a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. október 26.

Koffein 3.


Zacc

Először is, szeretném tisztázni, hogy nem tehetek róla, hogy az alább leírt eseménysorozatnak a szem- és fültanúja voltam: Berwald beviharzott a szobába, én utána, hoppá, az erkélyajtó praktikusan és automatikusan záródik, ergo oda sanszom se volt visszamászni. A konyhaajtóban megálltam, és kikandikáltam a nappaliba, aztán villámgyorsan visszahúztam a fejemet.
A bejáratnál Denny állt, még mindig abban az öltönyben, amiben megismertem; vigyorgott, és mivel Berwaldnak megvolt az a szokatlan és környezettudatos szokása, hogy mindig minden lámpát leoltott, ha egyszer kilépett egy helyiségből, ezért csak a gyertyák tétova fényében láttam, és hát, parás volt. Hegyes fogai csillogtak, ragyogott az azúrkék szeme is, mutatóujján egy kulcsot forgatott:
- Aszted’hogyaaa csakúgykidobsz megin’ hátén lemásoltattam és most, most… le fogom nyelni…
(Igen. Gallyrészeg volt.)
Örök szabály, hogy csak akkor láthatod a főnöködet ennyire elázva, ha te legalább egy fél szinttel pityókásabb vagy. Két választásom maradt: vagy villámgyorsan egy magányos teve IQjához méltóra vedelem magam, vagy böcsülettel nem figyelek. Talán segített volna, ha csendben visszalopózom a konyhába.
Talán segített volna, ha a konyha falába nincs egy batárnagy lyuk vágva amerikai mintára.
Talán segített volna, ha nem vagyok olyan kíváncsi gombóc, amilyen, és ha nem bénít le a sokk.
Denny fenyegetően köhögött, aztán a kulcs a kezébe pottyant. Pár másodpercig csodálkozva meredt rá, aztán az ujjait szorosan körézárta, és olyan tekintettel meredt Berwaldra, mint amilyennel én szoktam volt bámulni az olyan kajákra, amiket utáltam, de halál éhes voltam és… kiéhezett, gyűlöletteljes, vad. Röviden. (Jó, és valami egyértelműen kanos. De akkor bukik a hasonlatom.)
- Térdre… - lehelte. Berwald közelebb lépett hozzá, a kezeit csitítóan feltartva (a jobbjában még ott volt a palacsinta), erre Denny visszkézből pofon vágta. Nehéz gyűrűket viselt, szóval eléggé fájhatott, de házigazdám meg se nyikkant; Denny pedig egészen konkrétan rávetette magát. Bár valamicskével alacsonyabb volt nála, lazán leteperte.
- Moss’akarlak – lihegte, ahogy felé mászott, négykézláb, és végignyalt a nyakán, aztán belemélyesztette a fogait.
Már tényleg el akartam tűnni, de akkor szemet szúrt valami.
Oké: Berwald a baljával Denny hajába markolt, közelebb húzta a fejét, és valamit a fülébe suttogott: a jobbjából viszont először is letette a raggmunkot a dohányzóasztalra, aztán meg felmart egy súlyos, antik gyertyatartót.
- Tényleg…? – motyogta Denny, és egy pillanatra olyan elesettnek tűnt, ahogy belemarkolt Berwald ingébe, reszkető kezekkel, és a szemét nem merte kinyitni.
- Az őrületig – lehelte a férfi, és KABOMM.
Legkedvesebb főnököm nyekkent egyet, aztán lefordult nagyon múltidős kedvese válláról: végigterült a földön. Az arca nyugodt és boldog volt, akár egy angyalé. Egy spicces, halott angyalé. Kitárt karokkal, mozdulatlanul feküdt, de mellkasa fel-le süllyedt légzésének ritmusára, úgyhogy százból csak kilencvenkilenc százalékban voltam totál kétségbeesett.
Berwald talpra kecmergett, leporolta magát. Lehajolt, és kivette a kulcsot Denny elernyedt ujjai közül: egy vázába ejtette. Egy darabig nézte (az áldozat elégedetten felhortyant), aztán rémülten felkapta a fejét.
- Tino?
Próbáltam úgy tenni, mint aki éppen most lép a szobába.
- Mi ez? – kérdeztem erőltetett hangon. Berwald a földre mutatott:
- Segíts kivonszolni.
- Miért ütötted le? – cincogtam.
Vállat vont.
- Bocs a jelenetért.
- Legalább ne dobd ki – kérleltem, és leguggoltam az idüllt vigyorú szerencsétlen mellé. – Csak részeg, azt se tudta, mit csinál…
- Mindig ez van.
- Nem viszed inkább haza?
- Az gyanús – ezzel megragadta Denny pracliját, és elkezdte kifelé húzni. Jobbnak láttam besegíteni. Felmarkoltam tornacipős lábait.
- Ez nagyon nem kóser! Mármint én nem akarok rögtön beleszólni aaa, a magánéletedbe, de, de nem értem! Szóval ezt milyen rendszerességgel csinálja? Nem igazán tűntél ööö, meglepettnek. Mert azt a részt még láttam, aztán inkább visszajöttem… - (Emlékeztek arra a részre amikor azt írtam, nem szoktam hazudni? Hazudtam.) -  Az Istenért, hova visszük?
Már félig levonszoltuk a lépcsőn; akkor Berwald elengedte, és menetirányba fordította.
Hirtelen megértettem. Herra Densen van minimum annyira részeg, hogy amikor felkel, semmire sem fog emlékezni – és ha talán feldereng, hogy széles víg kedvében elment exmolesztálni, azt fogja hinni, képzelte, hiszen látja, hogy csak a lépcső feléig jutott.
Zseniális.
Szomorú.
És elég gonosz.
Elszorult torokkal néztem Berwaldra.
Ennyit a Paradicsomról.

Az volt az első boldogtalan órám a fürdőszobában. Letusoltam, fogat mostam, felvettem a hópelyhes pizsimet. Aztán csak lógattam le a lábamat a kád széléről, amíg a csapot folyattam.
Egyértelműen hibát követek el. Ítélkezem, pedig lövésem sincs a helyzetről. Belekotyogok, pedig hálával tartozom Berwaldnak.
Egy fél életre a lekötelezettjévé tett.
De mégis Denny volt az, aki a leges-legelső pillanattól a pártomat fogja! És én most elárultam – kifigyeltem egy nagyon gyenge pillanatában, aztán meg nos, „segítettem elásni a hullát.”
El kell döntenem, a frontvonal melyik oldalán állok. Ehhez információ kéne. Az egyik féltől túl sokat, a másiktól meg semmit se kapok.
Sóhajtva elzártam a vizet.
Úgy határoztam, az Ős Tinók Módszeréhez nyúlok vissza, amit én meg én (egyedül képzem a családomat) generációk óta őriz: mindkettejükkel egyformán kedves leszek, és egyikükkel se leszek szemét.
Csak az a bibi, hogy alapból is ezt csinálom.

Megvetettem az ágyamat egy tucatszor. Berwald menet közben bejött, törülközővel a vállán.
- Tetszik? A lakás.
A legcsillámabb arcommal néztem rá:
- Annyira nagyon szép az egész! Komolyan elállt a szavam. Ez a háló is naggyon csinos. Nem célzok semmire öööö én izé, he, lakberendező rendezte be?
- Én.
- Akkor nem, he-he.
- De.
- He?
- Lakberendező vagyok.
Megújult tisztelettel néztem fel rá.
- Az vagány – suttogtam.
Az arca megrándult.
Aztán elment letusolni.
Egy darabig merevgörcsben vártam, hogy mikor jön lefeküdni. Nem szólt be, hogy alulra ágyaztam magamnak. Próbáltam olvasni egy svéd nyelvkönyvet, hogy imponáljak (általánostól gimiig svédet tanultam egy bilanguált országban, emeltem van belőle, erre angolul dumálunk… oké, abból is van emeltem). Nem jött vissza. Baromi sokáig, és a vízvezetékek már rég nem zúgtak. Aggódni kezdtem, őszintén, tiszta szívből és teljesen indokolatlanul. Belopóztam a nappaliba, és láttam, hogy ott alszik egy kinyitható kanapén, a mellkasán összefűzött karokkal, és nehezen veszi a levegőt. Talán rémálma volt. Valami gyertyatartó-terhes. A legnagyobb titokban megsimogattam az arcát, aztán elkommandóztam a lépcsőházig. Kinéztem: Denny a korláthoz tapadva húzta a lóbőrt. Hozzá már nem mertem leosonni nyugisimiért, ezért visszaólálkodtam a fekhelyemhez, elrebegtem valami fohász-szerűt, aztán átadtam magam a boldog öntudatlanságnak.

Pitymalló, friss reggelre ébredtem. Olyanfajta reggel volt, amikor az ember elhiszi, hogy bármire képes, hogy ez az új nap a Nagy Új Lehetőség, hogy képes és megtanul uborkát kovászolni vagy síneket összehegeszteni (bármikor hasznos lehet – például egy vonatszerencsétlenségnél). Nagyot nyújtóztam, aztán álmosan csámcsogtam. Megdöbbentően hamar megfésülködtem, és összekészítettem a neszeszeremet a fürdőszobavizithez. Az orromat csiklandozta a pompás, forró csokoládé és valami alkohol illata, ezért óvatosan kikukucskáltam a szobából, hogy meglessem, mi készül a konyhában.
Így lettem már megint kukkoló. Én vagyok a fátum stalkerje.
Denny éppen belezuttyant az egyik fehér fotelkébe, és zoknis tappancsait feldobta a dohányzóasztal tetejére. A szemét dörgölte, aztán nagyot ásított.
- Tényleg bocs. Az egész tiszta zűrzavar.
- Nincs harag – hümmögte Berwald. Megfigyelőbázisomról láttam, hogy a Dennygyűrű okozta hosszú karmolás nem hegedt be az arcán. Elég köztörvényesen festett így, én meg döntetlenre ítéltem meg az állást. Mindannyiunk kedvenc főnöke vászonkendőbe csomagolt jeget szorított a fejéhez.
- Fogalmam sincs, hol basztam be.
- A Brewery’s-ben.
- Mármint a fejemet.
- ’Hja. – Lerakott elé egy csupor csokoládét, aztán a kezébe szórt pár fehér meg világoskék pasztillát. Figyelte, ahogy Denny szépen leeregeti a torkán mindahányat, aztán mélyet szívott a cigarettájából. (Berwald pontosan egyetlen szál hosszú, mentolos tüdőrákrudat engedett meg magának minden nap a reggeli nyers feketéjéhez. Nekem is rá kéne gyújtanom, ha csak úgy magában innám azt a bivalyerős kávét, amit ő csinál.)
- Látod – vigyorgott Denny, miután mélyet húzott a bögréből (jellegzetesen sörivós mozdulattal) -, a végén mindig nálad kötök ki… mindig ide jövök… legfeljebb nem érek célt. Itt jó nekem… gondoskodsz rólam…
- Harminc font lesz.
- Menj már! – nevetett, Berwald szája pedig megrándult. Denny a sarkához csapta a zippót, és meggyújtott egy tömpe, karcsú szivart. Álmodozva engedte ki a füstöt vértelen ajkai közül, és úgy figyelte a fehér gomolyagfoszlányt, mintha jövendőt olvashatna belőle. – Még mindig szeretlek… - mondta egészen halkan.
- Hogyan?
- Bajod?
- Definiáld.
- Baszd meg magad. Szeretlek, és kész. Szerelmes vagyok beléd. Azt hittem, elmúlik.
- Csak ragaszkodás.
Denny sóhajtott, és feltartotta a középső ujját. A szivart elnyomta az asztal sarkán, direkte figyelmen kívül hagyva a hamutál létezését.
- Rendben, akkor határozd meg, hogy te miért nem szeretsz már. Gyerünk! Öntsd szavakba. Olyan nincs, hogy egyszerűen vége lett. Én is ebben akartam hinni, ne félj! Basszus, rettenetesen fáj a fejem… gyerünk, mondd el. Nem tudsz megbocsátani, ugye? Nem látsz már tisztának. Túl messzire mentem, ugye? Haha, túl mélyre süllyedtünk. Nem is csináltunk semmit… semmit, ami elítélendő lenne… amit meg kéne bánni. Talán kéne. De én nem bánom. Tudom, hogy te sem. Csak szeretnéd. Hátha ez meg nem történtté teszi. Pedig ez visszavonhatatlan. Kitaláltad, hogy jófiú leszel. Hogy megváltozol, mi? Hogy kiszállsz. Aha. Egyáltalán nem voltál olyan mélyen, Berwald. Egyáltalán nem voltál olyan mélyen, hogy most felemelkedhess.
A férfi csak leszegett fejjel, fél kezét zsebre vágva hallgatta.
Alig bírtam visszafojtani egy „heuréka!” ordítást.
Kezdtem világosan látni.
Denny arca elkomorult.
- Használhatom a fürdőt? – kérdezte színtelen hangon, aztán fogcsikorgatva hozzátette: - Baszd meg, utálok erre rákérdezni nálad. Komolyan, dögölj meg! Pont leszarlak! Azt csinálok, amit akarok!
- Akkor tusolj csak.
Egy pillanatra azt hittem, megint ölre mennek, Denny felpattant az ültéből; fenyegetően kihúzta magát, de aztán leengedte a vállát (szinte összecsuklott).
- Amit csak akarok… - sziszegte, sarkon perdült, átviharzott a szobán, és bumm, bevágta az ajtót. Aztán kiüvöltött, hogy használhatja-e a kék törülközőt.
- Melyiket?
- Melyiket nem?
- Bármelyiket.
- Jó!
Megpróbáltam úgy előtipegni, mint Aki Éppen Most Kelt Fel.
- Kiabálást hallottam… - ásítottam, és éreztem, hogy ropogósra fogok sülni a pokol fenekén. Nem mintha valaki elkárhozhatna csak azért, mert sumákol néha, de ha én lennék Isten, párszor azért megforgatnám magam (Tino-magam; nem a mindenható énem) az örök kárhozat tüzében, csak hogy tanulságképp pecsenyepiros legyek.
- Christensen felkelt.
- Mondtál valamiiit? – rikoltotta az emlegetett.
- SEMMIT!
- JÓ!
Felzubogott a víz. Bátorkodtam ismét szóhoz jutni:
- Gyakran jár hozzád?
- Gyakran.
- Mindig te kaparod össze, mi?
- Mindig. – Aztán egy kicsivel később hozzátette: - Mindig így lesz.
Akkor valami egészen furcsa volt az arcán. Mármint nem a karmolás, hanem az a… belenyugvás, de nem az a beletörődő-belenyugvás, hanem az a megelőlegezett, édes nosztalgia, az elkerülhetetlennel és a mégis vállalttal való szembenézés… vagy csak simán korán volt még.
Elég korán.
Hajnal hat.
Megeresztettem egy sztármosolyt, aztán a konyhába penderültem, hogy a mosogatónál arcot locspocsoljak. Ekkor vált világossá számomra, hogy Berwald whisky-s forró csokit készített. Gyorsan meghúztam az üveget. Minőség-ellenőrzés céljából.  Első osztályú, folyékony skót nektárt kortyoltam. Egy kicsit túl sokat is, és arra gondoltam, talán után kéne töltenem vízzel – de azzal meg megszentségteleníteném. Az alkohol az alkohol. (Nem, nem fogok újabb visszaemlékezéskötetet írni Alkohol címen.)
Teljesen véletlenül akkor osontam ki a konyhából, szobámba visszafordulandó, amikor Denny is szélesre vágta a fürdő ajtaját, és előpenderült egy szál bíborló köntösben, amit valami mesterien finom anyagból készítettek, és amit úgy szeméremcsontig nyitva hagyott. Azt hiszem, minden normális létforma a kisportolt mellkasát bámulta volna, de én csak azon döbbengettem, hogy hogy a manóba nem lapul le ennek a haja soha? Lehet, hogy valami betegség? Kontinutásos hajhagyma-erekció…?
- Látom, ezt azért megőrizted – vigyorgott Denny, aztán hirtelen észrevette, hogy én is ott vagyok. Akkor még szélesebben vigyorgott. – Nahát, te is itt vagy? Pizsomásan… na jó reggelt. Mi ez a hoppkísértet arc?
- A frizurád – nyekeregtem. Hangtalanul nevetett, és a modellek érzéketlen ragadozólépteivel átszelve a szobát a vállamra helyezte a kezét, és egészen közel hajolt.
Magunkon éreztem Berwald tekintetét.
- Megsúgok egy titkot; belövöm, mielőtt a nyilvánosság színe elé kerülök.
- Jaa… - Az önnön hülyeségem felett érzett gyászban elpirultam. Ő megpaskolta az arcomat, aztán erősen a vállamra vágott. – Hát Waldy, köszönöm a szíves vendéglátást, akkor ma már nincs hancúr. Ne felejtsetek el egyre beérni, és pásztok meg puszi. A mobiltöltőm amúgy nincs nálad?
- Nincs.
Denny cinkosan rámkacsintott, és fejével Berwald felé intett:
- Rejtegeti a kurafi. Reméli, hogy örökre lemerülök és nem hívogatom többet hajnal háromkor megtudni, hogy hol vannak a lábujjaim. Tényleg volt egy ilyen parám egyszer, húzós ouzós éjszaka volt, drapp zokni, azt hittem, eltűntek örökre… na mindegy is.
Elindult; nekiindult; vonult. Lobogott utána a köpeny.
- Vá-várj, ne adjunk valami ruhát vagy valami?
Elképzeltem ahogy jó rá a méretem. Ehhe.
- Minek? – susogta, ahogy visszafordult. A bal válláról lecsúszott a neglizse, és ennek ihletésére megengedett magának egy hatvanas évekbeli pin-up pózt a Monroe-csücsörrel: - Így is olyan kurva jól nézek ki!
Köd előtte, köd utána. Meg az Atlanti-óceán a fürdőszobában. Mezítláb tocsorászva a hátrahagyott vízblokádban kiüvöltöttem Berwaldnak:
- Nem fogják lecsukni?
Egy darabig csak egy autóriasztó unt vijjogását hallottam, aztán Berwald azt mondta:
- Nem kapják el.

Alkalmat adtam magamnak arra, hogy végre azt a piros Angry Birds-ös pólót vegyem fel, amiért mindig oltottak odahaza, pedig nem női, csak széles a nyakkivágása. Azért kompenzáltam egy fekete farmerrel plusz hipsterszemcsi, a nyakam köré csavartam az iZeném, és ezzel készen álltam rá, hogy itthon (…) üljek amíg be nem áll a munkaidő, tétlenül.
Szemezni kezdtem egy ponton a televízióval, de pont nem éreztem magam annyira itthon, hogy be merjem kapcsolni. Berwald a konyhában matatott valamit, aztán nagy sokára előkerült.
- Hátte?
- Én?
- Kornyadozol.
Elnevettem magamat; kicsit talán túl is reagáltam, de olyan komoly hangsúllyal mondta ezt is, hogy nem lehetett azon nem vinnyogni, mint egy fábaszorult hülye.
- Izé, csak ücsörgök itt. Igazából megígértem magamnak, hogy az első hétvégémen Londonban a nyakamba szedem a várost, és irány a Tate Gallery meg a British Múzeum, de hát már csak így jár az, aki én, se erre, se arra, még a saját mondataimban is eltévedek. Ne is figyelj rám.
A fogashoz lépdelt, és lassan leemelt egy szürke panamakalapot; aztán feldobta a levegőbe egy olyan mozdulattal, amiről eldöntöttem, hogy megtanulom, a fejébe nyomta, és csípőből felém fordult:
- Tate.
(Amúgy indigó farmert viselt egy absztrakt piros-kék mintás fehér pólóval, amiből nem sok látszott a fekete mellény meg a szürke kardigán miatt. /Akkor is kardigán, ha pasi hordja…?/ Beleugrott egy sötétbarna bokacsizmába, és már úton is voltunk.)

Nevezett utunk nem tartott valami sokáig. A járdához érve rögtön láttuk, hogy Denny ellopta a Volvót. Berwald mélyet sóhajtott, és csak azt motyogta:
- Már megint.
Azért reflexből megnyomta a pityogtató izét, amivel a zárat szokták feloldani.
Próbáltam kiszámolni, van-e időnk és esélyünk odatömegközlekedni, na meg persze, pénzünk. Ha még metrójegyet is vált nekem, akkor csak egy lépésre vagyunk attól, hogy éjszakánként betakargasson és esti mesét olvasson. (Ami azért talán annyira nem lenne rossz. Még mindig tetszett, hogy olyan báromi mély hangja van. Kíváncsi voltam, milyen lehet ezen a frekvencián egy olyan mondat, mely ötnél több szót tartalmaz.)
Amíg ezen merengtem, Berwald eltűnt egy garázsszerű tákolmányban, aztán egyszerre elémállt egy Yamaha Fazer8-al. Nem tudom, mennyit tudtok a motorokról, én se valami sokat, de ez a kecses kis szörnyeteg egészen úgy nézett ki, mint egy földönkívüli a csábosabb fajtából. Királykék volt, a keréktartó karjai pedig aranyszínűek. (Valaki nagyon patrióta.) Végigfuttattam tekintetemet az áramvonalas formán, aztán felpillantottam. Berwald kiolvashatott valamit a tekintetemből, mert átnyújtott egy bukósisakot.
  És téptünk bele a világba.

Elsuhant mellettem egy idegen és mégis annyira ismerős kultúra minden szépsége. Meg az életem is. Berwald szlalomjaitól a szerveim valahol a Regent Streeten lemaradtak. Mintha egy pillanatra láttam volna a Her Majesty’s színházat, aztán valahogy egy rándulással (sok. rándulással.) a Whitehall következett, átvágtunk a Victoria Tower kerteken amit amúgy ideális helynek találtam korai halálomhoz, woom, Millbank, és ott voltunk. Leszédültem a cserfes kis járgányról, megigazgattam fekete oldaltáskámat, szívtam egyet az orromon, a Temze csillogó habjaira meredtem heroikus pózban (ettől tüsszentenem kellett), és beléptünk a művészet malasztos csarnokába.
Attól tartok, rossz helyen. Tehát a főbejárathoz nyargaltam, de az információs pulttól balra a múzeumboltot találtam (honnan tudjam, mit akarok venni, ha még semmit se láttam? tiszta spoiler), és rögtön az 1960-2000 című terembe csöppentünk. Igazából a neoromantika miatt jöttem, de ha már egyszer ott voltunk, miért is ne? Volt egy kép, ami rögtön megragadott. „Black and White Bunny #3” volt a címe, Sarah Lucas munkája. Annyira elesett volt az a combfixes rongybábú, mégis annyi reménységet és szépséget sugárzott az egész kép, a műterem, a beáradó fények: imádtam a kontrasztokat, a fotográfiai valóság alaktalan formáit, és nagyon szerettem volna megosztani rajongó gondolataimat Berwalddal, ő viszont leragadt Gery Humes The General című festményénél (barna alap; kék folt; kisebb fekete foltok) és bizonyos fokú riadalommal szemlélte. Óvatosan mellélépdeltem.
- Hát nem egészen fantasztikus? – leheltem. – Konkrét kép nélkül is annyit üzen! A háború gépies borzalmai, annyira egyértelműen…
- Egyértelműen – ismételte Berwald.
- …mégis annyira megfoghatatlanul! Olyan… szív-szerű és szörny-szerű a generális alakja, és a masírozó katonák hullása, ami mégis egy erőltetett menetnek tűnik felülről, ebből a madártávlatból, ahonnan mi nézünk a történelem eseményeire… száz éve sincs, és még sem tudunk róla semmit, semmit, de ilyenkor olyan torokszorítóan megragad… azok a fehér karok…!
- És az mi? – bökött egy Damian Hirst képre.
Rápislogtam.
- Egy csomó színes pont fehér vásznon. Menjünk tovább.

Teremről-teremre hülyére lelkendeztem magam, és ami azt illeti, elég lassan haladtunk, mert nem bírtam nem megállni minden kép, szobor, tárgy előtt, és Berwald nagyon hősiesen tűrte, de egy idő után elkapott egy múzeumi alkalmazottat, és megkérdezte, hol vannak az igazi festmények.
Így kerültünk az 1550-1880 turnusba, és kísérőm látványosan megkönnyebbült. Úgy vettem észre, a nyugodt, statikus, klasszikus képeket szereti, ezért javasoltam hogy inkább hagyjuk is a jobb szárnyat, és menjük egyenesen a Turner-kiállításhoz. A finom vízfestményeket és az könnyű karcolatokat nézve Berwald arcán megjelent valami, ami nála valószínűleg a lelkesedés alternatív megfelelője. Nem is tudom, valahogy olyan homályossá és üvegessé vált a tekintete, de valami lázas, álmodó fénnyel. Egy idő után már nem is a képeket figyeltem, hanem csak az ő arcát, nem a magam benyomásaival törődtem, hanem egyre csak azon agyaltam, mit láthat, mire gondolhat, mit érezhet? Egy ponton felém fordult. Ne értse félre senki, de gyönyörű volt abban a pillanatban, és biztos voltam benne, hogyha véletlenül erre bóklászik valami művészeti osztály, akkor rögtön lecsapnak rá modellnek.
- Nem vagy éhes?
- Nem, nem, még nem… na jó, talán egy kicsit. Mennyi időnk van még? Esetleg leülhetnénk a parkban. Még bármikor visszajöhetünk romantikázni.
(Amúgy igazam lett.)

Lekuporodtunk a fűbe, és elmajszoltuk Berwald szendvicseit. Volt rajta mit majszolni, szerintem kvázi mindent rárakott, amit talált a hűtőben, sonkát, sajtot, salátát, uborkát, rákokat, fekete olívabogyót és paradicsomot, de marha finom volt, és valahogy tök lehetetlennek éreztem kultúráltan elfogyasztani. Látva, hogy Berwaldnak sem igazán megy, egy kicsit megnyugodtam. Felém nyújtott egy doboz bodza/lime sört, ő pedig lenyakalt egy alkoholmentes Old Speckled Hen-t. Tudva tudván amit az angol sörökről tudok, nem irigyeltem. Én nekem Kopparberg jutott. Svéd. Szerintem csempészi. Reméltem, hogy fog csempészni még.
Aztán hanyatt heveredtünk, és én nagyot nyújtóztam.
- Azért ez a legszebb – mondtam -, az ég. A legjobb festő legszebb munkája. Itt annyira más… annyira elérhetetlenül magas. Döbbenetes színe van. Sohasem egészen kék, mindig átdereng rajta ez a londoni ezüst… Helsinkiben a felhők a házak tetején gubbasztanak. És nyáron – nyáron a legelképesztőbb azúr színét veszi fel.
- Stockholmban szakadt.
- Tessék?
- Cafatokban lógnak a felhők.
- Ó… az csodálatos lehet. Egyszer szeretném látni azt a megtépázott mennyboltot…
Egy darabig hallgattunk. Idegen nyelven zsibongtak körülöttünk az emberek, zagyván csacsogott a nagy folyó, és az árnyas lomb felettünk furcsán zenélt. Kérdezni akartam még a szülőföldjéről, de nem mertem. Az eget bámulva egészen elborult az arca.

Munkába tepervén kiszállt belőlem minden művésziesség. Berwald eltűnt az egyik felső irodában, aztán már csupa feketében és ismét idegenül jött le, rámolta a székeket. Bementem a mosdóba, hogy bevizezzem a tarkómat és más ne történjen. (Ez a motorozás nem nekem való.) Ahogy ott álltam és a hullasápadt mindenségemet figyeltem a fakeretes tükörben, feltűnt, hogy a legszélső fülkében danolászik valaki:
- She’s got her lipstick on, here I come, da-da-dum, she’s got her lipstick on… la-la-la, lala, sumthin’… I’ll check my collar, collar! Hee-eey, my collar, collar…
Ha ez a briganti gyerekhang annak a visszamutálásnak az eredménye, amit Nor és Ice ér el énekléskor, akkor megeszem a zoknimat (csillagos). Érdeklődve sandítottam a fülkék felé, és valaki kirúgta az ajtót. Ez a valaki erős jóindulattal tizenkettőnek kinéző, szőke angol fiúcska volt csíkos pólóban és rövidnadrágban, felszerelkezve egy adag flóraszepttel, aki sárga gumikesztyűs kezével rámmutatott, és a kezében tartott rongyot pörgetve énekelte:
- Here I come, here I come, dum-da-dum-da-dum-da-dum~
- Eee, hello. Kicsit korán jöttél, nem? – nevettem.
- Itt dolgozom. És elég idős vagyok hozzá, igen. – Fél kézzel előkapott egy diákigazolványt a farzsebéből, felém villantotta olyan rövid időre hogy véletlenül se lássam a születési dátumot, és a képet is letakarta a hüvelykujjával. Aztán lehúzta a gumikesztyűket, bevágta a kukába, és felém perdült:
- Peterrr Kirrrkland, takarrrító személyzet egy személyben. Te vagy a finn?
- Ööö, Tino Väinämöinen.
- Gondoltam, ha itt dolgozol, és új vagy, csak finn lehetsz – vigyorgott. Az egyik szemfoga hiányzott. Elég harmatos kézfogása volt.
- Hol vannak a szüleid?
- Lehúztam őket a klón, hülye.
Lehajoltam hozzá, tenyeremet a térdeimre támasztva.
- Peter, a hülye egy nagyon-nagyon csúnya szó.
- Nem, az a &@#<< - (ezt nem voltam hajlandó leírni, bocsánat.)
- De…
- A bátyámmal élek – folytatta éles hangján, és kivonult. Nem volt más választásom, mint követni. – Ha már tudni akarod. Na, ő egyébként egy &@#<<.  Héjjhó, Berwald négy óránál! – Ezzel felpattant a pultra, és várakozva eltátotta a száját. A svéd egy beletörődő sóhajjal megajándékozta egy Cadbury bonbonnal. – Köszi Berwaaald, te vagy a kedvencem. Na nyugi mama – bökött rám - , te se vagy rossz, neked van a legkevésbé fülsértő akcentusod. Nem kéne már a konyhában lenned? Na császás van.
Nem mertem ellenkezni vele. Mentem a konyhába. És így lettem ismét a része egy olyan jelenetnek, amit nem illett volna megfigyelnem. Ice-ot nem láttam sehol, de Nor ott állt a sütőnél, Denny pedig hátulról átkarolta. (Időközben rákerült egy hajszálcsíkos öltöny.) A kezeit kedvenc szakácsunk derekán fűzte össze, és szerelmesen imbolygott.
- Tudod Nor, ez azért nem cukrászda ám… - duruzsolta.
- Amennyi kávét főzök, feltűnt. De ezek angolok. Ha nem adsz teasüteményt a kávéjukhoz is, kiborulnak. Ha nincs tea az étlapon, feléd se szagolnak, ha van, akkor szidják.
- Minő éleslátás. Kérek kóstolót – ezzel magához húzta Nor jobbját, és középső ujjáról lenyalta az édes tésztát. Lassan, elmélyülten, aztán kéjesen felnyögött. – Ó, Nor, Nor, mit szólnál ha azt mondanám, ez jobb, mint egy orgazmus?
Én már fülig vörösödtem, Nor viszont meg se rezdült – legfeljebb ha egy kis pír elszínezte az orcáját.
- Azt, hogy még sose volt orgazmusod – felelte hűvösen.
Denny rekedten felnevetett, és még közelebb vonta magához.
- Nekem ne lett volna, kiscsibém?
- Hát amilyen frigid pasid van. Na félre, ezt be kell raknom a sütőbe.
Denny elégedetlenül grimaszolt és hátralépett. Aztán leplezetlenül lecsekkolta Nor fenekét, ahogy az előre hajolt.
- Nem járunk.
- Velem se fogsz. Hagynál dolgozni?
- Még látjuk egymást – morogta Denny.
- Ha méltóztatsz néha betolni az arcodat és fizetni, egen.
Szegény főnököt látványosan megviselte, hogy semmiképp sem övé az utolsó szó. Egy darabig bénán álldogált, aztán hirtelen megfordult.
Én Éppen Mintha Beléptem Volna.
- Á, egy finn. Maga a tökély. Elhoztad a nyomdából a cuccost?
- Oda indultam. Csak ööö… bejöttem, hogy ide… letegyem a táskámat.
- Van öltözőnk – förmedt rám Nor. – Nekem kell a hely. Sokan vagytok. Kifelé!
-  Felviszem neked – ajánlkozott Denny, ahogy kiléptünk és finoman betette magunk mögött a konyha ajtaját. – Az irodámtól jobbra van amúgy kettővel. Siess vissza!
Egy darabig még ott toporogtam. A táskámban volt az összes igazolványom, nem nagyon mertem nélkülük útnak indulni.
Bentről mintha halk, elfúló zokogást hallottam volna. Aztán láttam, hogy Ice is megérkezett, és erőt véve magamon útnak indultam. A nyomdában egy csinos dobozban átvettem munkám gyümölcsét, ellavírozgattam vele, kikötöttem a cangámat, aztán a lakat kulcsával feltéptem a ragasztószalagot és meghűlt az ereimben a vér.
A gombszemű viking tökéletes minőségben figyelt engem. Körötte a szöveg: 

Drikfældig Dyr
ide a szlogent

tesztszöveg
tesztszöveg
tesztszöveg


cím 12345 elérhetöség 12345

A francba. Ezt elszúrtam. Ezerszeresen.

14 megjegyzés:

alzeid6 írta...

Egyszerűen nem bírtam ki, meg kellett néznem, hogy frissítettél-e. És a már van új fejezet, muszáj volt elolvasnom. És áááá, Norvégia annyira Norvégia, annyira istentelenül jó és iszonyatosan fáj, hogy azt már muszáj elmondanom, eddigis írni akartam, mert olyan édes kicsi Tino és beteg a részeg dán, de mondom majd írok ha már vége az őrültekházának és nem kell minden nap ZHznom meg kollokviumra járnom, beadandót írnom és prezentálnom, de Norvégia annyira zabálnivaló, hogy kit érdekel a koránkelés meg a beugró, a vizsga és a tételek meg az évszámok, nekem ezt el kell olvasnom és olvasnom újra és újra és újra és amíg csak a kávém életben tart...
Hahahahaaa, meg fogok bukniXDD
Hahahahaaa, kit érdekel, Norvégia olyan kis jégcsapXDD
*ennyit a mai értelmes énemből*

kongenafdanmark írta...

Édes. Jó. Istenem. Hát ez nekem is felér már egy orgazmussal, elképesztően szuper, élvezem az olvasás minden egyes percét, szavacskáját, betűjét, még azoknak a pixeleit is!! Egyszerűen leköt, feltölt, és mocskosul késztet, hogy MOAAARR rajzoljak belőle. És azt hiszem elérted nálam, hogy Finniekét is megszeressem..meg a többieket is még jobban, a pattanásig feszülve meg azon túl is..
Csak annyit mondok, hogy csak így tovább és hogy elveszettül faszaaaaaaaaaaaaa~!!!

Reisuto írta...

Alzeid, mind, mind, mind bukunk. \,,/(@__@)
Nagyon örülök, hogy ennyire bejön Nor, kicsit aggódtam, mert mindig vele volt a legtöbb hogyan-legyen-mán-IC problémám Hetakörben (meg Izlanddal... azzal még lesz is pár köröm >3<"), szóval most odaloccsantottál az önbizalmamnak egy pozitívat <3


Jaj te édes maszat dán meg, mézessziruppá hatod már itt öreganyádat a cukorborsóságoddal! Hallottam híreket, hogy rajzolsz hozzá, és ne tudd meg, milyen ősi, pogány rítustáncot rejtettem örömömben. LÁTNI. AKAROM. ŐKET.

rasilyn írta...

Áháháháá így van, így van Dánia és Svédország összetartoznaak! Jó mélyen valahol a pokolban, de így van, tudom én. És ezt nem engedem megcáfolni :D Amúgy imádom az egész regényt, te vagy a legcsillámabb író, akit valaha is olvastam. (Ez bók. xD) Tino szemszöge amúgy engem nem zavar, - lehetséges, hogy azért, mert én is hasonló eszmefuttatásokat végzek, csak kevesebb naivitással - csak hát a SuFin még mindig nem a szívem csücske. De na, ez egyéni probléma és csak azt mutatja, hogy bennem van a hiba :P Mert hogy az írásod 100% tökéletesség számomra. Csak gondoltam megemlítem.
Amúgy gondolom azt mondanom sem kell, hogy Denny a kedvencem, a mindig tökéletes hajával és a "szard már lee" modorával együtt, nagyon el tudom képzelni góréként :D Szóval csak egy kérésem lenne: próbáld jó hosszúra nyújtani ezt a regényt! (: - De azért meg ne bukj miatta xD
Rasilyn voltam (csak hogy tudd, én vagyok az egyike a láthatatlan olvasóidnak. De most végre csináltam magamnak egy fiókot, hogy kommentelni is tudjak. Csak a TE kedvedért :D)

Susie Lupin írta...

A részeg Denny ijesztő, én félek tőle xD Szerintem én sem tudtam volna mást csinálni, csak dermedten nézni a jelenetet és rendes volt Tinótól, hogy segített Berwaldnak "eltüntetni" Dennyt (biztos nem volt kényelmes az a korlát, de így járt xD). Igazából sajnáltam, mikor arról beszélt, hogy milyen szerelmes Berwaldba, olyan... fájdalmas volt. Waldy xD *ezen fog egész este vinnyogni* Valamiért nem vagyok barátságban Svédország nevével, de azt hiszem, már kezdem megszokni.
Peter olyan édes volt! Megzabálnám, komolyan xD (pedig amúgy olvastam egykét olyan ficet, amiben szimplán idegesített) Feketén dolgozik ott? Amúgy az a szám nem az Eurovízión volt az íreké? Olyan ismerős a szövege és teljesen belevésődött az agyamba, pedig nagyon idegesített...
Ha így haladunk, akkor a Norvégiádba is belezúgok (Izlandba már sikerült a Hengenvaarának köszönhetően). Sajnálom, amiért folyton zaklatja őt Denny, gondolom azért egyszer csak megunja, hogy szórakozik vele (igazán dönthetne már Denny, hogy kit akar... lehetőleg Nor mellett döntsön). Tino meg mindig azt látja, amit nem kéne xD Ezen viszont annyira nevettem, olyan jellemző~ A múzeumos rész meg nagyon aranyos volt~ Én is simán elkapnám modellnek Berwaldot meg Tinót is (csak az a gáz, hogy én nem tudom Svédországot rajzolni, mindig olyan hülye feje lesz, most meg így olvasva ezt rámjött, hogy akarom rajzolni... jaj xD).
A vége pedig... Tino olyan kis szeleburdi xD Remélem azért, hogy nem nagyon kap ki ezért. És várom a következő fejezetet :)

Reisuto írta...

Rasilyn, hiányoltalak mint szenet a gőzmozdony </3 Üdv itt, üdv Tino csapongó agyában és üdv a DenSu fanok szűk táborában! :D {Én velem mondjuk valami baj lehet - egyformán szeretem a DenSu-t és a SuFint, de bevallom, utóbbit reálisabbnak tartom a modern időkben.} A regénynek csak a legvége van meg fejben, amúgy Merő Homály. Általában így írok, szóval /egyelőre/ nem aggódom.

Suzie, az alkoholos befolyás tényleg egyszerre nevetséges és delejesen rémisztő; no azért a mi derék finnünket se kell félteni, de nem hinném, hogy Dennyt bárki überelni tudná.
Peter tényleg a Jedward Lipstickjét énekli, annak a számnak a pimasz vidámsága egyszerűen annyira illik hozzá, hogy nem bírtam megállni :D Tényleg fülbemászó. Még reggel is ezt dúdoltam hajvasalás közben.
Megkönnyebbülés, hogy a múzeumos rész nem lett baormi unalmas. Sokan állítják, hogy a festészet meg az irodalom hű-de-egy, de én meghalok, ha festményekről kell írni, annyira nem lehet átadni, egy KÉP mit mutat... (a másik parám az az, amikor háziállatokról írok. Az Isten őrizzen. Nem vagyok egy Gerald Durrell.)
Én is folyton firkálok a regényhez, de bevállalhatatlanok a munkáim XD Csak segít. Viszont kaptam most egy kisebb tucat dönörű fanartot, és teljesen el vagyok ájulva ;A; Ha a szerző engedi, talán mutizok is párat csatolmányként valamely fejezethez.

Reisuto írta...

Mindenben támogatlak.

Michi írta...

Izlandot. MÉÉÉÉÉÉG >3< Egszerűen fantasztikus jó, ahogyan Tino szemszögéből írsz, nekem nagyon tetszik, nagyon hamar hozzászoktam, talán mert kicsit emlékeztet magamra ezzel a szétszórtsággal :"D
És Sea. Meg Jedward. AWWWWW. *.*
*michi értelmes hozzászólását hallották*

Reisuto írta...

Irgalom atyja ne hagyj el, Izland a legnehezebb D: D: D:

kongenafdanmark írta...

Dáhogynáááám menni fog Ice-kun is :D Nahá no és igen, fogok mééjg rajzolni, megvannak a magam kis nyomorék terveim~ és a Finniekét odaadhatom ha össze akarsz vele házasodni:D (viszont egyszer a spicces angyalka Dennyt egyszer le kéne CP-zni oridzsinál részegséggel~o3o)

Oh és igen! Jól sejtem hogy a kávéház neve valami olyasmit jelent hogyőőaaőő "Iszákos Állatok"? Vagy ha tévedek javíts ki plíz.

Cchan írta...

Egyetértek. Izlaaaand >3< És Nor-t is imádom <3.
És buuu, Jedward, most miattad nem megy ki ez a szám a fejemből :"DD. Nagyon jó ez a fejezet is >3.

Reisuto írta...

Dencúrom, minden tervedet rajongással várom o3o Az én szótáram szeriiint "pityókás szarvas", de az Iszákos Állatokat is bármikor kinézem Dennyből XD (és tényleg nem kocsmának szánta. egyszerűen nem tu dmás névre gondolni a szerencsétlen.)

Cchan, LESZ Izland, de a mennyiség nem garantálja a minőséget XD Jedwar drulz *3*

Susie Lupin írta...

Igazán nem akarlak sürgetni, de mikor lesz új fejezet? :) *Susie türelmetlen, de le lehet őt nyugodtan csapni*

Reisuto írta...

Ha Isten is úgy akarja, még ma este, aztán tényleg tanulok XD

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS