a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. október 31.

Koffein 4.


  Frappé


Denny a szemöldökét felvonva bámult a szórólapokra.
- Hááát – mondta lassan – minden esetre, nagyon eredeti próbálkozás. – Ráharapott a tolla végére, én pedig szégyenkezve bámultam az ölembe.
Az irodájában ültünk. Másnaposság elleni gondos sötétítés, gőzölgő kávé az asztalon. Meg egy üveg brandy. (Végül is másnaposság ellen tényleg az az egyetlen hatásos módszer, ha az ember eleve nem józanodik ki. De ezt nem tőlem hallottátok.)
- Mi legyen? – kérdeztem, és a hangom idiótán elcsuklott.
- A viking végül is marha cuki. Esetleg ha ööö, kivágnád a nevünkkel együtt… csak igen, az „ide a szlogent” betűi eléggé belefonódnak a főfeliratba…
- Ahha…
- És ha ööö, leragasztod a problémás részeket?
- Ennyi erővel újra kinyomtathatjuk az egészet.
 Ujjai közé csíptette az egyik posztert, kinyújtott nyelvvel eltartotta magától.
- Esküszöm, jól néz ki. Kár lenne érte. Mennyi is?
- Ezer – hüppögtem. Feltűnésmentesen kifújtam az orromat. Már amennyire ezt lehet feltűnésmentesen.
- Tyű. Hát. Hát. Hát tudod mit, te finn? Nem adjuk meg magunkat. Igazából ez így… ez így kész röhej, nem? Mármint ha ilyet látnék az utcán, én azt mondanám: „ez mipicsa?”, de persze basznék ráguglizni az egyetlen infóra ami látható, de a „faszom” élmény azért megmaradna. Érted, mire célzok?
Egy kicsit elvesztem a nemi káromkodások özönében, de azért bizonytalanul bólintottam. Szerencsére Denny nagyon szerette hallatni a saját hangját. Kihúzta magát, a gombszemű vikingre tenyerelve, és a messze távolban fénylő jövendő felé meredt:
- Mint azok a kétfázisú reklámok. Elsőnek látod, ötleted sincs, mi az, megmarad az emlékezetedben, aztán meg jön a második turnus, és azt mondod: „ja hogy mosópor!” Na ez lenne itt is. Kiragancsozod ezzel az egész Piccadillyt plusz környező éra. A szórólapokból is tapétát csinálunk. Sima ügy.
- Van engedélyünk?
Megrebegtette szőke pilláit.
- Kell, hogy legyen. Berwald ezt mindig olyan szépen elintézi.  Szerintem kérdezzük meg.
Rosszat sejtve követtem. Igazából volt egy olyan elméletem, hogy élből kirúg, és ehhez  képest irreálisan nyugodtan tűnt. Dudorászott. Meg somolygott a bajsza alatt. (Persze nem volt igazi bajsza – el sem tudná képzelni úgy. Oké, a kíváncsiságtól hajtva a bezsebelt névjegyét megajándékoztam egy Poirot-félével  egy ponton, de tagadom.)
- Berwald – dalolta csilingelő hangon, és levágta a dobozt a pultra -, erre van engedélyünk?
- Drog?
- Ésmégmilyenjócucc, öcsémmilyenjócucc… - egy darabig hadonászott, aztán nekikomolyodva közölte: - Plakátok. Vazzeg.
- Van.
- Örömöm túlhág a jóízlés határain. – Ezzel felém penderült, és felvillantotta a szokásos szélesvásznú mosolyát. – Édes finnem, minden de minden le van zsírozva. No ne légy úgy megszeppenve, derék munkát végeztél. Légy jó fiú!
Ezzel kaptam egy vigasztaló puszit a homlokomra.
És egy pajtás puszit az orrom hegyére.
És egy totál érthetetlen puszit a számra.
Csak egy sugallatnyi franciaság volt benne, mégis, amint látótávolságon kívül ért, hát én bevetődtem a konyhába.
- Szokjál már le erről, vagy köss fel egy kötényt és segíts dolgozni! – ripakodott rám Nor.
Szóval egy fél percen belül a héjat metéltem le a mini uborkásszendvicsekről és megrázó élményemről meséltem.
- És a jogaim? – hüppögtem. – A jogaim!? Egyáltalán, miért csinálta ezt?
- A svéd ott volt a közelben? – kérdezte Nor foghegyről, és amikor szepegve bólintottam, felhorkant. – Akkor nyilvánvaló.
- Egyet se félj – vetette közbe Ice, míg bögréket rámolt a mosogatógépbe -, Denny még a lundámat is megdugná. Nem hajt rád, csak egyszerűen olyanja van. Olyan féltékennyé-tehetnékje. Elég gyerekes.
Nor megajándékozta egy vérfagyasztó pillantással. Meglepett, hogy nem hasadt ketté minden edény és szakadt szilánkká az összes pohár. Ice csak grimaszolt:
- Ja bocs, elfelejtettem, hogy csak neked szabad szidni.
- Szidd csak. Sokat érsz vele.
- No – fordult felém Ice, mert egy kicsit még mindig remegtem (amúgy férfiasan)-, mit vagy úgy oda?
- Ez volt az első csókom – pityeregtem, és bejelentésemet a fagyos csönd egy új hőfoka fogadta. Ráadásul nagy zavaromban kis híján a kisujjamat is hozzámellékeltem az egyik szendvicshez. Gyorsan elrántottam a kezemet, és a sebre tapasztottam a számat. – Tudom, baromi fura, juj, nem kell mondani.
- Nem, ez olyan… tiszta –motyogta Ice, aztán megköszörülte a torkát. Végtelen lassú mozdulatokkal pakolt a tálcájára. - Az első csók mindig rossz. Legalább túlestél rajta. Mindenki túl sokat vár tőle, aztán meg egyáltalán nem nagy durranás.
- Célzol valamire? – morogta Nor, aztán kitépte a kezemből a kést. – Te meg tönkre akarsz tenni?! Mennyit vágsz le ezekből?
- Herra Densen biztos rettenetesen mérges rám, csak még nem esett le neki, de ha rájön, akkor megöl, vagy megerőszakol, vagy mindkettő, és még abban sem vagyok biztos, milyen sorrendben tenné! Látott Berwaldnál, biztos teljesen félreérti…
- Mit csináltál te ott? – pislogott rám Nor.
- Ott lakom. Tehát biztos teljesen félreérti, pedig én tényleg nem akartam semmi rosszat, csak dolgozni, de valahogy mindenfélébe belekeveredek, és-
- Ott laksz?
- Egen.
- A svédnél.
- Egen.
- Az a magas, szemüveges srác a-
- Bizony. - Nor és Ice összenéztek, én pedig ha lehet, még jobban feszengtem. – Most mi az?
- Vigyáznod kéne vele – jegyezte meg Ice.
- Vagy nem – vágta rá a másik, és gyors mozdulatokkal megtörölte a kezét. – Így már minden elég világos.
- Herra Densen vagy teljesen őrült, vagy nagyon kedves, én…
- Egyik sem. Túl sokat aggódsz. Lazíts.
- De hogyan?
- Nem tudom – felelte fapofával. – Ha rájövök hogy kell, majd szólok. Mindenesetre a munkádat végezd el. Akkor a Herr-nek egy szava sem lehet. Nem mintha amúgy beszólna. Tényleg nem olyan.
- Azért elég simán beolt bárkit, és-
- Naná, de nem ver agyon!
- Talán – kotyogott közbe Ice, és kisasszézott a konyhából. Nor sötéten meredt utána.
- Ne figyelj rá. Vészmadár.
Oxenstierna vigyázni fog rád. Azt hiszem, fontos vagy neki.
- Ugyan, csak két napja ismer – heherésztem szomorkásan. (Képes vagyok rá.)
- Ezt nem az idő dönti el, sosem az idő dönti el, kiért vállalunk felelősséget.
- Akkor mi?
A mellkasára csapott ott, ahol a szíve dobog, és felvonta a szemöldökét. Szó nélkül meredtem rá és valószínűleg elég hülye arccal, ő pedig egy kicsit kipirulva elkapta a tekintetét, és azt morogta:
- Menj dolgozni.
A hangja egészen lágy volt. A pillantása kemény. Talán észrevette amikor beleittam a főzőrumba.

Nagy körültekintéssel előkommandóztam rejtekhelyemről. Oly nagy körültekintéssel, hogy pont nem tűnt fel: Denny az egyik asztalnál áll olyan pózban, mintha nem bírná eldönteni, meghajoljon-e vagy térdre essen. Ice éppen lerakta az Angol Úr elé az Earl Grey-t (tippre az volt) meg az uborkásszendvicseket. Ő egy biccentéssel megköszönte, aztán komoly arccal Dennyhez fordult.
- Vártam önt tegnap.
- Őszintén sajnálom, de az egészségügyi állapotom nem engedte meg, hogy képviseljem magamat.
A szerencsétlen mondatszerkesztést hallva az Angol Úr megráncolta a szemöldökét. Na szemöldökből, abból aztán el volt látva. Kisfiúsan vágott szöszke haja volt, és ki-fo-gás-ta-lan tweedöltönyt viselt. Fanyar arccal kortyolta a teáját.
- Mindenképpen meg akartam beszélni a ma este részleteit. Az ügy nem tűr halasztást.
- Kétségtelen – vágta rá Denny, és zavartan vigyorgott. Lasssan kinyúltam a szórólapos dobozért hogy ne legyek olyan feltűnő, de közben le nem vettem a pillantásomat róluk. Nagyon érdekelt, ki lehet ez a mord lord, és miféle érdekeltség fűzi a főnökömhöz, akit most először látok
a) kifejezetten civilizáltan viselkedni
b) dolgozni
- Nem szeretem, ha reggeli közben zavarnak, azután pedig rohannom kell. Tudja a számomat, kérem, keressen a részletekkel kapcsolatban, de semmiképp se három óra előtt.
- Igenis, mister.
- A mistert egyedül az amerikaiak használják így; ha velem tárgyal, a sir megszólítás a kívánatos.
- Természetesen, sir. Óhajt még valamit?
- Azt hiszem, a pincérrel majd megtaláljuk egymást, köszönöm.
- Esetleg még szabadna megtudnom… hogy a regényével hogyan halad…
- Ah, ne is említse! – az angol egy migrénes mozdulattal rebbentette homlokához keskeny kezét. – A huszonharmadik fejezet valóságos rémálom; ihletet kell találnom, különben megnézhetem magamat. A kiadóm igen szigorú a határidőket illetően.
- Akkor majd este hívom, sir.
- Ne túl későn, ha egy mód van rá. Viszont látásra, Mr. Densen.
- Minden jót, sir.
Kegyetlenül zöld szemeivel hosszan meredt az elsiető dán után, aztán hátravetett fejjel, éles hangon felnevetett, és belekortyolt a csészéjébe.
Elfogott a balsejtelem.
Berwaldhoz fordultam, és a helyzethez illő drámaisággal bejelentettem:
- Végromlásunkat érzem.
Ezzel felkaptam a pakkot, és útnak eredtem.
Legalább annyira aggódtam Dennyért, mint amennyire nehezteltem rá.

Egy tanács azoknak, akik bármiféle egzisztencia nélkül nekivágnak a vakvilág-Londonnak: falragasztást ne. Tényleg ne. Szó se róla, élveztem a munkát: megvoltak a maga kihívásai, szóval először is ragasztót meg ecsetet kellett vennem (megint saját pénzen), aztán meg kigyakorolnom, hogyan ne én ragadjak oda mindenhez, és hogyan nem hullámosodik be a papír – tehát izgalmas volt, csak mulasztós, mármint a Piccadilly egész környéke két felületre oszlott, alkalmasra és alkalmatlanra, és egy idő után csak így néztem az épületekre, ahelyett, hogy a magasságukba szédülve csak néztem volna fölfelé és fölfelé, és csak így néztem a falakra, ahelyett, hogy a rajtuk játszó fényt és kormot figyeltem volna.
Persze benne volt az is, hogy nagyon szerettem volna városi fiút játszani, tudatosítani magamban, hogy helyi lakos vagyok, nem turista, tehát sosem hordok esőkabátot és néha a járdát is nézem. Ja, és nem fényképezem le a sarki fűszerest. (Pedig haláli cuki kirakata volt.)
Egyedül a Charing Cross Road-on kapott el valami, ahogy egy pillanatra elképzeltem (inkább afféle bevillanó dolog volt), hogy John Lennon ott ül kitett kalappal, és egyre csak gitározik. Békejelet mutattam a mindenségnek, de egy kicsit elrontottam, mert egy idős hölgy a Súlyos Sihederi Sértéseknek kijáró megvető pillantásával meredt rám.
A munka meglepően sokáig tartott, kezdtem is szomjas lenni, de nem akartam leállni, amíg teljesen kész nem vagyok. Hát teljesen kész is lettem. Elég hullaállagban estem vissza a DD-be, ahol is az a hír fogadott, hogy ugyan készíteném és továbbítanám-e ezúttal a rendes feliratos verziót így jó előre. Mivel az üzenetet egy kockás papírlapra firkantva találtam meg a cuccomra tűzve, nem volt valami különösképpen információdús a részleteket tekintve; Dennyhez meg nagyon nem mertem menni. Szóval rendben, egy ponton megpróbáltam, hősi kiállásomban bízván, de az ajtó zárva volt.
Már csak az lefoglalt úgy negyvensok percet az életemből, hogy próbáljak egy értelmes szlogent megszülni. Az „egy falatnyi Skandinávia”, „egy csöppnyi Skandinávia” és „egy szigetnyi Skandinávia” egyaránt elcsépelten hangzott. (Az utóbbi meg még csak nem is igaz.) Ihletforrásul a többi kávéház mottóját gugliztam a neten, de azok se voltak úgy sokkal jobbak; aztán rájöttem, hogy nem meditálhatok ilyen hosszan, még a nyomdáig is el kell tekernem és meg kell kapnom a jóváegyezést, szóval végül egy kortynyi Skandinávia lett, a kínálatunkból pedig a hidegebb, összecsordul-a-nyál-a-szádban italokat dobtam fel, mert ha meglátod odaírva valahová hogy
ÜDÍTö MENTÁS LIMONÁDÉ
akkor nem mondod, hogy „nem vagyok szomjas” – szomjas leszel. (Na leszámítva persze, ha bajod van a mentával/limonádéval. Esetleg az üdítővel.) Azért egy rövid kitételben megemlékeztem róla, hogy a szakterületünk mégiscsak a kávé és a csokoládé, és szeretettel ajánlottam a címet. (Nem tudtam, irányítószám kell-e, a biztonság kedvéért odaraktam. Denny bajszos névjegykártyájáról lestem. Feltűnt, hogy az összes többi érdekeltsége Koppenhágában van.)

Tehát a nap végére egy jottányit kidőltem, illetve hát egészen konkrétan törzsből végigfeküdtem egy asztalon, de nem ültem/heveredtem volna le  semmi pénzért, pedig Berwald már a székeket rámolta és az ikerszerűek is szedelődzködtek. Egyszeriben csak az általános zárórahangulat ködéből kivált Denny, mint az apokalipszis lovasa: piros-fekete csíkos inget viselt valami gyászos nyakkendővel na meg bőrnadrágot, bakancsot, egy leheltnyi sminket, keresztes fülbevalót – mint az elveszett generáció gyermeke, aki pont a lázadás miatt válik semlegessé. Hat évvel fiatalabbnak és vagy hatvanszor nyúzottabbnak tűnt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Fogalmam sem volt, hova tarthat így, és egy darabig úgy tűnt, nem is tart, mert csak körözött fel-alá, és egy árva szót se szólt senkihez. Aztán egyszeriben koporogtak, de legalábbis faltörőkossal mentek az ajtónak, legalábbis a hangja alapján. Denny valami mágikus módon messziről kinyitotta, és arcán széles mosoly terült szét. Egy kaján duett csendült fel, egy affektáltan kamaszos hang és egy érdes szólam:

I hardly ever walk the floor and cry
I hardly ever sing beer drinking songs
I can’t put much feeling in say love is all gone wrong
I don’t lose no sleep at night ’cause things with you are going right


Elsőnek a cingár albínót néztem meg magamnak, akinek egy súlyos szuicid hajlamokkal terhelt rózsaszín nyúl virított a pólóján, és merészen hadonászott valami neonkék  koktél-szerűvel, aztán viszont döbbenten ismertem fel az Angol Urat a másik tagban, aki katonai zakót hordott egy rémarcos trikóval meg tapinacival, és egy kicsit már imbolygott magasított sarkú csizmájában, csak úgy csörögtek a láncai. Denny karjait szélesre tárva csatlakozott a dal utolsó, túlintonált sorához:

I haaardly eveeer siiing beeer drinkiing soo-oo-oongs~

Nagy kurjantgatások közepette összeölelkeztek és vagy ezerszer lekoccoltak. Azt hiszem, ez egy elég megszokott szombat esti jelenet lehetett, mert ahogy körbenéztem, a többiek némán tettek-vettek tovább, csak Nor pislogott néha feléjük összeszorított ajkakkal.
- Na mi van a magyarral? – rikoltotta Denny.
- Ach, kit izgat!
 - Téged izgat – vigyorgott a punkfenomén Angol Úr, és óvatosan kiszedte a feltételezett német kezéből a koktélt. – Nesze, ezt neked hoztuk. Meg kell innod, majdnem elröhögted magad délelőtt.
- Hát ezzel léptek be az én szentélyembe? Ezzel!? Hölgyikék italával, lágy harmatszűrlettel, kibaszott nektárral? Hát mi ez? Hát minő átkos nedű ez!?
A német és az angol összevigyorgott.
- Vicces – mondták, aztán fuldokolva kacarászni kezdtek. Denny horgasan elmosolyodott, felvonta a szemöldökét, aztán húzóra lenyomta az egészet. A poharat a földhöz vágta (szerencsére műanyag volt) és dzsungelhangokat hallatva ordítozott, míg a másik kettő őrjöngve üvöltött. Aztán összekapaszkodtak, mintha kupaktanácsot tartanának, homlokukat összenyomva.
- Megbasszuk az egész várost!
- Szét, Christen. Szét.
- Pofád lapos, pontosan úgy értettem. Rrrr, táncolni akarok! – ezzel Denny ellökte magát a körtől, és valami flamenco-szerűt ropott.
- Irány a klub! – rivallt az albínó srác. – A koncert! Az utca! A balhé! Zenét minékünk, csak zenét!
Ezzel áriázva elillantak, utánuk az özönvíz, nyomukban az alkohol jellemzően csípős, gyümölcsös illata.
Szorongva fordultam Berwald felé.
- Rendben lesznek? – motyogtam.
- Persze. Menjünk.
Lehajolt, felvette a poharat a földről, kidobta a szemetesbe. Sután elköszöntem Nortól. Azt hiszem, nem hallotta meg; Ice viszont biccentett felém.
Kiléptünk az éjszakába. Minden olyan fényes és ragyogó volt; reméltem, hogy ezek az őrlángok vigyáznak majd Dennyre is.


Otthon… hát, először is feltűnt, hogy otthon érzem magam, mert a legnagyobb lelki nyugalommal kuporodtam le a konyhaasztalhoz, Berwald pedig kiszortírozott nekem egy adag gyors rántottát. Bár mennyei finom volt, nagyon lassan ettem, csak bökdöstem szerencsétlent a villámmal. (Nem Berwaldot, a kaját.) Nor járt az eszemben. Milyen lehet úgy szeretni valakit, olyan gyűlöletbe izzó szerelemmel, ahogy ő szereti Herra Densent? Elképzelni se tudtam, de azt hiszem, valahol irigyeltem. Én tényleg soha nem voltam szerelmes, nem úgy. Vártam valahol az Igazit, de sose görcsöltem rá; az Otthonban mindig csak a bajfene meg a cicabox volt a sok ki-kivel-kavarból,  a suliban pedig annyira elvoltam a magam kis világában, hogy nem is vagyok biztos benne, voltak-e egyáltalán osztálytársaim. Szóval néha odajöttek, adtam kölcsön radírt, hegyezőt, ceruzát, házit, uzsonnát, nehéztüzérséget, és oké, valamikor negyedikben odajött egy lány, hogy a barátnőjének tetszem, én viszont azt mondtam, hogy nem is ismerem a csajt, és szerintem ezt nemnek vette.
Azt hiszem, életem folyamán megnéztek párszor, de én is folyton bámulom az embereket, szóval ez nem igazán tűnt föl, és kiáltoztak utánam mindenfélét, de az a legtöbbször a ruháimnak szólt. Meg a levételüknek. És én akkor nagyon futottam.
A gimiben viszont a végzős Aallotar egyszer nagy szoknyasuhogások közepette konkrétan elémállt. Rengeteg vörös haja volt és mindenki azt mondta, hogy mennyire dögös, de engem igazából a szeplői érdekeltek, amiket annyira próbált lesminkelni. Nagyon tetszettek.
AALLOTAR: Hello, Tino.
ÉN: Szia~!
AALLOTAR: Táncolsz velem az év végi bálon?
ÉN: Hogy én?
AALLOTAR: Igen.
ÉN: Veled?
AALLOTAR: Igen vagy nem?
ÉN: De nem tudok táncolni!
Bitang egy zavarban voltam, és csak figyelmeztetni akartam a veszélyre ami akkor éri, ha engem választ párjának. Aallotar nem adta fel egykönnyen, egy darabig a nyomomban volt, és mindenáron meg akarta nézni a rajzaimat, én pedig komolyan tartani kezdtem tőle, a barátnői meg cikizték, hogy a Fura Fiatal Fiúval kekeckedik, tehát egy idő után nem is köszönt vissza és nagyon szeretett sértetten elrobogni mellettem a folyosón, de aztán meg pont az egyik barátnője, Raakkel szemelt ki magának, aki viszont azt akarta, hogy én hajtsak , tehát nagyrészt azzal szórakozott a jelenlétemben, hogy a dekoltázsában keresett valamit. (Nem tudom, mit. Rettenetesen lapos volt.)
A darkos Maali simán leült mellém a menzán, és a fülembe nyomta az mp3 lejátszóját, valami ideggájl szerelmes Stratovarius szám ment, és utána nagyon bámult rám, én meg azt nyekeregtem, hogy jobban szeretem a Korpiklaanit.
Kaapriella azt mondta, cuki vagyok, Idamaria szerint meg a seggem az, Kaijukka nem nyilatkozott, csak rácsapott és rettenetesen röhögött, amikor felsikoltottam és mindent elejtettem, ami a kezemben volt. (Többek között egy üveg hamutálat, amin rengeteget dolgoztam a kézműves szakkörön. A szívem tört szét.)
Házibuliba egyszer mentem, Fabian kicsit felöntött a garatra és a falhoz szorítva engem üvöltözött, hogy buzi vagyok-e, buzi vagyok-e, buzi vagyok-e, én meg azt akartam mondani, hogy nem tudom, de nagyon féltem, hogy össze akar jönni velem, úgyhogy azt kiáltottam, hogy utálom a ratyikat, mire Laari kirohant az udvarra, én meg utána mentem, ő meg sírva ordítozott, hogy ő is utál, és mindig is utálni fog és mindig is utált, aztán megmutatta, hogy rúnákkal belevágta a nevemet a lábába, én meg mondtam, hogy nem kéne olyan ember nevét magán hordania, akit ennyire utál.
Akkor rúgtak először tökön igazán.
Szerelmi életem tehát rövidnek és fájdalmasnak mondható.
És marha egyoldalúnak.
Természetesen hozzám is eljutottak kanösszetartási alapon bizonyos magazinok, de… a nők formái, a tavak, a vázák (vagy hamutálak…) alakja, a macska hátának görbülete, egy útkanyarulat – számomra egyre ment. Ez csak a Szépség, amit a kezdetektől fogva mind-mind hajszolunk. Meg akarjuk találni magunkban. Meg akarjuk találni a világunkban. Meg akarjuk találni valaki másban, mindörökre, aki a társunk lesz. De hogyan dönthetnék, ha minden-minden olyan szép?
Megijeszt a választás, a tudatos döntés ötlete.
A szerelem olyan, mint a villámsújtás, az elektromossága egyszer csak átjárja a tested és felperzsel. Így olvastam.
Valaki biztos szerelt rám egy villámhárítót.

A gondolataim megfoghatatlanok voltak, mint a száradó festék. Egyszer csak azt vettem észre, hogy hangosan beszélek, és tele szájjal:
- Milyen volt, amikor szerettétek egymást? Szerette a kezeidet?
Berwald leengedte a The Guardian-t.
- Sose mondta.
- Attól még biztos úgy volt – meditáltam tovább zavartalanul. – Én szeretek napmeleg kavicsokat a kezembe fogni, szeretem ahogy a szél elsüvít felettem, és a hangot, amikor a gumicsizmám pocsolyába cuppan meg amikor olyan sokáig fekszel a hóban, hogy már nem érzed a testedet és csak így lebegsz…. de ezeket még nem mondtam senkinek, és attól még így van. Vannak. Furcsa, hogy ezt… ööö… te… te mit szeretsz te?
- Forgácsot – vágta rá. Meglepett, hogy ilyen készségesen reagál a hülyeségeimre, ő pedig egy kicsit elpirult. – Az illatát – sietett tisztázni, és bizonyítékként az orrára bökött a grafittal.
A pillantásom ismét a kezére esett.  Éppppen keresztrejtvényt fejtett. Berwald az a típus volt aki soha, semmire nem kérdezett rá közben, és képes volt cökával dolgozni, és radírozni, ha tévedett, és nem rákeresni a neten a megoldásra, mint egyesek (én). Az utolsó kockáig mindig mindent kitöltött. Ijesztő volt.
De szerettem nézni, ahogy az újsággal az ölében elmereng, és a ceruza hegye a lap fölött tétovázik. Hogy mondjam… ez volt az én forgács-illatom.
- Miért?
- Heh?
- Miért kérded?
- Ja, semmi, csak… társalkodom… gondolom.
Bárhogy is… még mindig félek Berwaldtól.
Még mindig félek attól, hogy bogarasnak és idegesítőnek tart.
Azt hiszem, azt elég nehezen viselném.
Bevonultam a szobámba, és úgy döntöttem, nem angstolok tovább. Felcsaptam a laptop fedelét, és megírtam minden ingatlan mumusnak, hogy köszi az ajánlatokat, majd legközelebb. Ha Berwald már tényleg van olyan rendes, hogy fenntartás nélkül befogad az életébe, akkor nem fogom cserben hagyni. És nem, nem pánikolok, hogy lezáródott minden vészkijárat. Rizikó nélkül nincs… izé. Élet.
Végre jutott egy kis időm szörfölni a neten, és eljutottam a Facebook-profilomig. Észrevettem, hogy Christensen Densen ismerősnek jelölt. Megerősítettem, és újult erővel fogtam pletykaéhes nyomozásba.
A kapcsolatát bonyolultnak jelölte meg.
A profilképe valami tényleg ügyes munka volt ahhoz képest, hogy mobillal készítette egy kocsma klotyójában. Lelkesen metálvillát mutatott szabad kezével, nyelvet öltve, merészen meredt a kamerába, és tök ügyesen kiretusálta a fickót, aki az árnyéka alapján valamikor az egyik piszoárnál ácsorgott.
Végigguriztam az üzenőfalán, a legfrissebb poszt alig volt egy órás.

Christensen Densen Jr. via mobile
ANNNANÁÁÁÁÁÁSZ!!! XD
Arthur Kirkland és Gilbert Weillschmidt kedveli ezt
Arthur Kirkland PAPAYA!
Gilbert Weillschmidt MARACUJA!!!!!!
Arthur Kirkland Mangó!
Christensen Densen Jr.  Brokkoli basszátok meg
Gilbert Weillschmidt LMAO!!!!!!!!!!!!!
Arthur Kirkland Amíg én itt vagyok, ezt a rövidítést ne használd.
Christensen Densen Nem is vagy itt a slozin fabózól~
Gilbert Weillschmidt Megittuk a sörödet!!!
Arthur Kirkland GTFO


Legalább tudom, hogy jól van.
A jó nyolcszáz ismerőse közt megtaláltam Berwaldot. Bejelöltem.
Beállítottam, hogy a Drikfældig Dyr-ben dolgozom és Londonban élek. Furcsán végleges lépésnek tűnt. Nyeltem egyet. Frissítettem. Frissítettem. Frissítettem. Lájkoltam pár dolgot. Frissít. Frissít.
Aztán kiordítottam a szobából:
- Berwaaaald!
- Hööö?
- Bejelöltelek Facebookooon! Visszajelööölsz?
- Film megy a tévében!
- Igen, ez általában így szokott lenni – ismertem be halkan, és felvettem a forever alone pózt.
Berwald óvatosan kinyitotta az ajtót, és a félfának dőlt.
- Nézed? – kérdezte zavartan. Hevesen bólogattam, követtem, és bekucorodtam az ezerszer és tízezerszer mennyei-kényelmes kanapéba. A film egy Arn nevű templomos lovagról szólt, látványos volt és izgalmas, és naná, hogy svéd. Ezen felbuzdulva a reklámszünetben Berwaldhoz fordultam, aki egy díszpárnányira ült tőlem és valamin farigcsált.
- Jag pratar lite svenska – motyogtam.
- Jag förstår inte- meredt rám összehúzott szemmel. A bukásom teljes és tökéletes volt: az első leckés „beszélek egy kis svédet” után megkapni a második óra anyagát („nem értem”) – szégyen a köbön! Az arckifejezésemet látva elnevette magát; egyetlen mély höhö volt, és arcizma sem rándult közben, aztán vigasztalóan hátba lapogatott: - Just kiddin’.
- Miért nem akarsz velem svédül beszélni soha? – szepegtem. – Nagyon rossz vagyok?
- Dehogy.
- Akkor miért nem?
- Hiányzik.
- Mi hiányzik?
- Az az ég.
- Stockholm ege, amiről beszéltél? Hiszen bármikor láthatod, ha arra jársz, és ne mondd, hogy ki tudja, mikor kerülsz haza, mert pont hogy nem tudhatod, mikor hozza úgy az élet, hogy megint ott állsz majd, és… és akkor majd látod, és észreveszed, hogy pont olyan, mint az emlékeidben, semmit de semmit nem változott…
- Az ég nem – mondta komoran, aztán alig hallhatóan hozzátette: - Én igen.
Elhúzta a kezét, én utána kaptam, és bátorítóan megszorítottam. Könyörögve meredtem rá, de én sem tudtam, mit akarok, mit várok, csak az járt a fejemben, hogy egyszer, egyetlen-egyszer szeretném látni mosolyogni.
A film folytatódott tovább.
Finoman visszavette tőlem a pracliját.


Fürdés és lefekvés. Még mindig kóválygott a fejem, és ahogy félre akartam tenni a laptopot a párnámról, feltűnt, hogy még mindig be van kapcsolva, és még mindig be vagyok jelentkezve Facebookra. Gyorsan ellenőriztem, hogy Berwald menet közben visszaigazolt-e. Hát nem. Úgy döntöttem, bosszúból elolvasom a nyilvánossá tett adatait. És el is olvastam őket egy jópárszor – és eltökéltem, hogy bárhogy is, de előbb-utóbb szóra bírom ezt az embert.

Berwald Oxenstierna
Társtulajdonos (Drikfældig Dyr) Itt tanult: Jensen Gimnázium (Stockholm), Ingrid Jespersens Gimnázium (Koppenhága), The Royal Danish Academy of Fine Arts’ School of Architecture (Koppenhága), Kapcsolat: Elvált Lakhely: London, UK Szül. hely: Stockholm, Svéd Királyság 1986. 06. 06.

12 megjegyzés:

Susie Lupin írta...

"Denny még a lundámat is megdugná." ez fájt xD Szegény Tino, nem vártam volna, hogy pont Denny csókolja meg először, még ha ez nem is volt rendes csók, de azért... Azért szidom egy kicsit Dennyt, ez nem volt tőle rendes húzás, így összezavarni valakit. Ice tényleg kicsit aggodalmas, de ilyen társaságban nem is csoda. Nort meg szeretem~
Amikor először megjelent Arthur (jaj, most olyan fura emberi neveket irkálni... még mindig nem szoktam meg, hogy itt nem országok) az poén volt, nem tudtam, hogy hova is akarsz vele kilyukadni. Aztán tiszta lett. Denny káromkodásai egy napra elegek nekem xD
Csak nem Erzsi is előkerül majd? :)
Tino szerelmi élete tényleg elég egyhangú, de így kívülállóként elég vicces (bocsi, Tino), a villámhárítós megjegyzésen egyszerre nevettem el magam és szomorkodtam egy kicsit. Az utolsó jelenet volt a kedvencem; nagyon aranyos volt, ahogy ott ültek egymás mellett és beszélgettek és remélem, hogy Tino előbb-utóbb szóra fogja bírni Berwaldot~ Kíváncsi vagyok, hogy milyen titkai lehetnek.
Mire nem jó a fészbúk... Végül is, innen se tudtunk meg sokkal több infót :D

Igazából nekem ez az eddigiek közül a kedvenc fejezetem :3

Reisuto írta...

Megmentetted a becsületemet. Igazából eléggé patchwork-munka ez az egész fejezet, napok teltek el bizonyos részek megírása és kifundálása között, és amikor húsz perccel azelőtt hogy el kellett volna rohannom itthonról összeállt és felolvastam (mindig felolvasom hangosan - így próbálom kiszűrni az elgépeléseket és még a Finniehez is furcsa szónyakatekeréseket) akkor fennhangon kijelentettem, hogy "ez lesz az a fejezet, amit nem szeretek", és a csalódáson túl egy kis megkönnyebbülést is éreztem. Az összes regényemben van egy olyan fejezet, amit ki nem állhatok de muszáj megírnom, és szeretek hömm, hamar túllenni ezen XD (A hengenvaara/ban ez a harmadik nap, az It's all about us-ban az utolsó fejezet, az S+D+R-ban II/6...)Viszont ha akad olyan, akinek meg ez a kedvence, az legalábbis nagyon pozitív :D
Egyébként én is lazán leNorvégiázom, Dániázom és Svédországozom őket, egyszer fél oldalon át kellett emberi nevekké visszajavítgatnom őket. Pedig azért elég sokat változtak a karakterek, de... de... XD
A többi "ország" felbukkan és a ködbe enyész, nincs sok szerepük, a Fail Brothers triót viszont kihagyhatatlannak éreztem :D
Finnie "szerelmi élete" meg teljesen véletlenül került belé, de örülök, ha tetszett :D És köszönöm még egyszer~

sombreday írta...

Úgy fest, pótoltam a lemaradásomat :D

Tino... olyan édesen béna. (Én azért gutaütést kaptam volna, ha hozzám állít be egy adag elcsesszintett szórólappal.) A szerelmi életén rommá röhögtem magam, biztosan minden csaj szemétnek tartotta, hogy ennyire semmibe nézi őket :D

Franciaság. Franciaság.

Arthur szemét... és térden csúszik előtte Dánia is... ez nekem tetszett. Nagyon. (Ez volt az a pont, ahol azon kezdtem töprengeni, hogy Arthurnak már csak Gilbertet kell civilizálnia... és jé, ő is megjelent! :D Csak a civilizáltság hiányzik.)
De azon a képen sosem fogok túljutni, hogy ő a vécéről facebookozik XD
Szóval egyértelműen látszik, milyen előítéletes vagyok, Angliának alig van pár sora és mégis róla kommentelek (szégyellem is magam).

Tehát inkább beszéljünk arról, hogy Norvégia imádnivaló XD Nagyon jól tud egyszerre sértődött és jó arc is lenni. Berwaldot hmm, még mindig nem tudom hová tenni, nagyon jól leplezi, hogy mikor mit gondol, így kicsit nehéz őszintén lelkesednem érte (bár Tino lelkesedése fertőző :))

Reisuto írta...

Szegény Tinonak komoly beilleszkedési problémái vannak. A kis lelenc.
Anglia... hát, az a jelenet csak ilyen haveri húzás volt, de olyan jól játsszák a szerepüket, hogy Finnie nagyon nem vette a lapot, és szerintem sokára fog leesni neki, hogy Mr. Kirkland Hyde/Jekyll alapon nappal úriember, éjjel szétcsúszott punk. Nehéz megállni, de Angliának amúgy nem lesz jelentősebb szerepe. Bárrrr volt egy ilyen terrrvem.
Nagyon örülök, hogy kedveled kicsi Nort <3 Berwaldról a következő fejezetben annyit tudunk meg, hogy az még sok is. Hogy ettől szimpatikusabb lesz-e, nem tudom, és én olyan elfogultan imádom a karaktert hogy el se tudom képzelni hogy lehet nem az őrületig szeretni, de azt hiszem, azért majd lassacskán megismerjük az erényeit is :D

Rose írta...

Hogy lehetne ez rossz fejezet, ha benne van ŐCsodálatossága? Komolyan, ez a trió xD
Annyira ott van, amikor Denny megmagyarázza, miért is jó, hogy ilyen félkész a szórólap! Hihetetlen - tuti csak azért gondolkodott ilyen reklámfogásokban, mert nem akarta Tinót ilyen elszontyolodva látni (mondjuk, van olyan jóarc, hogy kinézem belőle, hogy bárki más esetében is kitalálta volna, miért Pont Jó, hogy rosszul nyomtatott).
Svéd barátunk teljesen nyugodtan veti fel a drogot (talán túl dudorászós volt Denny?) mint lehetséges dobozlakó, és naná, hogy falragasztással tölti a napját Tino (együtt érzek vele, noha én csak a sulit plakátoltam tele annó háromnaponta).
És másik kedvenc is felbukkant!!! Piperkőc Poirot! ^^ Az igazat megvallva BBC Sherlock-ig ő volt az ultimate detektív - azonban ŐT végképp nem lehet összehozni semmiképpen se Hastings-szel, szóval SH nyert. De még mindig több Agatha Christie-t olvastam...
Hamlet jutott eszembe roppant furcsa módon, amikor Denny elkezdett szavalni a neonkék koktélról - nem mondom, tetszetős lenne, ha visszatérnének. (Arthur író lett? Hopp, kíváncsi vagyok, milyen témában ír :D )
Facebook, minden titok tudója. Egészen Nordics on MSN feeling volt. Annyira ha-mi-sí-tat-lan Kirkland, hogy visszautasítja a LMAO-ot xD No várjunk, ha Peter nem kamuzott, akkor Arthur bátyussal lakik, nem? o.O Mert akkor megértem minden jellemvonását. Esetleg -még ha csak beleütközünk (vagy meg) az utcán- a többi szigetországlakó nem akar feltűnni?
Tino, amint végigordítja a lakást, hogy jelölje már vissza az Örökbefogadója. Meg amikor megbeszélik, ki mit szeret :3 Az, nos az esélyes, hogy kiírásra kerül egy kósza füzetlapra.
Hmmm, mi fog kiderülni Berwaldról? >.< Sajnálom azért - nekem az a benyomásom róla, hogy nem tartja magát nagyon érdemesnek arra, hogy egy olyan embert szeressen, akinek az első csókját húszévesen lopja el a főnök, véletlenül. És hiányzik neki a svéd ég. Meg hogy ő változott meg...Hmmmm. Hajrá Tino! (csak én szoktam hozzá a stílusához, vagy tényleg kicsit lenyugodott? xD)
Ilyenek. ^^

Reisuto írta...

A kevés létszámú visszajelzést én mindig "hallgatás elégedetlenséget jelent" alapon figyelem, és harmadannyi kritika érkezett /ha még oly lelkesek is/, szóval azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, ezzel a fejezettel egy kiiicsitttt nem stimmel valami. Remélem azért, nem egy mélyzuhanás kezdete, és a kócosságát na meg a túlzott nyugodtságát leszámítva én sem igazán tudom, mit nem szeretek benne, csak valahogy úgy... nem áll össze. Szóval ezt most tényleg Dánia és a Fail Brothers vitte csak el a hátán, nem is tudom, mihez kezdenék nélkülük XD

Kérek egy Poirot-pacsit *3* Tény, hhogy Agatha Christie mesterasszony hőseinek többnyire szerencséjük van - meghívják őket egy gyilkosság helyszínére, és az elkövetőt nem egy milliós nagyvárosból, hanem egy kis körből kell kiválasztaniuk; azért szép munkát végeznek :D Élmény olvasni, nem olyan szép és irodalmi, mint Doyle, de nagyon kellemes, könnyed és lebilincselően izgalmas olvasmány. Szóval az én szobám falán mindkettejük képe kinn van: Doyle és Christie egymás mellett, bizakodva néznek rám.

A mellékszereplők itt tényleg csak mellékszereplők, és bár szívesen felvonultatnám abajgatott OCimet, kicsit félek, hogy túl sokat pátyolgatnám őket és a főszál még jobban (még ennél is jobban) elsikkad. Még meglátom, ha úgy hozza az alkalom, előkerülhetnek :D Peter pedig Arthurrel lakik, igen. Szegény pára.

A Berwald/Tino viszony szépen alakulgat, csak ezt valahogy egyikük se veszi észre. Yaay for llame lovers~

lencse írta...

Ez a trió lájk~ <3 ÉS MARACUJA <3<3<3

Reisuto írta...

Wéééé, köszi~ *w*

Cchan írta...

Dzsuu *--* Ez irtó jó lett, már megint *w*. (Így tömören és gyorsan, mielőtt anyu elvonszol a géptől :D.) És frappé, nyami *-*.


Amúgy Doyle kevesebbet is írt, ha oldalban nézzük, mint Christie, szerintem. Elvégre A.C.-nek főként könyvei vannak, Doyle-nak meg Sherlock Holmes-ból főleg hosszabb novellák, meg ugye négy könyv. És a nem SB-k. Az van pár még, ha jól tudom a FSZEK polcokról :D.

Reisuto írta...

Okéoké, de Miss Christie BRUTÁLISAN termékeny író volt! :D Doyle az 56 SH novella + 4 regény mellett tényleg SOK mindent írogatott, de főleg spirituális témában, és hát, nekem az annyira nem fekszik. Olvastam tőle a pesti ezüstfokosról (egészen furcsa krimi, de a magyar referenciáért kézcsók) és az "A nap amikor a világ sikoltott" novellát, ami annyira brutálisan jó, hogy rögtön neki is vágtam A köd birodalmának, ami... hát... egyszerűen rossz. Nagyon el akartam olvasni, de egyszerűen nem vitt magával a történet, nem volt sodrása és hatása. Bármennyire a fejére nőtt szegény Sherlock, tényleg az állt neki a legjobban.
(És köszönöm a kritikát~)

Carlossa írta...

Előveszem a lepényhalat a farzsebemből, és megcsapkodom vele a fejed. (És nem a lábad, pedig megtehetném, szóval legyél tökre hálás.)
Patchwork? Egyetlen mondat. De nem baszta földhöz, és nem vágta át a torkát sem a fejezetnek. Csak drapp zokniban van, és nem találja a lábujjait.
Nem szabad sosem leírni, hogy eltökéltem, hogy ezt-meg-ezt teszem. Kivéve, ha egy mondat után folytatod. Max egy bejegyzés.

Egyébként pedig nagyon tetszik. Kiemelhetném a triót, deminek. Igazából Sveri tetszik nagyon. Olyan aranyosak. Rettenetesen IC az egész.

Reisuto írta...

Csak a lepényhalat neeeöööeeee~~
"Nem szabad sosem leírni, hogy eltökéltem, hogy ezt-meg-ezt teszem. Kivéve, ha egy mondat után folytatod. Max egy bejegyzés" --> ezzzt bevallom pont nem tudtam dekódolni, pedig pont nagyon érdekel, mert egy potencionális elszúrásról szól ;A;
És áh. <3 Köszönöm. Gellért-hegy a szívemről le.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS