a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. november 26.

Koffein 10.

Fekete


- Hasonlítok egy zsurnálra? – kérdezte Nor.
- Tessék?
- Egy zsurnálra. Hasonlítok rá?
Kötelességtudóan végigmértem feszes farmerestül, ingestül, mellényestül. Amint kiléptünk a templomból, rágyújtott.
- Nem… nem tudnálak elképzelni nyomtatott formában.
- Füzetre? Weblapra? Melyikre emlékeztetek?
- N-nor… nyugi…
- Melyikre?
- Egyikre sem!
Hirtelen sarkon perdült, és az arcomba hajolt:
- Akkor miért érzed szükségét, hogy lelkiismeretesen beszámolj nekem minden érzésedről és gondolatodról és apró létezésed számtalan történéséről!?
- Lukas, legközelebb csak simán koptasd le – horkant fel Ice, és karonfogva engem magával rángatott. – Vagy tudod mit? Legyél kedves. Az újdonság kedvéért. Eszem megáll, mekkora pöcs vagy néha.
Nor utánunk vetődött.
- Ó, nem mondod?
- Én nem akartalak untatni – hebegtem, és megpróbáltam lassítani, de Ice nem igazán engedte. – Csak… hát barátunk vagyunk, és…
- Nem gyűjtök barátokat – morogta. Aztán megköszörülte a torkát, és kihúzta magát. – Megtisztelsz. De engem az eredmények érdekelnek, nem a körülmények. Tiszta?
- Pont te mondod – motyogta Ice, aki végre elengedte a kezemet és uzsgyi, elviharzott.
- Hát… - megdörgöltem a tarkómat. – Hol tartottam?
- Amikor az észt haveroddal elmentetek a Costába – morogta Nor.
Talán van abban valami, hogy hajlamos vagyok néha kicsit ööö, bőbeszédű lenni. Szóval ezúttal rövidre fogtam:
- Hát, azt mondta szerinte bele vagyok esve Berwaldba, mondtam hogy szerintem meg nem, illetve talán, mármint hogy valszeg, és akkor jött a ciklus, otthon maradtam, kornyadoztam, másnap Denny, kornyadozás, körömlakk, akkor Berwald szomorú lett, erkély, végül nem mondtam semmit, sütésfőzés, twist, plakátok, vasárnap. És hát itt tartunk.
Nor hirtelen érdeklődve, sőt, valamiféle fanatikus lelkesedéssel fordult felém.
- Akkor ti most?
- Mi most? Semmi.
- Bénák vagytok – mondta, és felborzolta a hajamat.
- Azt hiszem, legalább már túl vagyok a nehezén .
- Heh, ha az én életem ilyen könnyű lenne!
- Könnyű az, ha könnyen veszed – kiáltott át Ice az út túloldaláról (ha Nor elvetette a sulykot, szokása volt letagadni hogy ismeri).
- Az élet komoly dolog! – rikkantotta vissza fogadott fivére.
- Az élet játék.
- A játék komoly. Esküszöm. Fejleszti a képességeidet. Felkészít az életre. Az aztán a valódi kiképzés!
- Naná, Admiral T.H.
- Ahhoz képest, hogy családtagok vagytok, feltűnően sokat veszekedtek. Már bocsánat.
- Nem vér szerinti rokon – bökdösött Nor felé Ice, ő pedig viszont:
- Csak találtam.
- Igen, de azért… mégiscsak. Én mindig úgy képzeltem, hogy a családtagok mindenben egyetértenek. Apropó… izé… Grimm, neked hogy írják a vezetéknevedet? Szükségem… lehet rá. Khm.
- Áthúzod a dét – gyorsan a levegőbe karcolta a jelet, és a legközelebbi zebránál átjött a mi oldalunkra. Gyönyörű, napsütéses időnk volt; az opálos-kék égen dundi bárányfelhők botorkáltak, és a sápadt nap fénye felizzott az ódon épületek rőt falain.
Egy darabig csendben baktattunk; csak a cipőink kopogását hallgattam a sima utakon, aztán megköszörültem a torkomat.
- Srácok, amúgy… hát nem tudom ez mennyiben változtat… köztünk… szóval gondolom ti ezt azért nem ítélitek el és elfogadjátok, de ööö… azért nem vagytok meglepve, hogy én… Berwald felé ilyesmit… plántálok?
- Nem – felelték egyszerre, aztán gátlástalanul lepacsiztak a hátam mögött.
- De hát – hebegtem -, ne akarjátok már azt mondani, hogy előbb levágtátok, mint én!
Szokás szerint összenéztek.
Aztán Nor mélyet sóhajtott, és átölelte a vállamat.
- Figyelj, Tino. Te sokkal jobban emlékeztetsz a nyomtatott sajtó egy termékére, mint én. Úgy is mondhatnám: nyitott könyv vagy.
- Egyértelmű volt – szinkronizált Ice.
- Szerintetek ő is tudja…?
- Miért, titkolni próbálod? – Nor a lakáskulccsal babrált, aztán felsóhajtott. – Tino, a mi házunkra miért ragasztottál posztert?
- Aaa vonzáskörzetben volt.
- Pontosan tudom, hol dolgozom, és jobba jársz, ha nem emlékeztetsz rá. – Fél kézzel letépte a plakátot, gondosan összehajtogatta, aztán a kezembe nyomta.


Azt hiszem, vasárnapi látogatásaim lassan de biztosan az Ormond Street tradíciói közé ivódtak. Bár Nor sosem volt velem éppen előzékeny és illedelmes, ilyenkor mindig zokszó nélkül kávét készített és megkínált süteménnyel. Az eseménynek valóságos koreográfiája alakult ki: amíg az idősebb fivér a konyhában ténykedett, addig a legifjabb északi hellyel kínált, majd széthúzta a függönyöket, bukóra nyitotta az ablakokat, és lekuporodott egy  öblös fotelbe.
A házigazda hamarosan megkerült, rálökött egy tálcát az asztalra, és úgy ült, hogy mindkettőnket szemmel tarthasson. (Ehhez egy doboz tetején kellett helyetfoglalnia. Dobozok.) Összevont szemöldöke alól vetett rám egy Átlátok A Veséden Is pillantást, aztán beleharapott egy kiwibe (héjastól) és felém is dobott egyet (héjastól).
- Mikor mondod meg neki?
- Én? Dehogy mondom meg neki – nevettem, és megnéztem, lehet-e puszta kézzel hámozni. Nem. Mire nem jó a lakáskulcs. Amikor merő praktikus indítékkal elővettem, Nor megint nekifutott a vallatásnak:
- Az a saját kulcsod?
- Aha. Berwald másoltatott nekem egyet, ez így… praktikusabb. Egyébként meg tudom, hova akarsz kilyukadni…
- Igen?
- Igen, és semmi nincs abban, hogy egy fedél alatt… tanyázunk. Ti is együtt éltek.
- Ezaz.
Nagyon nehéz komolynak és eltökéltnek látszani könyékig zöld ufódzsúzban, de azért mindent megpróbáltam.
- De srácok, most tényleg, mi változna attól, ha megmondom neki? Kínos lenne, duplán kínos. Majd ha… szépen túlvagyok rajta, akkor talán egyszer megírom mailben hogy „ja amúgy képzeld, kicsit beléd voltam esve az elején, höhö, hát nem poén”?
- Nem poén – morogta Nor. – És nem kicsit vagy beléesve.
- Na erről fogalmad se lehet! – csóváltam a fejemet. – Én sem tudom.
- Hidd el, hogy egy kívülálló ezt jobban látja. Te nem veszel tudomást arról, amiről nem akarsz tudomást venni, megszoktad, hogy a világ jó nyolcvan százalékát úgy sem fogod fel, mert a saját kis csillámbuborékodban lebegsz a valóság felett, de hidd el, ez már úgy az első pillanattól fogva tart, és jössz neki annyival, hogy őszinte legyél vele.
- Nem… - suttogtam, és megpróbáltam gerezdekre szedni a kiwit. Hát az nem az a gyümölcs. Én is úgy éreztem magamat, mint egy kiwi, akit éppen győzködnek, hogy mandarin. Valahogy úgy.
- Tino, csak arra kérlek, hogy ne legyél hülye, és ne cseszd el.
- Mit ne csesszek el? A te nagy esélyedet? Csak azért szeretnéd, hogy bepróbálkozzak Berwaldnál, mert ha sohanapján összejön, akkor Denny teljesen a tiéd lehetne!
Kicsit hangosabban mondtam ezt, mint szerettem volna.
Sőt, őszintén, ezt egyáltalán nem akartam mondani.
Ránkroppant a Kínos Nagy Hallgatás.
Nor karbafont kézzel nézte a zokniját, Ice a plafont tartotta szemmel, én az ablakot. Kis híján nekiálltam fütyörészni kínomban, de a fejemben egyre csak az zakatolt, hogy ne haragudj, nem úgy értettem, bocsáss meg.
De nem lenne igaz.
Pontosan úgy értettem.
- Kávét? – kérdezte Ice a lámpát egy lagymatag mosoly kíséretében.
- Nem, köszönöm – feleltem a falon lógó bekeretezetlen csendéletnek.
- Igazad van – állapította meg Nor, és dacosan fixírozta a konyhaajtót. – Engem is a saját „önző” érdekeim vezetnek, mint bárki mást. Ezt nem tagadom és nem is bánom. És jobb ha tudod, hogy téged is a te érdekeid mozgatnak, szóval add fel, hogy megpróbálod letagadni és végig Berwald érzéseiről beszélsz, meg hogy neki milyen kínos lenne. Hát az a helyzet fiacskám, hogy csak te vagy baromi gyáva. Képes voltál föltenni mindent egy lapra, eljönni Londonba, és itt valahogy annyi is a vállalkozószellemnek.
A pillantásunk találkozott, miközben mindketten egy alkalmas és semleges tárgyért kutattunk, amit bámulhatnánk. Nyeltem egyet, és férfiasabb voltam, mint a Terminátor bőrszerkóban. (Bár ő mindig bőrszerkóban van, nem?)
- Egy párkapcsolatban az a lényeg, hogy a másiknak megadj mindent – zengett öblös szózatom -, a te boldogulásodat bízd csak rá.
- Heh, ahogy azt Csipkerózsika elképzeli, igen. De hé Tintin, ha felnősz egyszer akkor majd rájössz, hogy az egész rólad szól. Mert a világon senki, de senki nincs, aki törődne veled. Igazán.
- Néha nagyon hasonlítasz Dennyre… - motyogtam elgondolkozva, és gyorsan töltöttem magamnak egy kis kávét (gondoltam emlékeztetem az étkészlet épségére, mielőtt rámborítja az asztalt. De nem akadt ki nagyon.)
- Szart – motyogta.
- Egyébként is – adagoltam a cukrot a csészémbe - , tiszta butaság, hogy ezen vitatkozunk. Nekem mit jelent, neked mit jelent, nem számít. Főleg az, hogy én mit gondolok erről. Mert belátható időn belül az elméletből nem lesz gyakorlat, ezt megígérhetem. Pláne nem Berwalddal. Még ha történetesen szimpatikus is lennék neki…
- Hagyd már ezt – csattant fel Nor -, nyilván nem olyan emberrel cuccol össze, akitől kiveri a frász!
- Abban az értelemben szimpatikus, akkor is… nem vagyok az esete! Nézd, ő valamikor boldog volt Dennyvel. Nem hasonlítok RÁ!
- Csupa nagybetűvel mondtad, hogy „rá”. Túlértékeled azt a hülyét. Különben is, Berwald most gondolom valami, valaki mást keres. Ha az ízlése szigorúan dán faszfejekre vonatkozik, akkor belőlük találhat egy tucatot.
- Grím, te mit gondolsz? – hirtelen megperdültem ültömben.
NorIcéknak egyszer volt egy kanapéjuk.
Egy szép, fehér kanapéjuk.
Tényleg szép volt…
Ice előtúrt egy makulátlan rongyzsebkendőt és álmodozva azt motyogta:
- A szerelem úgyis győzni fog.
Nor a háttérben két ujját ledugta a torkán, aztán felpattant és kiviharzott a konyhába.
Ice gondosan törölgette és szárogatta a kávéfoltot, ezüstös haja a homlokába hullt. Tudtam, ez az én nagy pillanatom. Kezemet a kezére simítottam, és mélyen a szemébe néztem.
- Akárhogy is hívnak, leszel a feleségem?
Éreztem ahogy Isten napja reák ragyog, és aranyos sugaraival fényvirágokat fest körénk.
Ice a méla döbbenet félunott kifejezésével meredt rám, aztán lassan visszahúzta a kezét.
- Mondd el Berwaldnak. Az agyadra fog menni ez az egész.
- De mit mondjak? Nem válaszoltál.
- Ne azt mondd el neki hogy nem megyek hozzád, hanem hogy ööö… vegyen el.
- Mi? Élből kérjen meg? De hát az olyan fura!
- Hát az!
- Az ágyjelenetet azért megnézném! – tért vissza Nor egy nedves konyharuhával.
Úristen! Mi van, ha igazából ez a terve? Pornófilmet akar forgatni velünk? Talán Denny is benne van? Tudtam, hogy gyanús ez az állás!
- Én még nem is gondoltam olyasmire Berwalddal kapcsolatban! – kiáltottam céklastílben. – Legalábbis… nem direkt.
- Téged meg az öcsköst – biccentett Nor. – Katasztrófa lenne, de egy humoros katasztrófa.
- Humoros katasztrófák nincsenek is– szipogtam sértetten.
- Dehogynem – pislogott rám Ice két sikálás között. – Például a vulkánkitörések. Mindenki annyira túlreagálja. Muris.
- Azt hiszem mennem kéne. 


Komolyan nem tudtam, mi történt mindenkivel.
A jövőm egyértelműen kétségbeejtő és kilátástalan egy olyan ara mellett, aki kacagó kánkánt nyom Pompeii romjain, aztán letáborozik a Vezúv kráterénél és napozni kezd.
Nor nem hagy élni amíg szerelmet nem vallok egy olyan embernek, aki a háta közepére se kívánja az én olthatatlan rajongásom.
Sötét napok. Borús napok.
Mivel épp eleget csüggedeztem már az elmúlt időben, úgy döntöttem, nem adom meg magamat. Lehet, hogy kicsit naiv vagyok helyenként, de csöppet sem befolyásolható. Berwald az csak Berwald, punktum.
Hogy hitelt szerezzek a szavaimnak (magam előtt is), úgy döntöttem, arrafelé kerülök, ahol is lakótársam(!) vásárolni szokott ilyentájban. A vasárnapi ebédet marha komolyan vette, ezért időt és energiát nem kímélve végigtalpalta a korazárás előtti sorokat a hentesnél és a zöldségesnél.
Azon A Bizonyos Vasárnapon viszont potyára kukucskáltam át a répák és burgonyák rendezett halma fölött, és teljesen hiába tettem ki magamat a hústermékek vágóhídi látványának.
- Talán már hazaért – morogtam fiktív bajuszom alatt, és akkor a szemem sarkából megpillantottam valamit. Valami kékes-aranyos csillámlást. A motora ott állt az utca sarkán egy bár előtt. Közelsettenkedtem, csak hogy csekkoljam, tényleg az övé-e ez a vadon élő példány: a rendszámtábla hipotézisemet igazolta. Gyanakodva néztem a bár vak neonfeliratára.

Cephalopod

- Cephalopod. Cepppphallllopodddd. Ezek aztán tudják, mi fán terem a szakmai öngyilkosság.
[PÉLDA:
Potencionális Vendég: Hé haver, lezúzunk a Cephalopodba?
A Haver: Hülye vagy? Ilyen névvel?
Porencionális Vendég: Ja tényleg.
Üzlet fuccs.]
Biztos ami biztos, bekukkantottam.
Biztosabb ami biztosabb, be is mentem.
Igazából egész kellemes kis placc volt. Gondosan besötétített. Minden bútor lakkfekete. Magenta világítás alulról. Tompa reflektorok fent. Szexis retropop. Feltűnően sok ajtó, egy párnázott példányon felirat
, 22:00-05:00
A vendégek, méltóságos teljes tudatában, erősen nekiöltözködtek. Mármint úgy a nyárhoz képest. A férfiak színes ingeket és vékony nyakkendőket viseltek, gyűrűket, lakkcipőt, és fás/pézsmás parfümjük elvegyült az alkohol és mentolos cigaretta csípős alapszagával. A nőket egy pillantás alapján két csoportra osztottam: a Boldogtalan Favágók és a Kapatos Macskák hadára.
Talán harmincan lehettek cakkumpakk, külön asztaloknál, külön székeken, külön sarokban. Nem láttam egyetlen csoportot, bandát, baráti brancsot sem; feltűnt pár összehajolt páros, akik halkan beszéltek, erősen gesztikulálva.
A Cephalopod furcsa volt. Kellemetlenül és bizsergetően furcsa, és bevallom, ott is hagytam volna a francba, ha nem tűnik fel Berwald a söntésnél.
Oké, szóval elsőnek túl kellett tennem magamat azon, mennyire bizarr hogy csak támasztja, nem mögötte szobroz. Aztán: feltűnően boldogtalannak látszott. Valamiért derogált neki felhuppanni a bárszékekre, de az előtte lévő pohármennyiségből tudtam, hogy már egy ideje ott ácsorog. Amennyire ki tudtam venni, kólával kezdte, aztán „a motor majd hazajön gyalog” alapon (gondolom) belefogott valami alkoholosba, és most három deci gintonikba kapaszkodott. Feltűnt, hogy nem ugyanazok a cuccok vannak rajta, amiket reggel hordott (feltűnt már nektek, hogy nekem ez valahogy feltűnik?): ezúttal barna cipő, farmer, barna öv, világoskék ing és viharszín zakó.
Nagyon örültem, hogy nincs dresscode, mert engem és a Rózsaszín Párduct kivágtak volna a frászba.
Nyeltem egyet, aztán megpróbáltam elvegyülni. Felcsendült az It’s raining men, amitől elkezdtem magamat valami fura filmben érezni. Nem tévedtem valami nagyot.
Amíg azon vacilláltam, mennyire lenne kínos csak úgy odacsörögni Berwald mellé egy egytől tízig terjedő skálán, valaki úgy döntött, hogy nulla, és lazán mellésorolt.  A Valakiből eleinte csak egy kalapot, egy hajszálcsíkos öltönyt és egy gomblyukba tűzött fehér szegfűt láttam, barna haj gyors villanását. Aztán megperdült a bárszéken, és gyöngyfogaival Berwaldra mosolygott:
- Azt hiszem, ismerjük egymást.
Puha, bágyadt, vonagló rózsaszín szája volt, egyenes, katonás orra, hatalmas zsengezöld szemei sűrű pillákkal, íves szemöldökkel.
Akkor elkezdett valami baromi gyanús lenni.
Óvatosan körbenéztem.
A férfiak keresztbe fűzött lábakkal ültek, a nők nagy része terpeszben. A színes fantáziakoktélok. A díszletek. Az illatok. A gesztusok. A hangok, a hangulatok.
Ez egy melegbár.
És az a feminim flótás a világ leggagyibb pasizós szövegével nyomul Berwaldra!
- Ugye. Éss, mit csinál itt egy ilyen cuki fiú egyedül? – nevetett. Magas hangon, kicsit hisztérikusan.
Sarkon perdültem. Frontálisan ütköztem egy kétajtós szekrénnyel, aki bárgyún lemosolygott rám.
- Hová-hová, kicsike?
- Bocsánat – morogtam az orromat lapogatva, és visszanéztem a vállam felett.
Berwald a napi ajánlatos martini feliratra bökött, a csapos röviden bólintott.
Hah. Hát ez se neki lesz. Utálja.
Hallelujah, it’s raining men.
 

Úgy okoskodtam, hogy az egyetlen és egyben a legillendőbb az, ha bevárom otthon. Ja, és persze fogalmam se lesz róla, hol járt. Jobb az egészet elfelejteni.
A magánügye.
Berwaldnak baromi sok magánügye van.
(Vajon hanyadszorra jár ott? Vajon mióta? Vajon… azok a szobák… azok a fülkék…)
Megráztam a fejemet, és gyorsan bedugaszoltam a fülemet egy kis zenével. Az iPodom nem hagyott cserben hazáig. Zsebre vágott kézzel bandukoltam, és baromira legyőzhetetlen voltam, hideg és nyugodt, mint a 007-es.
(22:00-04:00.)
Közös kis otthonunkban elsősegély-alapon főzni kezdtem. Nem igazán hiszem, hogy bármire is gondoltam. Tésztás kézzel néha kiutasítottam a hajamat az arcomból, és valami olyasmit kántáltam, hogy biztos éhes lesz, mire hazajön.
Hát várja itthon jó kaja és egy jó barát, ahogy megegyeztünk. Magammal, én is én.
- Tudod Nor – mondtam a lisztnek -, néha tévedsz. És néha… jó hogy tévedsz.
(„Mondd el Berwaldnak. Az agyadra fog menni ez az egész.”)
Nem voltam szomorú. Nem voltam mérges. Elsőnek… elsőnek talán egy kicsit üres voltam. Azokkal a gépies mozdulatokkal, tenni-venni a konyhában… emlékszem, mennyire kétségbeejtően feketének láttam a csempéket, és hogy a pult fehérsége valósággal elvakított, mint a hó, odahaza. A végtelen hómezők…
Azt hiszem, végeredményben egy kicsit megkönnyebbültem; és egy kicsit nevettem magamon.
(„Berwald most gondolom valami, valaki mást keres.”)
Az egyetlen és a legfőbb érzés a szégyen volt. Szégyelltem magamat a reggelért. A bolond gondolataiért… a kierőszakolt reményeiért. Mert Norékat hallgatva… olyan volt, mintha nevetve tiltakoznék a végzetem ellen. Tudjátok, mint amikor baromira nincs igazad, de kényszerből még ragaszkodsz hozzá. Egy kicsit; egy kicsit hittem nekik, ahogy a barátoknak mindig hisz az ember. És eljátszottam azzal a gondolattal, hogy hátha. Eszembe jutott, ahogy a Tate folyosóin rángatom magam után; az arca; az estéink; az emlékeink; mindenünk.
Hülyeség lett volna ezt félreérteni. Barátok voltunk akkor. Barátok is maradunk. Ez elég kell, hogy legyen, ha már egyszer ez rendeltetett. Ha már egyszer…
(„valaki mást keres.”)
Ott álltam, a tányér két fülébe kapaszkodva, és öklendezni akartam. (Azt hiszem, páran ezt érzik a főztöm láttán, de én nem tudtam, mi bajom, csak ott szobroztam idiótán és remegtem.)
Aztán ez elmúlt, és amíg sült a tészta, leültem az asztalhoz, és elkezdtem lepattintgatni a lakkot a körmeimről. Acetont, na azt nem vettem hozzá, és volt egy olyan tippem, hogy Berwald sem rejteget egy literrel a fürdőszobaszekrényben.
A sütim egész gusztusos lett. Az a helyzet, hogy a felét együltő helyemben be is toltam fakanállal.
- Nem tudtok semmit – csámcsogtam, és fulladoztam a szenes morzsáktól. (Hangsúlyozom, a szén bizonyos mennyiségben egészséges.) A szemeimet ködös pára lepte el. – Semmit – hörögtem, és megpróbáltam saját magamon végrehajtani a Heimlich manővert. Ebben a dicstelen testhelyzetben, a bordáimat nyomorgatva történt, hogy nyílt a bejárati ajtó. Félrenyeltem a süti romjait, de igyekeztem némán kiszenvedni.
Igazából nyugodtan kinyúlhattam volna hörögve és szitkozódva, mert a Ficsúr baromi decibellel beszélt. Akárcsak Denny.
- Hát az biztos, hogy ez olcsóbb megoldás, nagyon kösz az invitációt.
Gyötrelmes az akcentusod, ficsúrfi.
- Phü! Kicsit meleg van ezekhez a maskarákhoz, nem?
A nyakkendőjét egy mozdulattal kibontotta és Berwaldhoz vágta, aki épp azzal foglalkozott, hogy tapintatosan bezárja az ajtót. Vendégünk hasonló vehemenciával vált meg a zakójától is, aztán kipattintott egy gombot az ingén, és végigdobta magát a kanapén.
- Csak elkeseredett emberek lógnak a bárokban. Bár azt nem mondhatom, hogy én olyan cefett szomorú lennék. Főleg most, hogy találkoztam veled. Szeretem ezeket a magányos farkasokat, Berwald. – Lerúgta magáról az egyik cipőjét. – Igazán nagyon szeretem. Olyan készségesek. – A másikat is.
Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy feltűnésmentesen lelépjek.
Az erkélyajtót nyitvahagytam a füst miatt. Egy pillanat, és már kint is voltam. Áthajoltam a korláton.
Reméltem, hogy találok valami tűzlépcsőt, acélpárkányt vagy hasonlót, ami az elmúlt hetekben elkerülte a figyelmemet. Sehol semmi, csak a puszta téglafal.
- Perkele… - motyogtam, és hátranéztem a vállam felett.
Éles, dévaj kacaj a nappaliból.
Eltökélten megszorítottam  a korlátot, és hopp, átlendültem rajta.
Nem, ez nem életművem Tragikus Pontja. Bár bizonyos szempontból azért tragikus; valamiért szentül meg voltam róla győződve, hogy ez az egyetlen, és az egyetlen üdvözítő megoldás.
Tudniillik ha lemászom a falon.
A falon.
Én.
Ami azt illeti, az árvaházban volt egy hasonló téglafal, amit rendszeresen átmásztam bátorságpróba-alapon. De az mégiscsak egy kerítés volt. Láttam a tetejét. Csak kéttinónyi magasság. Ez meg… hát, egyáltalán nem akartam kiszámolni.
Az első kapaszkodási kísérlet után kiderült a terv leggyengébb pontja: a Converse-csukák csúszásfaktora. Óvatosan visszahúzódzkodtam az erkélyre, amennyire lehetett. Különböző, bonyolult és leírhatatlan akrobatamutatványok segedelmével leapplikáltam a cipőimet, összecsomóztam őket a fűzőjüknél fogva és átvetettem a nyakamon. A zoknimat a zsebembe gyűrtem. Előröl kezdtem az egészet.
Baromi jól haladtam.
Az erkély lassan kartávolságon kívülre ért.
Elsüvített fülem mellett a Halál.
A Visszavonhatatlanság állapotába értem.
És még mindig az It’s raining men ment a fejemben, azzal az erős kockázattal, hogy valóra válik iszonyú jóslata.
Ami azt illeti, úgy éreztem, bármi jobb, mint otthon maradni. Vagy Berwald kérójában. Vagy akárhogy is nevezzük. Végül is, én csak lízingelem az életét. Látogató vagyok.
Idegen.
Haladtam pár centimétert. A bal lábam megcsúszott, próbáltam nem nagyon eszelősen sikoltozni. Túléltem.
Túlélek én bármit.
Felettem a csalókék égbolt, alattam a londoni forgalom tombolt. Oké, vasárnapi kiadásban. Plusz kisutca, de akkor is. Ja, és nem nagyon néztem le.
Ami azt illeti, csak a vörös téglafalat láttam. Mindig csak annyit, amennyi éppen szemmagasságba került, mert arra jutottam, hogy talán így a legjobb. Ezzel a módszerrel viszont végtelennek és végeláthatatlannak tetszett. Ha nem kellett volna az életemért küzdeni paralel és ha nem olyan állapotban lettem volna, amilyenben, életem felemelő és dicső eseményei közt tartanám számon.
Éreztem, hogy a derekam szinte végig kilátszik, és átkoztam a csípőnadrág feltalálóját. Próbáltam az emlékezetembe idézni, milyen alsónadrág van rajtam, amikor tompa, göcögő nevetést hallottam alulról. Nagyon, nagyon óvatosan lenéztem.
- A kurva picsa mindenit bassza meg!
(Tanács eszköztelen falmászóknak a lenézéssel kapcsolatban: NE.)
Az Alattunk Lakó ezen is jót derült (bár kétlem, hogy értette, de a hangsúlyból ugye, ki lehet találni az ilyesmit.) Cinkosan kacsintott, és rám mutatott:
- Te, én ennyit nem szívtam.
A haját hasonlóan hordta, mint Denny, de jelentősen vékonyabb szálú volt, és nem olyan sötétszőke. Tulajdonosa cingár fickó volt egyértelmű és túlzó rajongással a csíkos sálak iránt, egy sodort cigarettával a kezében. Még életemben nem láttam, de nagyon boldogan és hevesen integetett nekem.
- Visszaintegetnék – szűrtem a fogaim közt -, ha lehetne.
- Segíthetek valamiben? – vigyorgott rám.
- Megköszönném – nyekeregtem.
Tudós, mély szakértelemmel bólintott. Végigmért, aztán áthajolt a korláton, lemeredt a mélységbe.
- Ej – motyogta, aztán megint rám nézett. – Ej. Kitartás, pajtás. Fonok neked egy kötélhágcsót.
- Igazából az is megtenné, ha rá tetszene engedni az erkélyére és használhatnám a lépcsőházat… - próbálkoztam erőtlenül, de addigra már eltűnt.
Egy darabig vártam.
Aztán lassan, nagyon lassan, centiről-centire tovább araszoltam. Bő hármat haladtam, mire Tipikus Családi Perpatvarrobaj után egy szőke hölgy libbent az erkélyre, pongyolában. Fehér pongyolában, és döbbenten nézett rám:
- Maga?!
- Mászok.
- Miért? Filmeznek?
- Dehogy. Szerelmi légyott, amin nem kéne ott lennem.
- Parbleau, jöjjön már le onnan!
- Próbálok, szépasszony.
Kétségbeesett arccal kezdett cikázni fel-alá. Suhogtak utána a tollak, pihék, cicomák.
- Akkor erről beszélt az a bolond. Csak másszon ide! Meg tudja csinálni?
Rájöttem, hogy nem tudom megcsinálni.
- Nem tudom megcsinálni – nyögtem. – Csak fel, vagy le megy. Olyat már csináltam párszor. Oldalt nem biztonságos.
- Az egész nem biztonságos! Hívom a tűzoltókat.
- Jaj, ne tessék! Azok lármát csapnak… aztán én kérem, lebukom. Tetszik tudni, szökésben vagyok.
- Megmentelek – perdült elő a sálas figura, és felémnyújtott… valamit. – Ezt a hajamból fontam. Mint Rapunzel.
A saját Rapunzele levette bolyhos tűsarkú papucsát és fejbevágta vele, aztán franciául szitkozódva levágtatott a lépcsőn. Közben tovább másztam, míg a lelkes fickó elkerekedett szemekkel, bágyadtan tapsolt.
Azt hiszem találtam egy öribarit Dennynek.
- Tessék – hallottam lentről -, elkapom. Ugorjon.
- Kisasszony, kilapítom.
- Ne vicceljen, nincs negyven kiló se. Na ugorjon már.
- Sok mindent szeretnék, ugrani nem.
- Akkor most mit csináljak? – jajongott. – Nézzem végig, ahogy itt szenved?
- Nem szenvedek. Egész kellemes a klíma. Józanító. Ezzel az oldalszéllel. Sose aggódjon, remekül vagyok. Látja már…nahoppáré!
- DIEU!
- Egyben vagyok, látja, egyben vagyok… csak ugratom, na, nem estem volna ám le komolyan. Asszem.
Ez így ment egy darabon; talán két percig, talán húsz percig, nem tudom. Az órámat igazán nem értem rá csekkolgatni. Ahogy földet értem, üvöltve (de csak szolidan üvöltve) térdrerogytam, és megcsókoltam az utca kövét. A kisasszony talpra rángatott, lekevert nekem két egyforma pofont, sírt, és eltűnt a lépcsőházban.
Elmerengtem a női nemen.
Kétannyira, mint az egészséges: ugyanis mit tesz Isten, zaklatott lépcsőházunkból előpenderült a feminim flótás, Berwald csábítója.
A vállára dobta a zakót, kalapját pörgette kezén; hosszú haját kiengedte, a szegfűt füle mögé tűzte; fütyörészett, ballagott.
Ez egy nő. Elég egyértelműen egy nő.
Felismertem. Felismert. (És ami azt illeti, ezek szerint tényleg felismerte Berwaldot.)
- Hello! – mosolygott rám.
- Kidobott, mert lány vagy? – sóhajtottam részvéttel, Elizaveta pedig hátravetett fejjel felröhögött.
Bruhaha.
- Kösz! Van pasim, több is, mint kéne, de egyik sem ő. Na az lenne csak cudar! – nagy svunggal nekiindult, én mezítláb utána. Lazán átvágott egy autó előtt, az padlófékkel állt meg. Ő csak feltartotta felé a kezét, és vigyorgott, élesen, csibészesen. – Tudod, leszbinek adom ki magam, hogy kukkolhassam a melegeket. Nem úgy kukkolni. Én, kérlek, komoly fotóriporter vagyok. Magyarországról. Átutazóban. És ez témám. Héderváry Erzsébet.
- Tino Väinämöinen… Berwald sokat lóg ezek szerint a Cephalopodban?
- Frászt! Legalábbis, engem elkerült. Ahhoz pedig aztán tehetség kell. De nem, nem is hiszem, hogy gyakran járna arra. Csak tudod a Gilbert ajánlotta nekem ezt a kis viking helyet, elvittem a Roderichet és hát, így felismertem. – Kicsit elvesztem. Nagyon törte az angolt, és kényszeresen határozott névelőt tett minden személynévhez. – Gondolom, ritkásan szocializálódik. Felhívattam magam lakásra, gondoltam, ott talán jobban szóra bírom. Gyűjtöm a sztorikat. Gyűjtöm az életeket. A lelkeket. A szíveket. Ha-ha! – (A nevetése akkor is határozottan hisztérikus.) – Ő megjegyezte, hogy ez így legalább olcsóbb is. Egyem a lelkét. Olyan svéd. Taxi! Á, megette a fene. Ez menő lett volna, de történetesen le vagyok égve. Vejne, egy élmény volt veled, de itt elválnak útjaink.
Megtorpant a járda közepén. Megszeppenten álltam vele szemben.
- Mert most elrepülsz? – hebegtem az égből pottyant tündérkeresztanyáknak kijáró áhítattal.
- Pont nem. Neked viszont szerintem vissza kéne menned hozzá – és kacsintott. Ezt nem tudtam mire vélni, behúztam a nyakamat és szinte durcásan kérdeztem:
- Minek?
Akár ki is kezdhettél volna vele! Miattad másztam meg egy londoni házat! Egy olyan tipikus londoni házat! Nem ekkorát, EKKORÁT!
ILYEN NAGY AZ A HÁZ!
Mintha csak hallotta volna, mi jár a fejemben (üzenet magamnak: Magneto-sisak! Nem elfejteni!), fáradtan sóhajtott, és szemforgatva kérdezte:
- Nem te vagy az a Tino?
- Így hívnak.
- Langaléta barátunk ismertségi körében hordja-e még valaki eme becses nevet esetleg? Nem-e? Remek. Ez esetben tedd meg… - és elbábozta nekem a „sipirc” folyamatát.
Némán engedelmeskedtem. Dicstől dagadó kebellel. Büszkén. Mondhatni, malasztosan. 


Bár azon az emblematikus vasárnapon több szövetségessel és több képzelt ellenséggel gyarapodtam, mint valaha, a szeretőim száma (0) nem növekedett. Úgy gondoltam, mindent egybevetve talán jobb is így. Bántott, hogy nem bíztam meg Berwaldban, aki pedig volt olyan őszinte felém, hogy elmesélte a napját önként és dalolva.
Már a maga módján:
- Nők!
(Ennyi. De ez mindent elmondott.)
Némán vigyorogva egyetértettem, aztán megköszörültem a torkomat:
- Terveztél mára valamit?
- Múltidő – nyöszörögte, és bevizezett egy konyharuhát, majd a homlokára terítette és elnyúlt a díványon.
Pár perc múlva már aludt is.
Én akkor elmerengtem azon, hogy rendben, hogy Elizaveta végül is nő, de Berwald attól még ott volt azon a helyen.  Ez viszont már csak puszta ööö, társadalomtudományi szempontból érdekelt.
Egyszer talán megkérdeztem.
Majd.
Mára legyen meg a csorba és őrült happy endem.

15 megjegyzés:

Susie Lupin írta...

Úgy nevettem a lelki szemetesláda Noron xD Szegényke~ Én pl szívesen hallgatnám Tino problémáit (versenyezhetnék vele, hogy ki tud többet beszélni). Ice tök rendes és aranyos. Szeretem Nort, de én tuti nem tudnám hosszútávon elviselni xD
Tino olyan kis makacs, de megértem, én is hasonlóan viselkednék ilyen helyzetben.
Nagyon megijesztett, mikor Tino elkezdett lefelé mászni a falon. Már vártam, hogy mikor zúg le, aztán hopp, ott volt Hollandia (jobb híján országnevet írok) és az egész jelenet olyan komikus lett. Belguim aranyos volt. Erzsébeten meg jó nagyot koppant az állam. Rafinált nagyon, le a kalappal előtte :D

Úgy örültem, hogy mégis volt új fejezet és sok sikert a folytatáshoz~ *küldi neked a pozitív energiákat hozzá innen Szegedről*

Murasaki NekoHime írta...

Tino falmászása EPIC. XD Nagyon tetszett a fejezet!

Reisuto írta...

Susie, szegény Tinónak sajnos =szórakoztatóak= a problémái, én Nor helyében igazán nem panaszkodnék. XD Megértem, hogy drága az ideje, de ejnye no.
Én meg túl sok Kosztolányit olvastam mostanában. Mindig látszik, éppen mit olvasok. Mindíííg.
Az energiákat meg jól bezsebelem, háh!

Nekohime, pedig az MAJDNEM kimaradt a fejezetből. Amikor elsőnek lejátszottam magamban, akkor azt mondtam hogy "ilyen abszurd hülyeségeket én tuti nem írok", aztán rájöttem hogy én pont az az alak vagyok aki ilyen abszurd hülyeségeket ír.

Rose írta...

Egy cseppet lemaradtam kritikákkal (internet-nuku meg előadásonolvasás - ez utóbbi nem sült el olyan jól, mert a Mindenes nem szereti, ha hangosan vihognak az óráján. kivéve, ha a viccén követjük el a fenti tevékenységet. de nem szokott annyit viccelni [mégis rontaná a nehezen kiépített imige-ét, asszem]), pedig megérné, mert na.
Azt hiszem a képletes kávénknak bekanalaztuk a tejszínhab részét (azt ki keveri el a lattéval?), és az első néhány csalóka-édes kortyot is megittuk, mert most olyan kicsit kesernyés a kofi, ami Persze Nem Baj, mert végülis ezért isszuk a kávét, meg most komolyan, még nem jutott eszünkbe, hogy a Cukrász kérésünkre három cukoradagot is kanalazott bele "ez édességmániás" arckifejezéssel, és a cukorhegyek ott kupacolnak a bögre alján, és csak fel kéne keverni, mert így csak a vége lesz édes. Vagy onnantól, hogy rájövünk, nem csak tükörnek jó az a kanál...
Ó,ó. Kedvenc Mellékszereplők. Eliza, aki a drámázásért jár a DD-be, és elrángatja szegény Rodericket. :D Hollandia meg Denny borítékolt BFF, Belgium meg (ah, minden percben, amikor kiderül, hogy mégsem olyan kétes a franciatudásom, nyitok pezsit) annyira cuki :3 Korábban Ludwig volt a Lépcsőszerelő, ugye? Nem akar esetleg Feli betáncolni? :3
IceNor egyre tetszik, naivan ugye azt vehettem ki, hogy Nor némiképp...khm. Nagykorúsította Ice-ot?
Finnie első bántó megjegyzése! Kicsit kinyitotta a szemét, de legalábbis levette a csillámos-pink szemcsijét. Azonkívül IGEN, bénák vagytok SuFin! Viszont azt csinálta, amit nem sokan tennének: nem kért azon nyomban bocsánatot...
De tényleg, furcsa ezerrel pörgő Tinót levertnek látni... No, nem mintha a derűs emberek nem lehetne szomorúak néhanap.
A Cephalopod honnan jött? Mert komolyan, elgondolkodtam, hogy talán a "Szép ha lopod" kívánna lenni msn-nyelven...
Ó, és szent Ég, minden X-men utalásért megy az ölelés, mert stay calm and ship Cherik! Szipp-szipp.
Terjesztem a Koffeint, terjesztem!
Hejhó, taps, szabadidőt, meg hasonló jóságokat!
(zárójeles megjegyzés: everyseconds? tudom, mondtad, hogy nem sikertörténeteid egyike, de nyu... vagy csak SH)

Carlossa írta...

Hollandia♥. Derekasan tartod a szintet, mindig öröm olvasni. Csak annyi kocsmázásról írsz, nehogy a vgén te is rászokj... (:D)

Reisuto írta...

Rose, most képzeld el, ahogy én hosssszan fluffot írok :D Most valahogy a Koffein olyan kis kesernyés, néha már annyira, hogy elszomorodom miatta és azon töprengek, nem lehetne-e másképp? De árulásnak érezném. Ahogy lepereg előttem a történet már nem hazudhatom azt, hogy ez a jelent nem is úgy volt, és nem mehetek ki olyan részeknél sem, amik rosszul esnek. Csak annyira vagyok rendező, mint Isten: teremtek, formálok, alakítok, de a hősöknek szabad akartuk van, és hébehóba a fejük után kóvályognak. Fene beléjük. SuFinnek úgy három fejezete járniuk kéne. Na de legyünk tematikusak:
A lépcsőszerelő bizony a mi egyetlen Ludwigunk volt, Felix pedig (ha csak említés szintjén is, de) szerepelt: Eduard beszél a litván barátja különös kedveséről :D (Mert a LietPol, azz. <3)
[valamivel később: ha Feli mint "Feliciano" értendő az esetben nem TERVEZEM, de előfordulhat.]
Nor és a deflorálás: igen. És Steingrímur a hősöm és a példaképem örökre. Nem, nem azért mert az életcélom hogy összeszűrjem a levet egy norvéggal.
Cephalopod: a szó jelentése "fejlábú". *hosszas csönd* Ezt jobb lett volna nem tudni, ugye? XD Amikor nevet kerestem a bárnak, arra gondoltam, valami finom utalás lesz a Kék Osztrigára, és felcsaptam egy angol tengerivilág könyvet. Természetesen az én dallammániámmal rögtön beleszerettem ebbe a szóba, baromi jó csengse van, tökéletesen illik a helyhez. És a polipok; hát a polipok menők.
Köszönöm a terjesztést és a szíp hosszú kritikát *^*
Aaaaz every2nds vagy nyáron, vagy soha, de valami Sherlockosat baromira szeretnék írni, csak hiányzik a Szikra. Talán egy ráérősebb ponton átnyálazok valami Száz Téma Memét tényleg, hátha valamelyikről eszembe ugrik valami kis szösszenet.
p.s.: Fassavoy <3 Na, azt se fogok írni belátható időn belül XD

Carloo~~~, milyenkocsma, énsosekocsma, tevagyakocsma hukk. XD A hollandust meg kezdem megkedvelni. Ejjhó.

Rose írta...

-.-" ..................Cephalopod. El kell gondolkodnom az angol nyelvtudásomon is, meg a kényszeres "olvassuk magyarul az ismeretlen idegen szavakat" szokásomról. Cephalopod.
Ó, hát bbc Sherlock előzetese ígért ezt-azt (morci-Sherlockot), be van vésve a naptárba, hogy 2012, nyú szízön. Az majd biztos elég tábortűzméretű ihlet lesz ;)

alfred. írta...

Poliiiiiipok *-*
És szegény Tino már a falra mászik xD de basszus, totál leakadtam, hogy: most Berci kajak hazaviszi a "közös" kuckóba akit felszedett?! :OOO Az nagy csalódás lett volna ^^" Úgyhogy nagyon örültem, hogy Erzsi volt a "gaz csábító" x3
És Hollandiának szinte már visítozva örültem, annyira szeretem azt a hülye fejét x) És Belgique is aranyos volt, ahogy aggódott Tinoért :3

Reisuto írta...

Rose, ez azért nem az alapszókincs része, bár értem a dillemmádat :D Gyűlölöm magam minden angol szóért, amit nem tudok. Az új évadot én is nagyon várom *A* Meg az RDJudsie mozifilmet is... a fene egye meg, hogy hozzánk olyan későn ér el! >__>

Alfie, http://24.media.tumblr.com/tumblr_ls0d22uJzg1qhzv6oo1_500.jpg
Minden kétséget kizáróan nem szűkölködöm szappanoperás fordulatokban, de fakk da szisztem, ha elnézem, én miket nézek/fanficolvasgatok akkor kijelenthetem, hogy SZÜKSÉG van rájuk.
Hollandia sosem állt hozzám valami közel (mm a karakter. Bár a szűk két órás Hollandiában tartózkodásom se egy vidám történet. A többi magyart kerestem, akik meg engem kerestek.), de ahogy eszembe jutott ez a jelenet, egész megkedveltem. Bizonyos szemszögből, árnyalataiban emlékeztet egy nagyon kedves volt padtársamra, aki állandóan be volt állva. Szerethető, szomorú és szórakoztató figura volt az a srác is.
Belgium meg (amiről a személyes emlékem az, hogy az egyik felén esik az eső, a másikon meg nem, és a házai baromi szégyellősek...): hát minden bérházhoz jár egy pörölő háziasszony :D

alfred. írta...

Gyaaa *-*

Én nem bánom a szappanoperás fordulatokat, mert a nagy részét fel sem ismerem ^^"Ahhoz már ordítania kell, hogy én a fejemet fogjam, azt te még nem érted el :D

én Londonban tévedtem el csak, bár Franciaországban az alatt a fél óra alatt, amit ott voltunk, engem akkor is kerestek, pedig nem voltam elveszve, csak halloweentököt vettem Öcsémnek a bengakúton :"D
de szerintem eltévedni mindenhol kalaaaaannd~ x)
és hát igen, a pörölő háziasszony mindenképp kell :D

Reisuto írta...

Na, mi az a (kis túlzással) egyetlen hely ahol még nem voltam? London. Hol akarom leélni éltem 40%-át? Londonban. Hol játszódik a regényeim 70%-a? Londonban. BUMM. XD

Susie Lupin írta...

Mikorra várható az új fejezet? :)

Reisuto írta...

ÖÖÖEEEEÖÖÖEEEÖÖÖEEEE

Ciana írta...

Magyarul amikor jön, akkor jön ... *Ő is várja, de megéri >_<* XD

Reisuto írta...

Ééééés már fenn is van.
Így röpke öt nap múltán.
(szólás: rövid.)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS