a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. október 24.

Koffein 2.


 Tejeskávé

Másnap reggel azzal az elhatározással ébredtem, hogy huszonnégy óra alatt megoldom az összes problémámat. (A gyakori eszméletvesztéssel kapcsolatos komplikációkat talán majd egy más alkalommal rendezem. A gyakori alkohol által bekövetkezett eszméletvesztéssel kapcsolatos komplikációkat.) Úgy véltem, a világmegváltáshoz egy türkizkék múminos póló a legalkalmasabb a szakadtkoszlott szürke csőnacimmal, és csak akkor jutott eszembe, hogy rajtam kívül mindenki fehéring-feketenadrág-ésamellény-megakötény összeállításban nyomja, amikor már lebotladoztam a Drikfaeldig Dyr lépcsőin. Ha ez nem lenne elég kínos, amint megpillantottam a székeket rámoló Berwaldot, bevillant a nevetséges és indokolatlan álmom, és teljesen zavarba jöttem. Valahogy a meggyőződésem volt, hogy tud róla, hogy én véletlenül ilyesféléket szendergek elő a tudatalattimból.
Tehát mindenekelőtt bocsánatot kértem.
- Ne haragudj, tényleg.
Béna egy nyitás. Úgy döntöttem, nem törődöm vele, nem állhat a saját szerencsétlenségem a saját szerencsém útjába, vagy mi. Berwald kérdő tekintettel felém fordult, és én megköszörültem a torkomat.
- Az este miatt. Az eset miatt. Mindegy! Herra Densen. Hogy hol van-e. Az jó volna. Tudvalévő. Tudni.
Egy darabig nem válaszolt, azt hiszem, a hallottakat értelmezte. Aztán lezsuppolta az egyik öles, kényelmes, párnázott faszéket az asztalról, és azt morogta:
- Szabadnap.
- Ne próbálj meg átverni, péntek van, te is melózól.
- Christensennek.
- Mi? Ezt hogy érted? Hogy nem jön be? De pénteken? De pont pénteken? De mi?
- Másnapos.
- Ahaha~ - Kínomban már tényleg csak kacarászni tudtam. Tehát nem számíthatok Denny segítségére. Azt sem fogom tudni kihúzni belőle, mit szól ahhoz, hogy egy fedél nélkülit foglalkoztat. Mivel munkaidő van, még csak nem is szedhetem a nyakamba a várost és a világhálót. ha már itt tartunk: fogalmam sincs, az én munkaidőm meddig tart, ezt se kérdezhetem meg, tehát itt szeretgethetem a rezet tízig, mint bárki más. Csak nem fogom az első napomon kétségbeesett telefonokkal zaklatni a pihenőidejében, és… te jó ég!
- Mit csináljak!? – sírtam fel. – Egyáltalán mit kell csinálnom?
- Fogd meg – közölte Berwald, és a kezembe nyomta az egyik széket.
Könnyű fizikai munka. Oké. Akár zsonglőrködöm is az összes ülőhellyel a presszóban, csak ne rúgjanak ki. Nincs semmim, csak ez az állás. A gondolat, hogy legalább dolgoznom van hol, aranyos karácsonyfafényként pislákolt bennem. Hihetetlenül örömtelinek és megtisztelőnek tűnt fel, hogy én ezt a széket itt – felelősségem teljes tudatában – tarthatom, amíg Berwald a pulthoz lépdel, előre hajol és körmöl valamit egy kockás papírra.
Egészen véletlenül a fenekére néztem, és valami olyasmit találtam közölni fennhangon, hogy nincs abban semmi durva, ha egy megzavarodott legénynek lágyan élveteg zoknis álmai vannak a kollegájáról.
Igen. Kétségbeesett és nehéz idők voltak.
Aztán Berwald felém nyújtotta a papírt.
  1. Tervezni: új logó
  2. -||- plakátok
  3. Elküld Christensen -> ha OK, nyomda
Nem jöttem rá, azért írta-e le pontokba szedve, mert nem hajlandó szóba állni velem, vagy mert segíteni akart, de nagyon belelkesedtem. Hát elsősorban a Kreatív Kihívás miatt, de feltűnt az is, hogy azok a bizonyos szálkás betűk, amikre már az első nap figyelmes lettem amikor az ice lattét hirdették, Berwald sajátjai. És ettől valahogy elpirultam. Ami amúgy egy hülye dolog.
- Köszi – hebegtem, egyúttal eldöntöttem, hogy innentől én sem szólok hozzá, ha nem muszáj. A fazon egyértelműen zavarba hoz, ami miatt mindenféle kínos dologra ragadtatom magam, ami pedig hátrányos. Ráadásul társadalmilag egyértelműen fölöttem áll – biztos van hol laknia. Az már valami. Ó, nem engedhetem, hogy lealacsonyodjon hozzám! Elválnak útjaink! Farvel, Berwald! Örökre! Örökre…!
- Segítesz?
- Persze!
És leszedtem vele együtt az összes többi széket.

Úgy döntöttem, lestoppolom magamnak a legfélreesőbb asztalt a sarokban, és majd ha sok vendég lesz, akkor kitalálok valami mást. Mondjuk beülök a sloziba.
Nincs irodám.
Óvatosan felhajtottam a laptop fedelét, a wifi-adaptert pedig becsületesen az asztal szélére helyeztem, hogy ország-világ lássa, eszemben sincs csekkolni, lesz-e hol élnem három hónapig.
Berwald közben begyújtott a kandallóba.
Az enyémet leszámítva az összes asztalhoz tett itlapot és gyertyatartót.
Nor és Ice megérkeztek. Köszöntek. Eltűntek a konyhában.
Berwald pötyögött valamit a számítógépen.
Sorba pakolta az amúgy is rendben lévő bögréket és csuprokat.
Beszállingóztak az első vendégek.
Úgy véltem, hogy ideje munkához látni.
A képernyőre meredve kénytelen voltam szembesülni vele, hogy görcsbe dermesztett a totális és nagybetűs ARTBLOCK.
Az ölembe fektettem a rajzpadot, és bámultam rá egy darabon. Aztán csillagokat firkálgattam, mint aki csinál valamit. Sajnos Ice közben arra járt egy kancsó habzó kakaót egyensúlyozva a tálcán, és belelesett a munkámba.
Remélem, azt hiszi, textíliák tervezésére kértek fel, mert semmi másra nem lehetett használni a kriszkrakszaimat.
Csak hatszázszor olvastam el az utasításokat.
Töröltem mindent.
Leskicceltem pár részegen ténfergő szarvast. A legtöbbjük napszemüveget viselt. Egyre inkább hasonlítottak Dennyhez. Féltem, hogy célzásnak veszi, ráadásul elég banális ötletnek tartottam az egészet. Sosem lelkesedtem különösebben az állatfigurákkal meghirdetett étkezőkért, egy kicsit mindig morbidnak éreztem. A KFC arcát látva tudod, hogy jó eséllyel nem szakállas öregembereket fogsz enni. Egy vidám és életerős Malackát bambulva  a hentespult kirakatában elfog a legsötétebb bűntudat. (Oké, szóval én speciel vega vagyok. Mínusz hal.) A lényeg, hogy mi nem árulunk szarvaskávét.
Erre a szlogenre nem lehet alapozni. Pedig vicces lenne.
A ceruzával ütögetve a számat azon gondolkoztam, mi lehet a D.D. fő profilja? Nem a nevéből fogok kiindulni. Álmodozva körbenéztem. Mi vonzza ide ezt a sok embert? Denny az egyetemistákat tartja a fő célközönségnek, vagy hogy mondják ezt. Tehát ők a profitunk. Szakszavak. Mindegy. De pont hogy azt akarja, hogy ne csak ők legyenek, hanem turisták is. Viszont ha Angliában vagy turista, akkor angol helyekre akarsz elmenni, nem? És angol emberekkel akarsz találkozni. Akkor se jönnének hozzánk, ha a Big Ben tornyában szolgálnánk ki őket. „Drágám, voltam az Egyesült Királyságban aztán kiszolgált egy izlandi! Fergeteges volt.” Nem, ilyet senki se mond. És nem csak azért, mert a fergeteges kifejezést csakis megszállottak használják, és azoknak meg asszem nem adnak útlevelet, hát legalábbis nagyon remélem.
Szóval mit keresnek ezek itt? Mert kávé, na az van a Starbuck’s-ban meg a Costa-ban is. És szinte minden háztartásban. Tehát mit akar az, aki ide jön?
Skandináv életérzést, kérem. Zseniálisan kifőztem.
Amíg fél aggyal azon gondolkoztam, hogyan rajzoljak skandináv életérzést anélkül, hogy a szaunából dévaj rikoltásokkal, pucéran kiszáguldó ifjakkal sérteném a közízlést, az is eszembe jutott, hogy a nyári forgalmunk nem csak a menekülő egyetemisták miatt alacsony, hanem azért is, mert téli helyiség vagyunk. Szóval oké, ez itt egy pince; és kő; meg tégla. Frankón hideg van, és a kandalló ehhez képest csinál egy kellemes hőmérsékletet. De ki az, aki a londoni kánikulában összecsapja a cipősarkát és felrikkant, hogy „kandalló előtt ülve akarok forró csokit inni”?
Azt viszont sehogy se tudjuk letagadni, hogy az örök jég és hó országából szöktünk ide, és hoztuk is magunkkal az egészet, mármint ezt a fagyos témát. (Ha frankón megpróbálnám Finnországot belenyomorgatni a koffermebe, szép kis vámot fizetnék. De legalább diliházba vinnének, és lenne hol laknom. Hajnalban kiülnék csiripelni az ablakpárkányra, és akkor még benn is tartanak. Maga a tökély.)
Azokat kell tehát megragadom, akik hamisítatlan skandináv életérzésre vágynak, bármi áron. Akik a sarki fényt akarják látni, és a fjordokat. Andersen földjét. A kétezer tó országát. Az Ikeát. Meg talán vulkánokat.
Heveny honvágy szakadt rám. Gyermekkorom legmélyebb élményeiig, a történelem őshajnalához nyúltam vissza…
Igazából rajzoltam egy vikinget aki vacogó pálcikaujjait egy pöttyös bögrére kulcsolja.
Egy gombszemű, rőtszakállú vikinget abban a történelmileg vitatott szarvas sityakban.
Egyszerű, tiszta vonalakkal dolgoztam, hiszen logóként ezt több méretben fogjuk majd használni (ha elfogadják), és ugyanolyan jól kell kinéznie egy névjegykártya sarkában mint egy zeppelin oldalán. Készítettem egy sima fekete-fehér verziót és egy színeset, amit egészen lágy, elmosódott pasztellekkel árnyaltam.
Hős vikingem boldogan szívta be a finom csokoládé illatát bogyóorrávval.
Persze a prof az egyetemen biztos beszólt volna, hogy több koncepciót is készítsek, mert ha a munkaadónak nem tetszik az ötlet, akkor ingyen dolgoztam. Csak háhá, én havihetivalami bérben dolgozom! (Amit egyébként nem értek. Mármint egy nyomdába okés egy alkalmazott, minden nap bejáró grafikus, újságba is, ilyenek, oké, ahhoz még nincs meg a diplomám; na de egy kávéházba? Vagy minden nap új logót kell majd kitalálnom? Általában kérnek egy munkát, azt kifizetik és dászvidányá.) (Tudok oroszul.)
Úgy okoskodtam, hogy Denny tuti büszke a viking őseire. Az ízlésében viszont egyáltalán nem voltam biztos; lehet, hogy ő szívesebben látna egy tetoválógrafikás izompacsirtát ahogy villámló szemekkel üvöltve forró csokit spriccel az ellenfél arcába, háttérben viharos mennybolt, sárkányok, koponyák.
Alattomban körbenéztem a kávéházban. A törzsvendégek már a helyükön ültek, munka előtt felhörpintve a napkezdő feketét, de biztos furán néznének rám, ha bevetődnék hozzájuk.
ÉN: Bocsánat, jó itvágyat. Vetne egy pillantást a munkámra?
MONDJUK AZ ANGOL ÚR A SZEMÖLDÖKKEL: Nem veszek semmit.
ÉN: Félreért. Csak arra vagyok kíváncsi, hogyha ön lenne a zsivány dán főnököm, a megelégedésére szolgálna-e ez a gombszemű viking.
MONDJUK AZ ANGOL ÚR A SZEMÖLDÖKKEL: Gombszemű viking? Micsoda szemtelenség!
Megráztam a fejemet. Nem ez a módja.
Az sem igazán tökéletes megoldás, hogy az egész cókmókommal együtt bevágódom a konyhába és ledobom a pultra Nor elé.
- Mi ez? – hörögte. Éppen egy vödörnyi áfonyát mosott a csap alatt.
- Dizájn. Megnéznéd? Csak mert nem tudom, Herra Densennek tetszene-e…
- Tervek?! – fröcsögte, és felmart egy kést az asztalról. Kicsit megszeppentem. A vörös áfonyalé végigcsorgott a kezén, és elég meggyőzően nézett ki. – Densen úr? Hát tudod mit tervezz? Vágd le a hajad, akkor biztos tetszeni fogsz neki!
(Ja, idáig nem mondtam: sajnos visszaemlékezéseim első két fejezetében vállig érő hajjal szerepelek. Máig meglep, hogy láttam ki a frufrum alól, de baromi büszke voltam rá. Hát jól van na. Viszont Nor rohamától úgy megrendültem, hogy eltökéltem, minden pénzemet fodrászra költöm. Hamar elszeleltem a helyszínről.)
Az asztalomat közben elfoglalták, ezért kénytelen voltam meghúzni magamat az irodához vezető csigalépcsőn.
A wifi adaptert a konyhában hagytam. Soha többé nem látom viszont.
Amíg szepegve megpróbáltam összehozni egy plakátot, újra elgondolkoztam azon, vajon Herra Densen miért alkalmazott engem úgy, hogy minden áldott nap be kelljen járnom? Nem fért a fejembe; és azt sem értettem, Nor miért Nor, és Ice miért Ice? Szóval oké, Norway-Iceland, de nincs igazi nevük? Kell, hogy legyen. És ez a gyűjtemény dolog, meg ahogy bemutatott: „a finn”. Együtt az összes északi. Mire kell? Lehet hogy ööö, a személyes céljaira?
Denny másnapos. Berwald erről tud. Sem tökrészeg, sem másnapos ember nem telefonálgat csak úgy, tehát valószínű, hogy Berwald vele volt, és látta (hiszen csak nem rúg be minden csütörtök este… csak nem), tehát kellett hogy legyen valami party, és Nor talán azt hiszi, engem is meghívtak, vagy csak simán utálja, hogy Denny kedves velem, vagy hogy úgy érzi, én tetszeni akarok neki, és… és neki meg tetszik Denny, ez biztos. Valaminek történnie kellett ahhoz, hogy egy ilyen kussfigura egyszeriben így rámförmejden! (Oké, nem kiabált, de azért…)
Egy darabig ezen tépelődtem, aztán viszont a munka és a közben hallgatott Vodka song teljesen magával ragadott. Direkte kirívóan vintázs elemeket vittem bele (mármint nem a vodkába), mint azok a régi-régi, századfordulós plakátok, kopott, pergamenszerű papírra képzeltem el, hogy kilátszódjon a sok színes falragasz közül. A betűtípus hasonló volt, mint Berwald kézírása. Nagyon tetszett, na. Azzal egy kicsit bajban voltam, mi a vihart írjak rá, és segítséget már nagyon nem mertem kérni, szóval valahogy így nézett ki:

Drikfældig Dyr
ide a szlogent

tesztszöveg
tesztszöveg
tesztszöveg


cím 12345 elérhetöség 12345
 Megcsináltam ezt vagy hat verzióban, annyira nem volt jobb ötletem. Egyszerűen nem mertem elmenni az adapterét. Megnyitottam egy Excel táblázatot, próbáltam rendezgetni a pénzügyeimet, de rettenetesen szégyelltem magam, hogy ilyesmit csinálok munkaidőben, ráadásul egyértelműen kiderült, hogy nem engedhetem meg magamnak a hajszalont, ergo Nor valamelyik süteményében végzem Sweeney Todd módra.
Inkább a Wordhöz fordultam, és rögzítettem tapasztalataimat. A munkanaplóból inkább blog lett. A végén már aknakeresőztem. Soha nem tudtam, hogyan kell játszani.
Nor egy ponton felbukkant a lépcső alján; sajnos a hangot nem vettem le, és épp veszítettem.
- Ezt ott hagytad.
- Ó… köszi.
Gyorsan levágtam a laptop fedelét, és lebotladoztam a lépcsőn. Átvettem tőle az adaptert, ő némán végigmért.
- Bocs az előbbiért.
- Á, semmi baj – tündököltem rá. – Sose zavarj meg egy norvégot, ha áfonyatortát csinál, háhá!
- Muffin volt – suttogta vészjóslóan.
Meg akartam halni.
- Nehéz napok – magyarázta, és azt hittem egy pillanatra, hogy titokban lány. Gyorsan csekkoltam a mellkasát, remélve, hogy nem hiszi azt, stírölöm. – Ebédidőd van.
- Ah, csak nekem?
- Nem. A hajad tényleg szar.
Szomorúan beletúrtam.
- Növesztem egy ideje.
- Minek?
Nem tudtam válaszolni. Különben sem hittem, hogy érdekli.

A következő jelenetben a hátsó udvaron ülök, és Nor leengedi az ollót.  Csekkoltam magamat egy ezüsttálca hátlapján.
- Egyáltalán nem rossz – mondtam, aztán rájöttem, ennél lelkesebbnek kéne lennem. – Sőt, fantasztikusan nézek ki! – Most meg beképzeltnek tűnök.
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez valami beavatási szertartás.
- Kényelmesebb.
- Még egy kicsit fura – heherésztem. – Nem érzem a súlyát a vállamon.
- Mert már nem ér vállig.
Nyeltem egyet.
- Nor… neked ugye nem ez az igazi neved?
- Hát nem.
Bővebb felvilágosítással viszont nem szolgált. Megperdültem a székben. Szerettem volna mondani valamit. Végülis a hajvágás a bajtársiasság egyezményes jele. Most már pajtik vagyunk. Nor viszont hátralépett, az ollót a kötényébe tűrte, és közölte:
- Vége az ebédidőnek.
Kopogó szemekkel küldtem át a terveket Dennynek.
Egy órányi aknakeresés után üzenetet kaptam.
Feladó: Christensen Densen Jr. <drikfaeldigdyr@drikfaeldigdyr.uk>
Címzett: Finn <mummin18@hotmail.com>

Fasza.
Őszinte híve,
C. Densen
drikfaeldigdyr.uk
Vajon hol lehet beállítani az automatikus aláíráscsatolást a hotmail fiókokban…?
Egész délután nyomdák között rohangáltam (illetve cangán cikáztam), és talán az új hajam miatt, de úgy éreztem, komolyan vesznek. De attól még voltak bizonyos félreértések, ugyanis fogalmam sem volt róla, konkrétan hány példányra van szükségem, és mégis hogyan fizetem én ezt ki, szóval egy ponton visszaestem Berwaldhoz. A pultnak támaszkodva lihegtem, ő pedig sűrűn pislogva nézett rám.
- Új hajam van – magyaráztam büszkén, és szemléltetés céljából beletúrtam. Szerencsére még kényelmesen bele lehetett túrni. Bár ha Nor nullásgéppel megy nekem, azt is tűrtem volna.
- Mikor?
- Nor vágta le ebédidőben. – (Erről eszembe jutott, hogy nem igazán ettem, és a hasam megkordult. Egy sarki boltban vettem valami Dinner Pack nevű dolgot, ami pirítóst és lekvárt tartalmazott, nem valami sokat, gyanúsan olcsóért.)
- ’Hja. – Becsületére legyen mondva, ezt valami érdeklődő hangszínnel árnyalta. A „mondat” végén enyhén felvitte a hangsúlyt. Bambán vigyorogtam rá, aztán eszembe jutott, miért jöttem.
- Izé, mennyit fizetek mennyiért a nyomdának? Szóval találtam párat meg kértem árajánlatokat, de úgy mennyi? Száz?
Vett egy mély lélegzetet, mint aki Nagy Magyarázatra készül, aztán sóhajtott. Minimálfrufruja megrebbent.
- Nem t’om.
- Nem-e? – hebegtem. – De Herra Densen? Esetleg…
- Este.
- Este van.
- Estébb.
Felnyögtem.
- Ha szeretnéd, le is írhatod…
Meg se rezdült.
- Oké. Meg tudnád adni Herra Densen számát?
Egy lasssú mozdulattal elémcsúsztatott egy névjegykártyát. Denny teli szájjal vigyorgott rajta, és felsorolták a D.D. mellett tartott kocsmáit is, na meg az elérhetőségeket.
Vagy háromszor hívtam, mire felvette.
- Hallo? – nyögte elhaló hangon. Éppen a Konkrét Csúcsforgalom Kellős Közepén voltam, de annyira örültem, hogy végre elértem, hogy nem érdekelt hogy ööö, biciklizés közben telefonálok.
- Jónaszia, Tino vagyok! Izé, mennyi plakát kell?
- Ne ma… - nyöszörögte, és a hangok alapján leesett valahonnan. PUFF.
- Tehát ne ma nyomtatassam ki?
- De… de ne ma izélj vele… kérdezd a svédet…
- Azt mondta, nem tudja.
- A kurva… aha… hát jó. De hát ő tudni szokta…
A halhatatlan Watsonok. Az örök Robinok.
- Legyen mondjuk… ötszáz plakát, ugyanennyi szórólap?
- Aha… atom.
- És mivel fizetek?
- Miva’?
- Hogy mivel fizetek…
- Várjá… adom a kártyám… bassza meg… hogy az a… picsa…
- Ööö, Denny… uram, én, én nem vagyok ott.
- Nem?
- Nem.
- De hát beszélsz.
- De nem vagyok ott.
- Nem? És tegnap se voltál itt? Az este.
- Nem.
- De Nor sem?
- Nem, úgy tudom, nem.
- De akkor ki szopott le…?
- Énazthiszemmostleteszem, aviszonthallásra – hadartam egy szuszra, megszakítottam a hívást, kiszlalomoztam egy Fiat combi elől, elmentem a legjobb árban lévő és echte legtávolabbi nyomdába, fizettem zsebből és sírni akartam.
Nagyon remélem, hogy Denny állja majd a költségeimet.
És soha nem hív meg házibuliba.

Biztos ami biztos, vártam egy kicsit a Dyrben, hátha befut egy remélhetőleg józanabb kiadásban. És vártam és vártam és vártam. Azt hiszem, egy kicsit elbóbiskoltam. Ice egyszerre csettintett az orrom előtt, és én ijedtem felkaptam a fejemet, valamint lecsúsztam egy lépcsőfoknyit a lábai elé.
- Miért nem mész haza?
- Nincs hova – heherésztem. Úgy nézett le rám, mintha egy kicsit azért sajnálna. Azt hiszem, Ice végül is az első pillanattól fogva rendes volt velem, de annyira hasonlított Norra, hogy tőle is alapból tartottam egy kicsit. (Mondjuk masni volt a nyakában, és az jó pont. Valamiért bizalmat ébresztenek bennem a masnis emberek.) Egy darabig együttérző arccal bámult rám, úgy tűnt, mondani akar valamit, de aztán Nor utána kiáltott, és mindketten elmentek.
A térdemre hajtottam a fejemet.
Hallottam, ahogy Berwald felpakolja a székeket, aztán kialudtak a fények.
Egyszerre csak ott állt előttem a sötétben. A szemüvege sejtelmesen csillogott.
- Zárunk.
- Nincs pénzem. – Hátra kellett szegnem a fejemet, hogy fel tudjak nézni rá. Reccs, a nyakam. - Még ma este ki kell cuccolnom a hotelből, a hazámat…házamat elfoglalták az oroszok, de legalábbis egy, nem tudom, le tudom-e rakni a foglalót, most a megtakarításomba költöttem bele, és próbálok nem letörni, hát végül is itt lehetek, és dolgozhatok, ahogy elterveztem, és akkor elalszom én a híd alatt, de a kantelém, ha esni fog, elázik, megdagad a fa, hogy fogok én kantelézni? Hogy fogok én kantelézni, Berwald!?
- Lakhatsz nálam.
- Hogy mi?
- Lakj nálam – mondta egy fokkal határozottabban (úgy is mondhatnám ellentmondást nem tűrő hangon) és felém nyújtotta a kezét. Az arcát még mindig nem láttam és félve helyeztem tenyeremet a tenyerébe; meglepően hideg mancsa volt. Mint egy gyilkosnak.
Nyeltem egyet.
Azt hiszem, legalábbis szörnyen aggódnom kellett volna. A helyzetemből nem volt kiút: az előbb panaszoltam el neki, mennyire kilátástalan a sorsom, most nem füllenthetem oda, hogy „jaj de hurrá, hála Istennek viszont vagyonokat örököltem a nagybácsimtól, szóval megyek is, szia!” (amúgy is olyan bénán hazudok, hogy teljesen letettem erről a nemzeti sportról)
Egy egész napos kétségbeesett örlődés után csak az előnyeit láttam annak, hogy az Ijesztő Fazon meg akar tartani.
Ez egy közeledési kísérlet. Az áhított, ezerszer vágyott és remélt, Mikulástól levélben kért Közeledési Kísérlet.
Munkatárssal összecuccolni buli, és úgyis csak három hónap. Nincs az az ember, akit ne lehetne elviselni három hónapig!  Ha meg mégis, akkor akár le is léphetek udvariasan, ha találok egy privát helyet, bár… bár… bár biztos sokkal, de sokkal olcsóbb, ha vele élek.
Feleződnek a költségek.

A torkomban dobogott a szívem.
- De ne kantelézz – tette hozzá, és esküszöm, a hangja olyan volt, mintha egy egészen kicsit mosolyogna.
- Vagy én, vagy a kantele! Illetve… pont hogy nem. Együtt járunk. A kantelével. De nem úgy! Ez egy ilyen… two in one pack. Hol laksz?
-
Savile Row.

Nevetségesen hamar összepakoltam a hotelben. Az egész életem belefért három bőröndbe (plusz a kantele). Az egész életem belefért egy Volvo csomagtartójába (plusz a hátsó ülés). Berwaldnak volt ez az őrült menő, feltűnően cseresznyepiros Volvója. (Amiről az jutott eszembe, hogy a pszichopaták biztos nem járnak ilyen feltűnő kocsival. Ők rejtőzködnek, hogy békében pszichopatulhassanak.)
Nem igazán tudtam, mit mondjak; ő csak az utat nézte nagyon komoran, már vártam, mikor kezd el dudálni és káromkodni. Szabályosan, de kicsit szenvedélyesen vezetett.
- És ööö, mennyit fizetnék? – Gondoltam, rögtön az üzletre térek, hogy végre komoly és vérprofi benyomást keltsek. Ennek érdekében ki is húztam magam. Így már feléltem a válláig. Kis túlzással. És ülve.
- M’mint?
- A szállásért. Kérem a bérleti díj pontos meghatározását. – Jézus Krisztus.
Felvettem a Volvo színét. Berwald a visszapillantótükörbe sandított, én meg a tenyerembe temettem az arcomat és kínomban heherésztem.
- Amennyit használsz.
- A szállásból?
- Víz, villany, stb.
- És a… szobáért? Vagy a helyemért? Valami… vackom azért lesz, ahol meghúzhatom magam, nem? Mármint nem… nem úgy értem! Egy kanapé tökéletes lenne, mondjuk. De bármi jó! Egy kartondoboz is jó! É…
- Az mér’ kerülne pénzbe?
- De a kaja? – nyüszítettem. A kedvessége épp annyira megrémített, mint a ridegsége. Nagyon élesen bevett egy kanyart, aztán fékezett.
Egyetlen mozdulattal hibátlanul beparkolt.
Irigyeltem. Nagyon. És eszembe jutott, hogy a kávézó előtt hagytam a bringámat.
- Van elég.
Nehéz szívvel húztam ki a kantelémet a hátsó ülésről. Ő felkapta mindhárom bőröndömet, és elindult egy viktoriánus kis bérház felé.
Kétségtelen. A fickó örökbe fogadott!

Még a lépcsőn baktatva is kóválygott a fejem. Berwald a tetőtérben lakott. Utáltam magamat, amiért nem épp a lábába kapaszkodok, a hálától visítva. Az árvaházból bárki így reagált volna.
Tizennyolc éves kor alatt.
Csak a számlákat határozta meg költségnek. Egy ilyen kicsi lakás fenntartása mennyibe kerülhet? Mert az még feleződik. Tehát ez Egy Jelképes Összeg. Csak, hogy ne érezzem szarul magam.
Azt hiszem, ha nem nyitja ki előttem az ajtót, örökké eltart az agóniám. (Sőt, szinte biztos. Elég fura lett volna, ha örökre csak a lépcsőházban baktatunk. Mármint ennek is megvannak a maga örömei, meg sportnak se utolsó, de azért még sem úgy képzeltem ez az életemet, hogy az ötödikre sietek amíg meg nem halok.)
A nevezett, kitáruló ajtót fehérre festették (ránézésre tegnap: makulátlan volt), mögötte pedig a Paradicsom terült el.
Rögtön a nappaliba léptünk, és én még soha nem láttam annyira durván szép szobát. Ha csak nem az Ikea-katalógusokban, amikből képeket vágtam ki a gimiben a montázsaimhoz. A falakat acélkékre festették, a könyvespolcok és vitrinek feketék voltak, a felhőpuha kanapék szürkék, volt két fehér fotel fekete díszpárnákkal, meg a fehér függöny, az ében dohányzóasztal, a sötét komód, a kis képek a falon, a tükör, a lámpák, a gyertyák, a kóró a vázában…! (Oké, tudom, hogy a „kóró” szó nem kelt valami jó benyomást, de nekem nagyon tetszet. Ilyen dekoratív gallyak voltak igazából.)
A házban remek illat szálldosott; friss és tiszta. A cipőmet levetve boldogan süppedtem a szürke parkettára terített fekete-fehér csíkos szőnyegbe. Minden apró részlet olyan tökéletes harmóniában illeszkedett egymáshoz!
- Itt akarok meghalni – jelentettem ki. Házigazdámra nézve kissé elhamarkodottnak éreztem a kijelentést. A fenébe, hogy lehet valaki ennyire magas!? A kabátját felakasztotta, és feltűrte az ingujját. Ő volt az egyetlen, aki csupa feketét viselt a munkahelyen. A felső gombot sosem pattintotta a helyére.
- Éhes vagy?
- Ó… igen!
Felkapta a bőröndjeimet, és elindult velük a hálószoba felé. Ezt inkább lerajzoltam, hogy ne kelljen annyit magyarázni:


Hát, nem erre fogok grafika ötöst kapni. A rózsaszín nyíl jelöli az útját odafelé, a kék pedig vissza. Azt hittem, csak úgy kiránt valamit a hűtőből, de legnagyobb meglepetésemre és nem kis zavaromra rögtön nekiállt főzni. Egy darabon még gyönyörködtem a konyha szürke téglafalában és törtfehér bútoraiban (rengeteg buja, zöldellő fűszernövény virított a párkányon, meg egy csokor friss nárcisz hevert a pulton), aztán elindultam körbeszimatolni. (Ezt nem jelöltem a béna firkámon.)
A hálószobába élénk, királykék tapétát tettek, mókás szőnyegeket a mélybarna hajópadlóra, volt pár semleges kis polc meg egy csomó színes kép, és legnagyobb meglepetésemre: emeletes ágy. (Fekete. Vagány ágyneművel.) Mármint én beismerem a ház alaprajzának hiányosságait; valljuk be, nem nagyon lehet bezsúfolni egy keskeny és hosszú térségbe egy baldachinos franciaágyat, de ez akkor is furcsa volt.
Tudni akartam, Berwald fölül van-e vagy alul.
Mert én csak alul tudok aludni.
Nagyon homályosan átlibegett a fejemen, hogyha olyanjuk van, akkor biztos Dennynél táboroznak inkább, akinek tuti teniszpályányi vízágya van. Ettől a gondolattól a gardróbba menekültem. Hatalmas volt; és félig üres.
- Berwaaald! – kiáltottam.
Mintha valami morgást hallottam volna.
- A gardróbba cuccoljaaaak?
Mintha beleegyező morgást hallottam volna.
Elpepecseltem szegény megviselt gönceimmel. Vállfákra aggattam és fellógattam őket. Feltűnt, hogy Berwald a hétköznapokon csupa végletekig stílusos, visszafogottan elegáns cuccot hord: rengeteg ing és mellény himbálódzott a felsőbb síneken, kifogástalan minőségű farmerok, sportos zakók. Külön szekcióban egy egész rakat fekete munkaruha sorjázott, és saját helyük volt a kiegészítőknek is – egész kis kalapgyűjteménye volt, sapkától a baretten át mindenig, valamint bizonyos fokú aggodalommal töltött el látványos vonzódása a nyaksálak iránt.
Ez ráerősített a melegek felé táplált sztereotípiámra.
Mindezek tetejébe gondos rendben egy csomó, első pillantásra ugyanolyan karóra pihent az egyik komód tetején, hasítottbőr cipői mellett egészen árvának és jelentéktelennek tűntek a Converse-csukáim. (Kifejezetten spóroltam rájuk.) Az egyetlen szál fekete ünneplőcipőmet raktam a leglátványosabb helyre, hogy tudja, azért valami közös bennünk is van. Talán.
Benéztem a fekete-fehér kockacsempés fürdőbe, és akkor még nem tudtam, mennyi boldogtalan időt fogok tölteni ott.
A talpalatnyi, dohányzáshoz és facsemeteápoláshoz berendezett erkélyről beláttam az egész várost a szomszéd utcáig. Onnan kezdődött a köd. A lámpák aranylóan izzottak. Fél kézzel öt szabót számoltam össze.
Az orromat egyre csábítóbb illatok csiklandozták, és Berwald nemsokára megjelent egy adag raggmunkkal.
Ott álltunk a csillagvilágos éjszakában, és ettük a baconös palacsintát áfonyalekvárral.
Abban a pillanatban utolért a mindennapi hajszák miatt elmaradt, lemaradt boldogságom; belém költözött megint, és én felmosolyogtam Berwaldra. (Reccs, a nyakam megint.)
- Köffönöm – mondtam tele szájjal.
Ő komolyan nézett rám, és lassan bólintott.
Aztán hallottuk, ahogy kinyílik a bejárati ajtó.






szerzői izé: tegye fel a kezét akit zavar ez a betűméret.

19 megjegyzés:

Michi írta...

*felteszi a kezét* szerintem egy kicsikét kicsi a betűméret.

Amúgy meg avvvv, Tino olyan cuki, haza akarom vinni *.* A kedvencem tőle az "itvágyat" volt :D:D:D

Reisuto írta...

Hmm, ez velem együtt már kettő XD
Nagyon köszönöm a lelkes és hűséges olvasást *A*<3

Susie Lupin írta...

Azt hiszem, nem szeretnék találkozni a részeg/félrészeg/másnapos Dennyvel. Még távolról sem, bár jót vihorásztam rajta. Nor féltékeny, úgy tudom! *Susie meg az elméletei* "- Nehéz napok – magyarázta, és azt hittem egy pillanatra, hogy titokban lány." - ezen vinnyogtam xD Határozottan furcsa elképzelni Tinót hosszú hajjal, de... Hm :D (egyszer láttam egy ilyen fanartot, de már nem tudnám megmondani, hol, biztos valahol a deviantarton) Sajnos még nem láttam részeg rénszarvast, de szívesen megnéznék egyet, meg úgy Tino összes rajzát megnézném :)) Aranyos volt Berwaldtól, hogy befogadta és nagyon tetszik az otthona~ *kékmániás* Bár ettől egy kicsit hideg is... A gardróbi jelenet vicces volt, már vártam Tinótól, hogy beköltözzön oda (mint Harry Potter kettő) xD Milyen sztereotípiái lehetnek vajon még a melegekről? És minek Berwaldnak annyi karóra? A sálat még megértem. (olyan jellemző, hogy mindig az ilyen részleteket kapom ki, bocsiii)
Lenne egy tippem... Denny jött? (nem kell elárulnod, mert hajlamos vagyok lelőni a poénokat)
Azért miattunk ne bukj meg, jó? ;) Úgy is itt lesz a jövőhéten a szünet~ (bár én nem bánnám az ilyen gyakori frissítést)
Jaj, tényleg, azt akartam megkérdezni, hogy végül miért tűntél el a Merengőről?

Reisuto írta...

Szememfénye, a fene fogja magát törni karácsonyi ajánsékon. Teleírok egy lapot azzal, hogy "Dánia", és érzem, hogy te boldog leszel XD Köszönöm a reakciózást <3

Suzie, a következő fejezet elején olyan szintre fokozódik a részegdán, hogy na majd meglátod. Az alkoholizmus egy halhatatlan országnak még jól is áll, egy embert tönkretesz.
Nor halálosan féltékeny, de amblock az egész világra, talán még az áfonyákra is. Ilyen egy svindler pasi mellett nem is csoda.
Tinot én teljesen el tudom képzelni a Hair-es szőke hajával, de valljuk be, azért jobb úgy, ahogy Hidekaz-mester megálmodta :D
Érdekes részleteket találtál, de nem, ezeknek pont nem lesz jelentőségük XD Csak Berci bíbelődős hóbortjai.
És általában úgy megy, hogy kétnaponta frissítek, aztán beakadok egy ponton, az olvasók feladják a reményt, eltűnnek, én meg már csak úgy magamnak izélem össze a gépen... ejj. XD Remélem, azért nem így lesz,és hogy a lelkes sietség nem fog a minőség rovására menni.

A Merengő-exodus... igazából már nem is nagyon emlékszem. 12 éves korom óta voltam fenn, csináltam pár hülyeséget ami miatt az admin-kar szépen leírt magának, nekik is volt pár szemét húzásuk, ez nem szokott zavarni, alkalmazkodom, változom, fejlődöm. Tényleg rossz viszont, amikor piti hibák miatt dobnak vissza egy olyan fejezetet, amire az olvasók várnak, vagy hogy akkor is két napot ülnek rajta, ha központozásilag hibátlan - ez még egy állatkertnyi moderátorral is elkerülhetetlen, de eléggé bosszantott. Mire egy fejezet felkerült és beérkeztek a kritikák, már nem is emlékeztem, miről szólt a tulajdon munkám.
Tehát, idő. Aztán meg a külalak. Az a rettenetes, ezerszer iszonyatos Arial alapfont, amit nem lehetett kiírtani...! Van egy kisebb khm, megszállottságom a betűtípusok felé nekem is, és Arialban olvasni utálok. Túl széles is volt a lap, egyszerűen azt is fárasztó volt végigkövetni a szememmel, ami érdekelt... és akkor átmásolom Wordbe, formázom, hopszközbenelolvastamazutolsómondatot.
Aztán végül és legfőképpen, a kaszt-rendszer zavart. Részletezés nélkül csak egy példa... A pohár akkor telt be, amikor másodízben rendezték meg a Kívánságüstöt. Nem terveztem, hogy nevezek, Phoebe viszont rendesen készült. És erre mit találnak ki? Idén ne egymást húzzuk ki, hanem küldjünk ötleteket a sztáríróknak, és ami megtetszik nekik, arról majd méltóztatnak írni valamit, mi meg hulatáncoljunk gyönyörünkben. Na, akkor és ott kéz a kézben leléptünk Phoebe-vel.
Nem ítélkezésből írom, ezért nem is nagyon akartam neten, nyilvánosság előtt beszélni róla - de azt hiszem, az emberek lassan már rosszabbra gondolnak, mint ami valójában történt. Nem mondom azt, hogy fúúújarendszer, ugyanis ez a könyvkiadásban, az irodalomban is pontosan ugyanígy működik, ahogy ők csinálják, elég csak felszállni a metróra: a hierarchiát nem igggazán a tehetség határozza meg. Egyáltalán hogyan beszélhetünk HIERARCHIÁRÓL, amikor senki sem állíthatja, hogy Csehov jobb mint Shakespeare és Wilde üti Byront? Ez annyira személyes, annyira szubijektív... Így a Merengő nekem nem Merengő volt, nem az álmaim óvóhelye, hanem annak a valóságnak a leképzése, amit nem szeretek, ami aggaszt :/
A saját ficblog hihetetlen szabadságot ad, hiszen én szabok meg mindent, én állítok be mindent. Majd MEGŐRÜLTEM, hogy használhassak címkéket, hiszen hiába raktam kategória szerint ABC sorrendbe a munkáimat, áttekinthetetlen volt.
Az árát tudtam. Kevesebb kritikát kapok. Kevésbé vagyok ismert, kevesebb esélyem van új olvasókat, új írókat, új embereket megismerni. Így viszont minden egyes beröppenő megnyilvánulást nagyon, nagyon megbecsülök, és őszinte boldogsággal tölt el bármiféle reakció. Nagyon megdöbbent és meghat, hogy ahhoz képest, hogy ez csak egy ficblog, mennyien látogatják naponta. Tényleg csak azt kívánom, hogy bár nagyobb lenne az átjárás a ficblogok között, és az írók létrehoznák a maguk szövetségét - önkényes sorrendállítás, konfekciók és szabványok nélkül.

Rose írta...

KV! ^^
Látom, csak én vagyok, aki teljesen normálisnak tarja Finnie narrációját, maximum egy kicsit túlpörgött...
Nohát. Tetszik. De. Nagyon.
Aranyosak mind: Tino, hogy egy kartondobozban is elaludna, mint egy utcacica, Berwald, a kis Ikea-házával, meg hogy leírja, mit kell Tinónak tennie, mert nem hiszi, hogy megjegyezné, Denny, aki nem fogja fel még estébb sem, hogy épp telefonál Tinóval, és ezért nem lehet ott, hiába beszél, Hajvágós Nor (miért vágta le, ha azelőtt lekapta a tíz körméről? kompenzálás? de nem épp azt mondta, hogy rövid hajjal tetszene Densennek?), aki megfosztja Tinót az ebédtől... El tudom képzelni Nullásgéppel. Minden további nélkül.
Ügyes Tino skandináv-feeling okfejtése, egészen, hát, lassított verziójú Sherlock? Cuki ötlet a rajz ^^ Ötszáz plakát? Nagyon nagy felhajtást akar Denny! (vagy csak rámondta, hogy jó)
Az az Angol a Szemöldökkel remélem a plusz szereplő... És teát ivott, és nem kávét. Csakazértsem.
Heh. Nevetgéltem egy sort :)
[nem jó, ha rászoktatsz a gyors új fejezetekre. de ha tényleg csak biztatás (=nyavalygás) kell, akkor Everyseconds! Semmilyen tisztességes elképzelésem sincs, mi lesz belőle! (Neked nyilván van)]

alfred. írta...

hát megzabálom én ezt a Tinót, akit te írsz x) és az összes többieket is, pedig ez az első fic, amit az északi bagázsról olvasok. na nem azért, mert gyökér vagyok, és nem tudtam, hogy ők is léteznek, mindig is bírtam őket, csak épp valahogy sosem találkoztam olyan ficivel velük, ami úgy igazán lekötött volna. ezt viszont imádom! kíváncsian várom a további fejezeteket *___*

Susie Lupin írta...

Ne haragudj, közben rájöttem, hogy mondjuk e-mailben is megkérdezhettem volna, csak túl kíváncsi voltam... Megértem az okaidat. Én igazából elvagyok ott, mint egy átlagos író, már hozzászoktam, hogy az olvasótáborom nem valami nagy, de azért tartom ott a hetás "frontvonalat" :D És örülök, hogy rátaláltam a ficblogodra :)
A könyvkiadásról meg... Igazából nem rég döbbentem le azon, hogy egy évfolyamtársam könyvet adott ki; tele van helyesírási hibákkal és szerintem nem is volt igazából lektorálva. Egy-két hiba még természetes, hisz senki sem tudja mindet százszázalékosan kiszúrni, de az... szóval szerintem az erősen múlik a kapcsolatokon is, meg persze a könyvkiadón is :/

Reisuto írta...

Rose, Nor durván kompenzál :D Nehéz helyzetben van a szegény drágám. A viselkedése meg elég tudathasadásos tud lenni. Hömm. (Nagyon örültem a kimiértédes résznek, háhá <3)
Tino Holmes: megvan a magához való esze, csak olyan kis habókos és szétszórt, hogy hajlamos őt mindenki leírni magának :D
Meglepetésszereplők mindig voltak, vannak, lesznek, amíg az én kezemben a klaviatúra. Illetve az én asztalomon. Részletkérdés.
[az every2nds csattanója /amennyire emlékszem rá/ egyáltalán nem volt olyan nagy durranás. nem hagytok ki semmit. de egyszer majd... talán... *és zene]

Alfie, nagyon megisztelsz ;A; Köszönöm szépen, remélem, a többi fejezetet is élvezni fogod! >3<

Suzie, np, csak nem sértődik meg rajta senki. És hja. Valahogy MINDENKI könyvet ad ki. És valahogy még sem érzem, hogy pezsegne és forrna a magyar irodalmi élet. Búslakodás, búslakodás.

Cchan írta...

Óbvá *--* Egyre jobban imádom Tinó-t :D.
Egyszerűen annyira, de annyira tudtam, hogy Berwald lakása egy IKEA-katalógus szépségű lakás lesz! Olyan kell :D.
És kellemes fogadásokat tudnék tenni a sztori folytatására, de úgy is tudom, hogy elveszteném az összes nem létező pénzemet rajtuk. Mindenesetre nagyon várom a folyatást! És szerintem nem zavaró a betűtípus/méret. (Én lehetek a pancser, de észre se vettem, hogy valami megváltozott rajta o.o")
[ha szabad nyaggatni így kisbetűvel és zárójelben, akkor every2nds *.*. de csak ha szabad, és ezt inkább el se olvasd itt a zárójelben.]

Reisuto írta...

*kihajol az IKEA-katalógukos halma alól* én abszolút az Empire stílus híve vagyok a maga klasszikus cirádáival és rokokó romantikájával, egyedül az IKEA minimalizmusával tudok kibékülni, de azzal NAGYON, és egy szépen berendezett ház egyszerűennn~ <3
A történetnek megvannak a maga pici csavarai, én alapvetően kiszámítható írónak tartom magamat, de a fordulatok talán azért nem sejthetőek előre, mert annyira egyértelműek utólag belegondolva. Ez most nem S+D+R, ez nem hengenvaara/, itt azért alapvetően szerelmi bonyodalmakra lehet számítani *szerelmi háromszög helyett szerelmi dedokaéder.*
A betűtípus már egy ideje ilyen a blogon, de ahogy átfutottam hogy mégis mit írtam, feltűnt, hogy baromi kicsi. A Wordben Bookman Old Style 11px fonttal dolgozom (mindíííg. MINDÍÍÍÍÍG.), de valamiért azt a blogspot nem ismeri fel, és az alapfontot használja - az alapméretben, ami 10 pixel. Ez alapból a lábjegyzetméret, szóval tartok tőle, zavaró, de ha órákon át kell gurizni mert túl nagy a betű, na az is idegre megy. Szóval most kísérletezek.
[every2nds, nyehehhe. olyan édesek vagytok és annyira reménytelen vállalkozás @__@]

-Riu- írta...

Ugye lesz ma 3. fejezet? (*___*)

Reisuto írta...

Jajdrágám ;A; <3 *ízig hatva felpattintja a dokumentumot*

Lusli írta...

Hmmm. Erhgdfjn. Nem tudom, mennyire van jogom reagálni a Merengővel kapcsolatos leírásodra, de na.
Nekem speciel anno nem jelentett semmit (most se sokat). Az egyetlen dolog, amiért oda jártam, az te voltál. Random kutattam igényes Hetás történetek után, és feldobott a gugli. Gondoltam, miért ne.
Azóta nem tudok elszakadni a történeteidtől, és ha netalántán átszoknál a szuahéli nyelvre jómóka alapon, én csakazértis megtanulnék szuahéliül. Csakazértis.
Amúgy nem tudom, hogy mindezt miért írom le, valszeg azért, mert már egy ideje fortyog bennem. Kiolthatatlan szerelmet érzek a történeteid iránt, ha megtehetném, új vallást jegyeztetnék be nekik (ha a vallást egyáltalán bejegyeztetni kell).
Bárcsak meg tudnám ezt pontosan fogalmazni.
Más mederben folydogál az életem, amióta megismertem az írásaidat. Nem tudnék nélkülük élni. Zseniális, egyszerűen isteni, amit művelsz.

Ezt amúgy eredetileg valahogy szebben és cizelláltabban akartam közölni, de a felét elfelejtettem az első mondatnál, akkor meg már mindegy is.

(amúgy nem tudom emlékszel-e arra a negyedoldalnyi pszichopata-apatikus kritikagépelőre, aki majd' minden hetás mesterművedre benyögött valami túlnyálazott hülyeséget... Remélem nem, mert akkor kezdhetném mondjuk fehér lappal)

Lusli írta...

úristen most szégyellem magam

Reisuto írta...

Lusli, én naná hogy emlékszem rá. Nem voltam hajlandó tovább dolgozni, amíg a "Lusli-kritika" le nem nyugtázta a munkámat, bár minden vélemény, minden észrevétel, minden reakció rengeteget ér és rengeteget számít, a tiednek mindig súlya volt. Lehet, hogy ez butaság, de talán pont azért, mert te nem másokhoz, hanem magamhoz mértél. És tudod, minden író ilyen olvasóról álmodik, minden hiába virrasztott éjszaka és eredménytelen hajsza után azt mondjuk, "ha csak egy embernek is megérintettem a szívét, megérte", és benned látom az értelmét, a gyümölcsét mindannak, amin dolgozom. Én sem tudnám megfogalmazni, mennyit jelentenek számomra a TE szavaid. És mennyit segítettek... akkor is, most is, mennyi fényt és erőt adtak. Nagyon köszönöm hát őket, téged, és a bátorságodat is. *ölel*

Kurokawa Ayumi írta...

*Jelentkezik is, meg nem is*
Nekem az alap betűméretek mindig kicsik, és 150-200 %osra szoktam venni az oldalméretet (ezzel a betűk is nőnek, yey), hogy olvsni tudjam, szóval igazából nem zavar annyira emiatt. (bár túl nagyra nem vehetem, mert akkor monitoron kívülre esik, és akkor jobbra-balra tologatni kéne)

és bocsi, késő van, hogy normális kritikát írjak, majd visszatérek, meg a többire is (mert megfogadtam, próbálok kritizálni, hamár én nem kapok se képre, se írományra, se semmimre)

Reisuto írta...

A harmadik fejezettől georgia betűtípust használok, ami sokkal olvashatóbb, remélem ^^'
Köszönöm az életjelet~
Mindig becsülöm azokat, akik tudnak gépen szórakoztató irodalmat olvasni. Nekem döbbenetesen nem megy.

Kija írta...

Heeej!
Megint. Mert én mindig itt vagyok, még ha láthatatlanul is. >.> Oké, az előbbi zagyválásomból kiindulva nem hiszem, hogy túl sok reményt fűzöl hozzám. x"DD
Szőke buksimban megint valahogy összekeveredve maradtak meg a dolgok, szóval mondom azt, ami eszembe jut éppen. xD Hmmmmmm.... *ez az, csak hosszan, Berwaldosan* Az a telefonbeszélgetés... xDDDDD Jaj te, hát ez... elvetemült vagy, ugye tudsz róla? xD Szerintem akkorát röhögtem - így sokadjára is -, hogy a felettem lakó vagy szívrohamot kapott, vagy két perc múlva jön, hogy mi is van akkor most? xD Neeeem, egyébként szeretem a szomszédaimat. xD De tényleg hangosat röhögtem! Ez nagyon fájt, hát ejnye Denny! XD De tényleg, ha nem ők, akkor ki volt? >.> (jó, ez nem volt komoly kérdés, de muszáj volt xD)
A kis vikinggel kapcsolatban annyit, hogy ezt muszáj volt megrajzolnom, a ténfergő Denny-szarvasokkal együtt. De még korábban... Megöööizéöö... Szerintem most le fogod tépni a fejem, minimum, de korábban egy marketing házihoz üzletet kellett nyitni és szórólapot gyártani hozzá, és hátö... én gyártottam a hőn szeretett kávézóhoz egyet. :$ Persze feltüntettem, hogy alapötlet tőled meg minden... és szerintem a tanárom is idetévedhetett, mert azt mondta, rákeresett, és megkérdezte, hogy miket szoktam olvasni. Vállaltalak. :DDD
Háááááááh, én is ott akarok meghalni. *.* Vagy Dániánál! *.* De ez tényleg egy komplett IKEA-katalógus xD Már csak azt vártam, hogy mikor tűnik fel valami sárga. >.> xD Ráadásul Finnie... Tincus... Tino (a francba xD) és a szegény nyaka... XD Egy percig majdnem sajnáltam, aztán rájöttem, hogy kikkel van körülvéve, és mégse. XD
Nor! xD Áfonya. És most adózzunk egy perces néma csenddel a féltékenységből meggyilkolt áfonyák lelkéért. xD Jó,abbahagyom. XD Hm... most komolyan elképzeltem Tino azzal a hajjal, amit még a Hairben láttam. :D Vagy a vikingessel, amit egyszer találtam *.* *kicsit se vonzódik mániákusan a régi cuccok, stb. iránt, ááá*
Ohohoho, én tudom ám, hogy Ice meg akarta hívni >.> És a kanapé alatt bújtatta volna örök időkre, hogy Nor meg ne találja. >.>
Berwaldnak hideg a keze, mint egy gyilkosnak. Ez fájt! XDDDDDD Az én kezem is fagyos 22 fokban is. xD
bacönös pali? Mintha azt írtad volna, Tino vega *3* De csak megkérdem, hátha megint én vagyok a hülye. Szokásom ám, tényleg. Viszont ide nekem Berwald kajáját! *ő se eszik húst, de nem gáz*
Hm... szerintem én szívesen kapaszkodtam volna Berwald lábába. xD Dennyébe meg méginkább. XD Hiába na, ezek skandinávok. xD
De legalább azt is megtudtuk, hogy ilyen könnyen ki lehet csalni Denny pénzét. Nem is értem, hogy Nor még miért nem használta ezt ki... XDD Húúú, ez most gonosz volt. Inkább megyek a következő fejezethez. *3* *dán zászlós körmökkel píszt mutat, és eloson, pedig tudja, hogy elfelejtett valamit*

Reisuto írta...

Megint szia :D
A marketing-házi megtisztelő, de a tanárodnak talán nem volt jó ötlet megmutatni egy slashfanficekkel bőven teledobált honlapot - remélem, toleráns a fickó és nem fog innentől ilyen arccal bámulni rád: O_______O

Átnyálaztam minden mostanság megjelent IKEA-katalógust és végignéztem egy tucat lakberendezési műsort mire meglett Berwald szobája, erre még mindig fogom a fejemet, milyen katasztrofálisan sikerült leírnom. Ha BÁRKI látja maga előtt, hogy néz ki, pezsgőt bontok.
(Tino mint viking? VÖRÖSEN VILLOGÓ TÖRTÉNELMI HITELTELENSÉG ósebaj XD A nomád vándorlását én is szeretem, bár hogy hogy a francba élte TÚL a szerencsétlen....)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS