a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. augusztus 16.

Multiple PD


Multiple Personality Disorder = Multiplex személyiségzavar




- Tudod, mi a bajod? – kérdezte Amy.
- Nem, de te biztos tudod.
- Veled élem át minden idők legizgalmasabb napjait – és a legunalmasabb éjszakákat.
- Ja.
- Komolyan, Doktor! Nagylány vagyok.
Tizenegy (satnya bűntudattal) elengedte a füle mellett hálóinges útitársának prédikációját. Elég jól ismerte már ezeket a monológokat; Amynek évei lehettek gyakorolni egy hanyag nagynéni mellett.
Évei.  
Heh.
Az semmi.
Százados tapasztalattal biztosította odafigyeléséről és megértéséről, míg a TARDIS irányítópultján matatott; jobbára megszokásból, ugyanis épp egy aszteroidához tapadva vesztegeltek.
Ezt nem igazán akarta elárulni Amynek.
Frissen érkeztek Űrfloridából, és bitang jól érezték magukat. Száz éve nem volt része ilyen fergeteges vizipisztolycsatában. Bántotta, hogy nem akkor vitte oda a lányt amikor… amikor Rory még élt.
Ezt már nem lehet jóvá tenni.
Tovább kell lépni rajta. Sőt, a továbblépés még kevés is: azt kell tennie, amit egész életében. Rohanni, és még csak vissza sem nézni a válla felett.
Ha elég sokáig szaladsz, az emlékek lemaradnak.
De mindig a nyomodban lesznek.
- … persze küldj csak el lefeküdni még éjfél előtt, nagyon fontos, hogy kipihenjem magam.
- Semmi nem lehet fontosabb, Pond, a szervezetednek legalább kilenc óra alvásra van szüksége. Az éjfél pedig meglehetősen relatív egy időgépben.
- Mert a te szervezetednek nincs rá szüksége! – Amy egyre magasabb hangon beszélt, és egyre fenyegetőbben lóbálta a fogkeféjét. Turbánba csavart törülközővel, mezítláb és a vállára hajított köntösben is meglehetősen fenyegető volt.
- Transzba tudom ejteni magam, ha gondolom, persze ez igazából nem transz, de mivel olyankor a szívem, az agyam, és a tüdőm is az abszolúte minimum alatt működik, hívjuk így, nagyon pihentető, és még gondolkozni is tudok közben, na ebből úgy húsz perc megfelel egy ember ööö, ta-tam, nyolc órányi alvásának, de ha inkább aludni van kedvem, akkor kétnaponta egy-hat órára kidőlök, attól függ, milyen kedvem van, de ismertem olyat, akinek elég volt századonként egyet hunynia, persze kicsit feszült volt, én is meg tudnám csinálni, csak nem akarom, ritkán álmodom, a legutóbb például terhes voltam. – Vett egy nagy levegőt, és fellendítette a mutatóujját. Sajnos beleverte a monitorba. Végül csak annyit morgott a kezét rázogatva: - Indíts lefeküdni, Pond.
A lány szusszantott, megperdült és felviharzott a lépcsőn. A korláton keresztül visszahajolt.
- Tudod mit, Szupermen? Ha legközelebb bele akarsz rángatni valami űrzűrbe, az univerzum leglehangolóbb mondatát hallhatod majd tőlem.
- Hadd találjam ki. Szerepel benne a „vasárnap” szó. Komolyan, hogyan csinálja, hogy ennyire unalmas? Még jó, hogy nem élőlény, mert utálnám ismerni. Mondjuk van egy olyan faj-
- Nem – mondta Amy vészjóslóan halkan -, csak annyi, idézem: nem akarok menni!
A Doktor még hallotta, ahogy bevágja maga után az ajtót, aztán egyedül maradt önmagával.
Kettesben.
Tizenegyesben.
Nem akarok menni.
Nyelt egyet.
Néha, persze, elragadta a nosztalgia; a kalandok, a sok futás, az újralátott világegyetem, az állandó déja-vu; de nagyon odafigyelt rá, hogy a Tizediket messziről elkerülje.
Úgy érezte, megölte.
Nem igaz. Haldokolt. A dal véget ért, és ő hitt a próféciának. Csak szembe akart nézni a végzetével, csak… meg akarta menteni a világot, tovább akart menni az úton, ő annyit változott, én…
- Én – ismételte fennhangon, és megkapaszkodott az irányítópultban. Fejét leszegve, reszketve lélegzett. – Én voltam. Kit érdekel, hogyan haltam meg? Csak az számít, hogyan éltem… hé…
Megnyalta kicserepesedett ajkait. Ez kínos. Volt már, hogy gyűlölte korábbi regenerációit, de őt még soha nem gyűlölték. Az aktuálisat. A többiek. Vajon mit tarthat róla a Tizedik?
Neki azért megvolt a véleménye az átokverte Régiről. De nem akart gondolni rá, mert hallja. Naná, hogy hallja, mivel benne él. Mind a mai napig. Percről-percre, óráról-órára, a túléléséért küzd odabent.
- Hé…
Ott, ahol sötétség van, a feledés kátrányos sötétsége. Csüggedés, csalódás és meghiúsult fantáziák. Szikrák, ihletek, sugallatok, sugdosások – ennyi.
Pár gondosan elraktározott emlék, amikből ő levonta a megfelelő tanulságot, kategorizálta őket és képzeletben beletette egy ládába.
A ládát egy másik ládába.
Egy meglehetősen koporsószerű ládába.
Azt meg egy páncélszekrénybe.
Azt meg egy folyóba.
A folyó egy kitalált bolygón csordogált.
Addig, amíg gondolatban bele nem hajította a bolyót egy napba.
A napot felrobbantotta.
Lett belőle egy feketelyuk.
- Hé, itt vagy? – ismételte gyenge hangon, és megköszörülte a torkát. – Hello. Én vagyok. Az újfiú. Tönkretetted a TARDISom. Szia. Én… arra gondoltam, hogy beszélhetnénk. Legalább lesz egy begyakorolt szövegem, arra az esetre, ha véletlenül összegabalyodnának az idővonalaink. A begyakorlott szövegek jók. Kérdezd csak Amy-t. Persze még nem ismered. Ööö… emlékszel Rose-ra?
Halkan nevetett.
- Kicsi Rose Tyler! A szőke haja, ami olyan volt, mint a búza színe, és a szemei… a szemeire nem emlékszem. Átaludtad az első találkozásotokat egy kék-fehér csíkos pizsamában. Amynek ez tetszene. Tudod épp azzal piszkált, hogy folyton talpon vagyok. Azért megmentetted a világot, nem? A Földet legalábbis. És megint, a másikat. Az egyiket. Az egyik verzióját. Cassandra… ha visszaemlékezek, miket művelt veled az a nődarab, csodálkozom, hogy még volt kedved megmenteni az őseit. Várj… Viktória királynő? Na? A fogadásotok Rose-al? Mindig nyert, de soha nem ismerted volna be. Mindig ritka mázlija volt. Az a lány… és Sarah Jane Smith, megint! És a cybermanek, egyszerűen elpusztíthatatlanok, hidd el!  A Dalekokkal együtt… akkor… akkor már megint elveszítettél valakit, valaki nagyon, nagyon fontosat… azon a napon. Akkor veszítetted el őt először. Hahh… annyira nagyon fájt. Nem engedhetted, hogy fájjon. Az túl sokba kerülne. Ő megfizette volna az árát, csak hogy veled lehessen. Belédszeretett, és ha egy ember szerelmes… csökken a szteroin szintje az agyban, megnövekszik a dopamin, NGF és társai… meg persze… az összetört szívek… hát igen…
Egy kicsit hallgatott, elmerengve meredt maga elé, aztán felkapta a fejét és hadarni kezdett:
- Donna? Donna Noble? Emlékezned kell rá, amikor először találkoztatok, és amikor azt mondta, nem maradhatsz egyedül, mégis magadra hagyott, mert… így kellett tennie, de aztán jött Martha, a nagyszerű Martha, de nem akartad elkövetni újra ugyanazt a hibát, kegyetlen voltál vele, mindent megtettél, hogy ne kerüljön közel hozzád, de annyira nagyon bátor volt! Mit neki Judoon, Carrionita, csillagtolvajok, Síró Angyalok vagy a Skaro-kultusz… ó, egek, a Skaro-kultusz, emlékszel? És a vércsalád? Valahol rovátkáznod kellett volna, hányszor menti meg Martha az életedet… szegény Joan, drága jó Joan… a Titanic? Astrid! Az Adipose-bébik, az ellopott bolygók, és Donna megint, a drága jó Donna, na meg persze Wilfred is, Pompeii és az Oodok, meg az ATMOS rendszer, és megint láthattad Marthát! Azt, amivé lett… de hát ezt ő választotta… katonák, valahogy mindig harcolnak… Jenny… Jenny, édes Jenny, a karjaidban halt meg. De voltak szép idők is, Agatha Christie, az mennyire szuper volt már? Aztán meg a Vashta Nerada és az Éjfél… az kevésbé volt szuper. Újra láttál mindenkit, újra és újra elveszítettél mindenkit… azért remek élet volt. Tényleg. A legmenőbb. Tudod, a repedéseknél gyakran eszembe jutott metakrízis-te, mert a valóság mindenhol megrepedt, és hogy ő észreveszi-e és akar-e tenni valamit, tudod. Tudod szörnyű egyedül. Tudod, annyira sajnálom, hogy magányos voltál. Mindvégig. Hiába ez a sok csodálatos ember, ezek a hihetetlenül fantasztikus emberek meg az őrült sok futás, te… hé… emlékszel a Mesterre?
Felkacagott. Rövid és éles kacaj volt, aztán összecsapta a tenyerét és nekidőlt a korlátnak. Lehunyt szemmel fordult a plafon felé.
- Bárcsak ne emlékeznék rá – lehelte. – Olyan gyáva vagyok… mindig ezt mondta… emlékszel a Valiantra? Arra az estére, amikor úgy megbetegedtél? Öregséged csapdájába esve, kiszolgáltatva csaknem ezer évnek, a tolókocsidban ültél az orvosi terem krómdíszletében, a takarékos neonizzók minimálvilágítása csak kihangsúlyozta a sötétséget, és csak arra gondoltál, hogy nem halhatsz meg. Nem állhatsz le. Nem veszítheted el a kontrollt. Rá kellett hangolódnod az Arkangyalra, túl kellett élned minden egyes órát, egymás után… az órákat… már lélegezni is fájt. Csak egy egyszerű kis láz volt, ugye? És mennyire gyötört! És akkor jött ő…
A Doktor előre lépett, mint egy alvajáró, a Mester hosszú lépteit imitálva indult el.
- Visszafiatalított, hogy hamarabb meggyógyulj, és hogy meg ne merészelj halni, amíg ő azt jónak nem látja. Ő maga ápolt azon az estén… talán este volt. A teremben nem voltak ablakok, a levegője steril és hasítóan tiszta, a Mester hideg borogatást tett a homlokodra, és citromteával itatott. Apró, forró kortyok, a csókjaira emlékeztettek. Beborított a jelenléte, félig öntudatlanul hajoltál felé, és biztos nem voltál magadnál, amikor egyszerűen csak… tudod… a szája hideg volt, keserű a kávétól és a bőrén érezted az arcszeszének földi illatát, ami annyira idegen volt tőle; a félnapos borosta felkarcolta az arcodat és a sebek bizseregtek. Az egyik lábával fellépett kitárt térdeid közé. Bele akartál fulladni a csókjába, csak a halál utáni örökkévalóságot remélhetted magatoknak. Nem volt semmi, semmi más, és egyedül őt szomjaztad, a porcelán teáscsésze szilánkokra zúzódott a talajon, és a Mester hátrébb döntött téged, arra gondoltál, mennyire nem érdekel, ha most hátrazuhantok mindketten, csak estek és estek és estek lefelé, mint mindig, és ő az ajkaidat tépi, mohón és követelőzve, sértetten, haraggal, minden… semmi… Tudod az emberiség biztos árulónak tartott volna, ha valaha is a tudomásukra jut, talán te is így gondoltad, hogy renegát egy alak vagy, hogy kockáztatod a tervet és amúgy sem vagy normális, mert a Mester nem adott rá engedélyt és nem épp puszipajtásokként váltatok el és amikor újra találkoztatok, akkor rájöttél, hogy magasságos egek, mennyire, mennyire messze voltatok, nem is az eltelt idő fájt, hanem a távolság, és az szinte szétzúzott.
Ezért kellett annyira… annyira közel vonni. Ó, azt akartad, hogy benned legyen, hogy tegyen a magáévá, semmi mást nem akartál, mint szeretkezni vele, semmi mást nem akartál, csak mindent, amikor érezted, hogy el akar húzódni, utána hajoltál, megragadtad a karját, és a lehető legerősebben szorítottad, talán fel is kiáltott, de kibírhatatlan volt, kibírhatatlan, hogy még a jelenben sem tarthatott, igen, hogy a saját valóságában sem történt meg igazán, hogy… hagytam meghalni.
Egyszerre felpattantak a szemei, és látta magát tükröződni a padló üvegén. Elmosódott, hamis kép volt. Egy idegen.
- Soha nem azt kellett kiválasztanom, mi a fontosabb, mindig csak azt, mi a helyes, és soha de soha nem ő volt a jó döntés! Semmit nem számított, mit akarok; őt akartam! Teljesen hiába, nincs olyan hely, nincs olyan alkalom, sem bűnben sem tisztán, ahol egyek lehetnénk! El voltunk átkozva.
Sírós hangon felnevetett.
- A fény ragadta el, nem a sötétség. Vajon… mondd csak, vajon most melyik énünk ölte meg? Én, aki engedtem visszazuhanni az Időháborúba? A Nyolcadik, aki így őt is elpusztítja a többiekkel együtt? Te, aki meg sem próbálod felkutatni őt? Mi mind; gyilkosok. Nem akartam… nem akartam még több vért… kérlek, kérlek, kérlek… nem akarok elmenni! Annyi minden vár még rám, hogy jóvátehessek mindent! Annyit kell még vezekelnem!
A mellkasába öklözött, leguggolt és zokogott, olyan hevesen, hogy fuldokolni kezdett. Elszorult torokkal próbált öklendezni, négykézlábra állt, homlokát a hűvös üvegnek szorítva, körmeivel karistolva a talajt, csípőjét a levegőbe tolva.
- Doktor!
Akkor hirtelen kibillent az egyensúlyából, állkapcsa keményen nekicsapódott a földnek és kis híján elharapta a nyelvét. Fájdalmasan nyöszörögve a hátára hengeredett, és felnézett a fölé hajoló Amyre, aki holtsápadt volt a rémülettől, és egész testében remegett.
- Doktor, mi ez, mi történt?
- Megpróbáltam aludni, ahogy kérted, Pond. Ez történik, ha álmodok. Most boldog vagy? - Igyekezett bíztatóan felmosolyogni rá, de csak egy fájdalmas kis vigyorra futotta, és látta, ahogy Amy arcán átsuhan a csalódás.
Tudja, hogy hazudok.
- Alszol vezetés közben? Ez legális? Nem fog lekapcsolni a galaktikus rendőrség? Várj, ha lenne olyan, már nem lenne jogsid.
- Sosem volt.
- Ki akarok szállni.
- Hajrá, vigyél kabátot.
És nevetünk, mintha mi sem történt volna, Amy felsegít, leporolom magam. Tudni akarom, mennyit hallott, sosem fogom megkérdezni. Tudni akarom, mit gondol, és ő mindent tudni akar, de… muszáj hallgatnom. Ez a múlt egynek is sok. Ha tovább osztódik, egyre rosszabb lesz.
- Jól vagy?
- Minden a legnagyobb rendben.


16 megjegyzés:

Phoebe írta...

Melyik Doktor ölte meg? Az Ötödik, (azt hiszem az Ötödik) aki látta elégni, és elfordította a tekintetét? A Nyolcadik? Vagy még a kis Theta, aki hagyta, hogy a Halál Bajnoka legyen? A Tizedik? a Negyediket a Mester ölte meg. Hajjaj.

Imádom.

Reisuto írta...

...és mi a helyzet azokkal a történetekkel, amikről nem tudunk? Ha igaznak tekintjük a moziMester kijelentését, hogy "az összes életemet a Doktor miatt veszítettem el"? Hiszen csak ez a küzdelem tartja életben, de ez a pusztító élet egyedül a halálba vezet.
Imádom őket.
És nagyon köszönöm <3

Carlossa írta...

Igazából nem tudom eldönteni, milyen érzéseket váltott ki belőlem a fic. Túl sok egyszerre. Még elolvasom újra, jó néhányszor, mert háromszor sem volt még elég. Fhuhh. Annyi biztos, hogy nagyon tetszett, bár nem erre gondoltam, amikor a 10-11 dolgot említetted. (Nem, nem pornóra. Eskü.)

(És most már tényleg írnom kell nekem is valami értékelhetőt, mert a teljesítményem a nullához konvergál. Te meg hasítasz a 100ból 200 felé.)

Fantasztikus fic. ♥

Reisuto írta...

EGYSZER már fogok tudni válaszolni.
...szóval úgy érzem, ez nem a kedvenced, és ez jó, szóval érted, ha nem tetszik minden minden őreltennagyon, csak bejön, akkor van kihívás <3
És tessék írni <3

Jolanda írta...

Nekem bejött. Tetszik ahogyan magával elbeszélget. Hogy mindegyik útitársáról rövid jellemzést ad, aztán persze a Mester <3 Köszönöm, hogy olvashattam!

Reisuto írta...

Nagyon szépen köszönöm <3

Jolanda írta...

Annyira szomorú bele gondolni, hogy úgymond Tizenegyeske tényleg elvette Tizeske helyét. Legalábbis Tizes mindenképpen így érzi, erről beszél Wilfrednek az Idő Végzetében is. "Meg is halhatok. Ha megölnek mielőtt regenerálódom, vége. De még ha át is változom, olyan,mintha meghalnék. Meghal minden ami vagyok. Egy új ember foglalja el a helyem. Én halott vagyok." De a szó szoros értelmében nem Tizenegyes ölte meg őt, mi ezt tudjuk. Ő mégis azt gondolhatja, hogy miatta halt meg ez az élni akaró, fantasztikus 10. Doktor. Ah. Imádnivaló ez a téma.

Reisuto írta...

Nagyon érdekes és nagyon hálás téma, gyakran elgondolkoztat - remélem, Moffatot is, és az 50. fordulón kialakul majd valami 10 vs. 11 helyzet :D

Al írta...

*keysmash* Megint semmi értelmeset nem tudok kipréselni magamból :"D Te, 10, 11 és Mester tönkretesztek teljesen és még élvezem is.

Reisuto írta...

*lö sátáni kacajom csend az univerzumban*

SkyHawk írta...

Fúh... Nem tudok mit írni. Nagyon jó lett, most kavarognak bennem az érzések. Lehet neki kellene esnem még egyszer. Jó a téma, a Tizes volt a kedvencem. Az emlékek felhozása nagyon tetszett, bár Jenny kaphatott volna pár szóval többet is. Most így ennyit tudok kipréselni.

Reisuto írta...

Jenny a sorozatban is kaphatna több szerepet, Moff úgy dönt életben hagyja, aztán elhal a szál és azóta is egyre halódik D: Amikor a Good Man Goes To Warban feltűnt egy fekete hajú Jenny akkor reméltem, hogy ő az, csak regenerálódva, de nem :/ Köszönöm az olvasást!

sliver írta...

Az ötlet tetszik, bár valójában én azt hiszem, hogy még ha a tizedik úgy is érezte, meg fog halni, a tizenegyes másképp látja a dolgokat. Neki az csak a múltja... így nem hiszem, hogy azt gondolná, megölt bárkit is. Vagy hogy valakinek el kellett tűnnie, hogy ő legyen. Ez csak olyan, mint a gyerekkorod, más ember voltál, de aztán megnőttél... Persze, táplálkozol a múltadból, elvégre abból nőttél ki. De nem igazán lettél más személy, még ha más is a tested, és a vele járó.. attitűdök.

Reisuto írta...

Headcanon :)Én szeretem 11 sötétebb énjét megragadni; Moffat eléggé ráment az önmarcangolás/öngyűlölet vonalra amit 11 csak kompenzál a gyerekes viselkedésével, és Gaiman epizódjában engem nagyon megragadott a "fear me, I've killed them all" kijelentés Matt hideg hangszínével.

Doctor Tacchan írta...

Oh, hogy én milyen régóta gondolkoztam, hogy írt-e valaki ilyet valaha. :3
Tudtam, hogy te leszel az. *-*
Nagyon beleszerettem ebbe a ficbe. Férjemül fogadhatom?

Reisuto írta...

Áldásom rátok, gyönyörű gyerekeitek lesznek! o3o

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS