldot a kanapén aludni :))
Várom a következő fejezetet ^^ *a komás Susie*

Reisuto írta...

Carlo, nagyon köszönök mindent <3

Susie, Berwaldtól valóban rendes lenne, ha tényleg létezne. Én bevallom, Regural ordinary Swedish Mealtime függő vagyok, az összes részt láttam többször, benne vagyok minden fanklubban és próbálom magamat lebeszélni a pólórendelésről. Természetesen nem ezért került bele a regénybe (ha magamról akarnék könyvet írni, csinálnék egy életrajzot) - de sok Heta-fan headcanonjában és köztünk az enyémben is él a kép, hogy a konyhában azért felszabadulnak azok a viking ösztönök :D
Ebben a regényben meg most tényleg a mi kis szerelmi dedokaéderünk dominál. Szegény mindenki, a neheze még hátravan :D

kongenafdanmark írta...

Esküszöm Finnietől az elején Butters fílingem lett, ahogyan magyarázta az inkubátoros csácsámós dolgot! Bercit meg egyenesen elképzeltem, ahogy a finnre ördögi vigyorral fején, meg szarvakkal locsolgatja friss tejecskével xD De a masszázst én is elfogadnám, de csak akkor ha az nem SWEDISH STYLEban megy!
Na viszont Részeg!Norvégia..Bang!Tegnap este nyomtatottan olvastam az ágyban kuporogva, szabályszerűen zakatolni kezdett a szívem tőle. Szegény Finnie. Én is beszarnék, ha egy bebaszott eszelős norvég rám rontana azzal, hogy a pasijára mászok! Megvan a Jersey fíling! De egyszerűen imádni való kis drágaság~ Arra viszont kíváncsi volnék, mi történt a konyhában, zárt ajtók mögött~ Csak nem Főnök Úr és Szakácsné műveltek ott valamit~?;D
Ésésésé a fejezetet olvasva eszembe jutott valami kérdés a nyelvtannal kapcsolatban, amit sosem tudtam, pedig jó vagyok benne: A ; jel használata. Egyszerűen sosem tudtam megfejteni a titkát.

Csak így tovább, már várom a köviiiiit!*3*

Reisuto írta...

Finnie a naivitásában tényleg emlékeztet rá, de szerencsére vele nem cseszekszik egy fél kontinens :D

A svéd masszázs meglepően kellemes és gyengéd. O.O Amúgy meg akarom tanulni. Előbb-utóbb. Kiülhetnék Berci!cpben a conon és egy százasért helyreraknám a fáradt narutók satnyuló izmait.

A mi kis sátáni jégcsapunk pár édes percet rabolt magának a konyhában, jól gondolod *3*

A pontosvessző (;) pedig, melyet indokolatlanul sokat használok: nehéz megmagyarázni. Valahogy a kettőspont és a vessző fúziója. Megakasztja a mondatot/gondolatmenetet, de nem zárja le.
Nézzünk rá egy példát:
" Nem tudom. Nézzük meg, hátha még egyben van."
Itt a nem tudom kijelentés nagyon konkrét és lezárt, a tény hangsúlyos közlése.
" Nem tudom, nézzük meg, hátha még egyben van."
A mondatnak nincs hangsúlyos része.
"- Nem tudom; nézzük meg, hátha még egyben van."
A mondat mindkét része egyformán fontosnak tűnik, önmagukban értelmezhetőek.
Szóval szerintem a pontosvessző zseniális, és az istennek se vagyok hajlandó leszokni róla :'D (Írófórumokon probléma szokott lenni, mert tényleg ritka, és jobban szeretik a gondolatjelet használni, de engem az mindig megakaszt, mert magyarban így jelöljük a párbeszédeket is úgyhogy a "Nem tudom - nézzük meg hátha még egyben van - mondtam. - Csak nem csapta szét az egész lakást." -- NA EZ EGY RÉMÁLOM.)

A hetes fejezet meg... judge you, amikor épp nem tanulok vagy valamelyik sarokban alszom, akkor south parkot nézek. :'D (15. évadtól megyek visszafelé) Majd az én őrangyal-Tinóm felé tereli gondolataim folyását, és szerető támogatásotok mindig lelkesít, ah *3* Nagyonagyonagyon köszönöm <3

Ciana írta...

Nem tudom, hogy vagy képes ennyit írni, ennyi idő alatt. Ez elképesztő O.o Felnézek rád! Meg persze nagyon örülök, hogy ilyen gyorsan jöttek a fejezetek.
Én igazából Tomokotól tudtam meg, hogy van ilyen fanfiction, és eddig nagyon tetszik *--*
Kíváncsi vagyok mi lesz ebből >///<

Valahogy remélem meg tudod találni a hangsúlyt, hogy ne inaljanak el az ihleti gondolataid se, de tanulni is tudj :'D ...

- Maiko

Reisuto írta...

Szia itt, kedves Ciana! ^^ Ó, fénykoromban és iskolaidőben lenyomtam egy 92 fejezetes regényt napi frissel :D Ha túl sok időt hagyok magamnak, kizökkenek a kerékvágásból ("a versed lebegőben ragadd meg a lágy levegőben, amint cikázik szerteszét", ahogy Verlaine javallja) szóval kénytelen vagyok rohamtempóra ösztökélni magamat - ami viszont könnyen a szerkesztés rovására mehet, ha nem figyelek.
Én is nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből :') Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, és köszönöm a jókívánságokat is <3

sallymoreno írta...

Jajj már vagy 5 fejezete akarok írni Neked (csak hogy biztosítsalak afelől: vannak ritka lusta láthatatlan olvasóid is, akik nem szeretnek megnyilvánulni).
Nagggyonnagyon tetszik eddig, és úgy örültem mikor írtad, hogy a java még csak most jön, mert így a zh időszak levesében kb. csak ez tartja bennem a lelket.
Nem nagyon tudok kedvenc szereplőt mondani, nekem annyira IC mindenki, hogy csak hevesen bólogatok meg idiótán vigyorgok olvasás közben. (Konkrétan, mikor Denny Nort ölelgette a konyhában, az a párbeszéd fájdalmasan jó volt:D Úgy szeretem őket együtt, és most ezzel a fejezettel kinyírtál - de nem is ők lennének, ha csak simán összejönnének -.-')
Finnieből meg kell egy nekem otthonra<3 és annyira jó, ahogy egyre több dologra jön rá fokozatosan... és most őt is sajnálom:'(
Ez az egész szerelmi sokszög nagyon izgi, és várom a folytatást, és nagyon szeretlek azért hogy gyakran van friss, de azért ne bukj meg inkább:)
Sally voltam (aki 1x a ködös múltban a Hengenvaara végére írt kritikát)

Reisuto írta...

Szia Sally! *olyan hevesen integet hogy kiesik a székéből* Nagyon örülök, hogy ismét előtörtél a homályból :D Köszönöm szépen a szép kritikát, bálnazsírral kenegeted az én szívemet <3

Igazából lassacskán túlvagyunk 120 oldalon, esedékes egy kis esemény, de fogggalmam sincs, hány fejezet van még hátra, pedig azt azért általában idejekorán eldöntöm D: Ez egy Ahogy Esik Úgy Puffan regény, amit felvágósan kísérleti regénynek nevezek.

Mindig aggódom, hogy az én headcanonom egyezik-e a többi rajongó elképzelésével és hogy egyáltalán sikerül-e hitelesen átadnom, ezért mindig nagy öröm, ha harsány igeneket kapok rá *w* (pszt, ha rájössz, hol lehet házifinnt szerezni, stoppolj már le nekem egy csomaggal~)

A nevedet még mindig imádom. És ha szabad kérdeni, milyen szakon szottyogsz te az egyetemen? (Én még csak idén érettségizem, hehe. Nyehehe. Heee.)

Tanizaki Asako írta...

Ohh hellohello. Mert én is ama olvasók közé tartozok, akik itt vannak, de lusták kommentálni, igen. x'D (Meg egyébként nemtudom, hogy emlékszel e meg rám, még nyáron kommentáltam pár ficced :D)

Szóval öhhh. Igazat megvallva most csak áradozni tudok megiiint~ Mert igen, annyira imádom ezt a történetedet is. De komolyan, amikor meglátom, hogy friss van, szabályos visító rohamot kapok, hogy wááá úristen úúj fejezet wááá! x'D Na meg ugye barátnőm is oda van érte, és tényleg nagyon imádjuk, és ne tudd meg, milyen jól tud esni egy iskolai nap után. (Vagy épp közbe, mert én általában mindig szerdán olvasom el az új fejit, már ha épp úgy esik, mert igen miért is ne azt csináljuk géptermiórán amit kell. XDD)

Egyébként az baj, ha én nem kedvelem Nor-t? x'D Mármint vannak pillanatok amikor bírom, de egyébként annyira nem... pedig mindenki szereti...biztos velem vannak a bajok... X"D

Amúgy ameddig nem kezdtem el olvasni a Koffeint addig nem szerettem, sőt nem is érdekeltek, Dennyék. Mármint a szereplők, meg országok, szóval ja. x'D De most elkezdtem ugyebár olvasni és wuh, megszerettem őket. (Kivéve Nor-t de ezt már mondtam x'D) Tino-t én annyira bírom :D Néha magamra emlékeztet. x'D És Berwald-ot meg egyébként nem szerettem, sohasem, de most nagyon megszerettem, nagyon.~ :3 Denny meg az fav. :D Igen. x'D

Áhh most rövidre fogom és nem szövegelek itt, mert lassan mennem kell. Szóvalöö Regural Ordinary Swedish Mealtime forever! :DDDD Mert igen én is, helyesbítve mi, mert a fentebb említett barátnőm is függő, szóval igen mi is függők vagyunk! :DD

Na be is fejezem most már, és nagyon várom a folytatást! :D Remélem, majd hamar kész lesz, de azért tanulgassál is ám! :'3

pint1996 írta...

*Újabb láthatatlan szellem lebeg elő a homályból* Szóval, őszi szünet örömére behatóbban megismerkedtem a Nordic5-tel, gondoltam kéne valami fanfic is róluk, ne csak képekre csorgassam a nyálam. XD És akkor felderengett, hogy mintha itt bőgtem volna valami fanficen vagy mi, és hát tényleg. ^^ És micsoda kis kincsre találtam. :)
Nagyon, nagyon tetszik. *.* Hihetetlen stílusod van, annyira megvan az egész karaktere Finninek, hogy már csak ezért elolvasnám az egészet. De ott vannak a többiek és ez pont olyan mint Su-san főztje. Teljes K.O.-val kiütsz én meg aztán nézhetek, ha egész nap csak ezen röhögcsélek magamban. (Ami igen kínos tud lenni. Osztálytársam külön nekem kiépített egy "Te tényleg hülye vagy." nézést. XD)
És akkor ez így most olyan szomorú nekem. Rossz ha egy végletekig kötekedő ember nem tud kötekedni. Talán csak a hosszával kapcsolatban. Nem baj az ha nem lesz kisregény. Legyen ez húszkötetes regénysorozat, én nem fogom megunni. :D
Bocsi ezért a kritikáért, de leültem ide és minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből. Talán majd máskor menni fog. ^^"

Reisuto írta...

Asako, hogy is ne emlékeznék rád~? Még egy comission-el is lógok, igaz-e? >u>"
Nagyon örülök neked meg a kedves pajtitoknak is <3 Azért tessék odafigyelni a tanórán, könnyebb elcsúszni, mint azt az ember gondolná ;u;
Azt hiszem, minden regényben van olyan szereplő, akit nem különösebben kedvelünk. Én például nem bírom Harryt a Harry Potterben, ami kínos, mert ő a főhős... ^^" Nor tényleg címeres fakalap tud lenni, de azt hiszem, megvannak a kicsi okai.
Bármibe le mertem volna fogadni viszont, hogy Denny a kedvenced :D Illik hozzád~
Én meg fogom csinálni a Regular Ordinary Swedish Mealtime-módit Svédország cosplayben, ez már el van tökélve. \,,/(o3o)

Pint, lassan kezd ez az egész egy szeánszra emlékezni, de az ilyen szellemeket mindig szívesen látom a házamban! :D üdvözlégy hát, túlvilág hírnöke. <3
Nordicék kétségkívül megérdemelnek minden epekedő rajongást, te pedig minden köszönetet a kedves szavakért *dorombol*
Már rég nem kisregény ezzel a 120-oldal-és-sehol-se-vagyunk dologgal. A legnagyobb parám az, hogy kifogyok a szimbólikus kávénevekből.
Mi a fenének írok mindig ilyesmikről...?
Utálom a kávét.
Egyedül a cappucinot és a lattét tudom meginni.
De a regény kedvéért végigkóstoltam az autómatát és feltúrtam egy csomó kávéínyenckönyvet.
Brrr.

Michi írta...

Úgy érzem, határozottan jó lenne egy ilyen svéd otthonra. Hazafuvarozna balettról, főzne nekem vacsit, aztán megmaszírozná a combom.
A lépcsőszögelős jelenet valami egészen elképesztően fantasztikus volt :"D Meg aztán a svédmasszázsos. Remélem Grímciről meg Lukasról derülnek ki még dolgok mert OLYAN JÓ. (Grímci. Ez annyira jól hangzik.)

Reisuto írta...

Házisvédet mindenkinek! *pompomlányos spárga*
Örülök, hogy tetszett a lépcsőzés *3* Lukasnak és Grímcinek megvannak a maguk kis fordulata, de szegény Stein ((szeretem egyszerre ezerféleképp hívni))nagyon a háttérbe szorul. Túlságosan jólelkű.

alfred. írta...

Először is: én is akarok házifinnt és házisvédet x) De ha mindkettőt nem is, akkor legalább egy Bercit ide nekem... vagy inkább Tinót. Vagy nem. Mert Bercit. Áhh, nem tok dönteni T_T Egy házidánt se dobnék ki... az első héten legalábbis, utána tuti a küszöbön aludna, pedig őt is imádom, csak hát olyan gyökér a szentem xD
Norral még nem tudom, hogy is állok. Nem tudom eldönteni, kedvelem-e, mert nem nagyon ismerem még. Steincit viszont bírom, már csak a neve miatt is xD Mármint a teljes nevét nem tudom, csak a Steint meg a Grímcit így külön (igen, ez szerintem is jó név x3) és a kutyánkat nem mellesleg Stein-nek hívják xD Most már nem csak a Soul Eater dilisdokija jut róla eszembe, hanem Ice is :D

A lépcsőnél én rendesen sírtam x'D Merthogy építettem már lépcsőt és tudom milyen az :"D Bár, ahogy Tino csinálta, talán még istenes. Én apámmal vágtam bele ebbe a megpróbáltatásba. Na az a valami ^^" Néééééézi, nééééézi, odateszinemjó ._. Néééééézi, néééééézi, odateszijódenemlátjaelveszi és akkor megint: nééééééézi, nééééézi. Uramatyám -__-" :"D Szóval jah.
Viszont igen, a röhögőssírás után eléggé arcon vágott a részeg tengerész o_O Mármint ez nem negatívum, kell a sokk, dramaturgiailag (höh, milyen műveltnek nézek már ki xD) abszolút a helyén volt, csak úgy sajnáltam őket Q_Q Főleg Berwaldot. Nem tudom miért, de ha ő szív az nekem valahogy nagyon áúúú. Talán tényleg beleszerettem? o_O

Najólvan, nem írtam még ennyit szerintem senkinek, szóval érezd megtisztelve magad vagy valami :D A lényeg, hogy még mindig imádom ahogy írsz, amit írsz és egyáltalán. x)

Tanizaki Asako írta...

Öhhh nem lógsz, kivéve ha én a tudtom nélkül kértem comission-t... x'DDD *pedig a gondolat egyszer megvolt, vagy komolyan kértem, csak nem emlékszem rá? x'D Áhh biztos nem. x'D* De egyébként kezdem úgy érezni, hogy valakivel keversz, mert na. x'D

Egyébként meg oké, de ezen az órán úgyse kell figyelni, elég ha 4 órán keresztül valamit csinálsz a feladaton, amúgy meg azt csinálsz amit akarsz, szóval nem gáz. x'D

Háthüm mondjuk Harryt például én se kedvelem annyira.. de Nor akkor is unszimpi, de majd csak megkedvelem, talán. x'D

Woaah nemáár kajak? :DDDD Uhh azjóazjó :DD Már most várom, hogy megcsináld! :D (még akkor is, ha esetleg csak jóóó sokááá csinálod meg a videót, de már most van szerintem két fanod! :D)

Reisuto írta...

Alfred-féle MEGAkritika, éljen a supersize, nekem jöhet bármikor :D A házisvéd amúgy praktikusabb, tesz-vesz, csöndben van, nagyon szép, a házitino meg hiába a legellenállhatatlanabb dolog a világon, azt hiszem, pokolian magára venné ha épp morcos napom van azt' nem állok vele szóba. (Egyébként ha rá kéne vágnom, hogy ki az az animekarakter akibe egy kicsit bele vagyok habarodva ha egyáltalán van ilyen, na akkor az Finnország. A cosplayt hibáztatom. Dánia meg vonzó, nagyon, ismerjük csak el. XD)
Bevallom, nekem How To Build a Stair videókat kellett néznem ahhoz, hogy ezt a tök spontán ötletet valahogy mégis papírra tudjam vetni, nálunk a legnagyobb barkácsesemény idehaza az, amikor a mostohaapám megpróbálja a karácsonyfát beletenni az állványba. Ez úgy három órát vesz igénybe, én közben ölemben a szaloncukorral figyelem, és negyedóránként tanácsokkal látom el. Nem hálás érte, pedig szép hagyomány.


Asako-NEMchan, nem téged keverlek, a zöldhajú úriemberek egyértelmű szeretetértől bármikor könnyen beazonosítható vagy :D (a név- és arcmemóriám amúgy sajátságosan botrányos. de az olvasóimra valahogy mindig emlékszem. csak arra nem, ki mit kért. ^^" pedig föl van az jegyezve az élet nagy füzetébe.)
A svédkonyha nem videó lenne hanem fotósorozat, de egyébként írtam Nordic5 videó forgatókönyvet ééés szerintem úgy jövő ilyenkorra le is forgatjuk :'D Kicsit nehéz egyberántani a csapatot. Azért hiszek a srácokban (lányokban), lehet, ide is kidobom majd ha meglesz, bár nem vagyok egy csillámtehetségű forgatókönyvíró, azt beismerem.

Tanizaki Asako írta...

Jah ooh érteeem, pedig hirtelen tényleg azt hittem, hogy keversz valakivel, de akkor még sem. xD (jah értem, na nem gáz, legalább megnyugodhatsz, hogy nekem nem tartozol semmivel. x"3 )
Jaaah vágom, csak hirtelen nekem - ha már Swedish Mealtime - a videó ugrott be... x'D És ezért azt hittem, hogy az lesz, de a fotósorozat is nagyon jó. :D Nah azjóó :DDD Nemgáz, a lényeg, hogy csak megcsináljátok majd. x'D Hüüümm király kíváncsi leszek rá :D Már ha felrakod majd. x'D És nembajnembaj, attól még biztos jó lesz. :D

Lusli írta...

akarok még, hörr.
Elnézést amúgy :D
De nagggggggyon nagy mértékben bele vagyok zuhanva a történetbe, mert annyira.... nyoff. Szóval, imádom. Csak így tovább.
Hümm-hümm, amúgy ha kedvencet kéne mondani, akkor általában helyből rávágom a finn nagymestert, aztán elégedetten hátradőlök és hamisan füttyögök (magamban, persze, mert hiába volt a sok répa), aztán lassan felrémlik a dán meg a svéd meg a norvég meg az izland(i), és akkor jön az, hogy enerváltan bemászok az asztal alá és nem tudok dönteni, hjajj.
Gríma :D
Amúgy úgy tevékenykedek a konyhában, mint Berci.
A szagelszívót már levertem a palacsintasütővel (ferdén nézett), szóval külön jólesett, hogy a svéd konyhaművészet is helyet kapott a sorok között, ha már így öntudatlanul is művelője vagyok.
Najó, a hajigálást még gyakorlom, de a hús úgy klopfolom, mint az álom (anya olyankor kissé mindig ideges, mondjuk ebben a hónapban negyedjére vesz fadeszkát, nade kérem, a csirkemell laposan jó...)

És a párbeszédek még mindig a gyengéim. Hozod a magasan elvárt formád. Úgyhogy mind a két énemmel közös megegyezés után döntöttünk, hogy nagyon szeretjük ezt a történetedet. Is.
Szóval egy jó erős feketét ide. Még.
°\(*-*)/° (<--egyezményes csillámláma rajongófej)

Susie Lupin írta...

Mikor jön a hetedik fejezet? :)

Reisuto írta...

Asako, köszi XD

Hejj Lusli~! REMÉLEM sikerül így tovább. A Hetes fejezet nagyon más, mint a megszokott. (Kísérleti regény... mindent lehet... meg tudom magyarázni biztosúr ;__;)
Örülök, ha szimpatikusak mindenkiék <3 Én is egyformán komálom a hülye fejüket, de azt hiszem, Berwalddal tudok a leginkább azonosulni. Na nem mintha egy kicsit is hasonlítana rám úgy bármiben, de az ő világfelfogása a legátláthatóbb XD
A konyhai tapasztalatid érzékletes leírásán nagyon szakadtam, köszönöm :'D Én... moi, virtuóz vagyok. khöeemjóindulattalkhöemm.
Mindannyian köszönjük a kedvességet akik Reisutók vagyunk itt :D

Susie: MOST! :D *épp raktam fel amikor a mailrendszer jelezte, hogy beérkező üzi. háhá, ilyen gyorsan még sose teljesítettem kérést.*

crazy_deer írta...

és most úgy néz ki szellemek özönlenek az éjből...
igen, én most vettem rá magam arra, hogy regisztráljak és jól irányzott visításaimat szövegbe formáljam, hogy írjak neked, miszerint:
a) a Nordic 5 meg te, meg fogtok ölni.. elpusztulok véget nem érő "úristendearanyoskellnekemegyfinnésegysvédmertwááá" visításban
illetve
b) mint ahogy Asa is mondta (mert igen én vagyok a kis pajtija)életeket mentesz...egy soha véget nem érő géptermigrafikán más dolga sincs az embernek csak olvasni.. (és sírni a favicceken de ez már más)
szóval.. isten vagy amigo~♥

Reisuto írta...

szia te szobanövény! :D A svéd és a finn dolgai lassan beindulnak; legalábbis, ÉN így tervezem, hogy ehhez ŐK mit szólnak, azt nem tudom, de általában a karakterek vezetik a történetet, nemén, kitalálok valamit, elkezdem írni, és tök más lesz a végére. Ez egy ilyen műfaj, azt hiszem :'D És nagyon köszönöm <3

Masika írta...

Ez az egyik kedvenc fejezetem, az elején akkora jókat röhögtem. Nem, nincs kedvem mindegyik fejezethez írni, meg kb a kommentárom annyiban merülne ki, hogy "Istenem, ez annyira jó!", vagy valami hasonló. Amúgy pont szülinapomra raktad fel, csuda jó ajándék volt. Tino karaktere annyira édes, és lehet nem emlékszel rá, de szinte ódákat zengettem róla és nagyon örülök, hogy ő a mesélő. Na meg az a masszázs.. Elfolytam. Fogadjunk, hogy te is.XD Ma is tanultunk valamit, mint a South Parkban.

Kyllä, kylla, ne hagyd abba az írást soha~

Reisuto írta...

Gyáhájj, köszönöm <3 Ezért jár húsz ingyenmasszázs-kupon képzeletbeli Bercinkhez *3*

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS