a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. augusztus 6.

Éber álom


Van a műhelyben Hetalia-fic és pár comission, Sherlock-lelkem csak az alkalomra vár, de mégis kényszeres vágyat érzek arra, hogy éjszakánként elvontabbnál elvontabb Doctor Who ficek fölött káromkodjak. Mester/11. Hisztérikus-romantikus. Mondhatni.
A (felnőtt) tartalomról. Az Idő Lordok egy feltételezett képessége, meg Moffuced.




Olyan, mint a görögök története Orpheus dalnokról és az alvilágról – amikor nem nézhetett hátra, hogy el ne veszítse kedvesét, aki mögötte járt, de nem bírt ellenállni, sarkon perdült… és a drága lény elveszett mindörökre.
- Koschei… - suttogta maga elé a Doktor. A TARDIS üvegpadlóján hevert, mint az utóbbi időben minden éjszaka. Az oldalát is ugyanúgy feküdte el, érezte ahogy jobb szíve zaklatottan verdes a bordái között. Lassan a hátára hengeredett, arcát a tenyerébe temette, és belebámult a sötétbe.
Még vele volt az alvás minden kényelmetlensége és az álom minden gyönyöre: a fájdalom a végtagjaiban és a sajgás a szíveiben.
Igen, ugyanaz az este. Nagy lendülettel felült, de képtelen volt talpra állni. Ott kuporgott az üvegen, behunyt szemekkel.
Így még egy kicsit este van.
Ő fáradt, nagyon fáradt. Kényszeresen szerelgette a TARDISt, de már nem tud felépíteni semmit, csak lerombolni. Csak egy másodpercre ül le, csak pislog egyet, és már alszik is, olyan, mintha lebegne.
Egy kicsit minden könnyű; egy kicsit minden szép. Aztán jön Koschei.
Felsóhajtott, vágyódva, mélyen. Elképzelte, hogy féléberen is lejátszódhat az egész.
Hallhatja, ahogy a férfi lakkcipője megcsikordul.
Érzi az illatát, és jelenlétének vibrálását; a belőle áradó világűr-hideget, amit a ruhái magukba ittak, és aztán érzi a kezét is, hideg bőrkesztyűbe bújtatott kezét az ajkain, és ő finoman ráharap a csuklójára, engedelmesen, éhesen, érzi fehér húsát a fogai között, lüktető ereit, a csontját, és íze és illata van, és tapintása is, ahogy lassan végigfuttatja a nyelvét a felkarján, de…
Felkapta a fejét.
Ilyenkor még nem szokott felébredni, de most nem is álmodott, csak emlékezett. És az álom is csupa emlékkép volt; régi, szakadt, toldozott-foldozott emlékek, melyeknek még sem fakult a színük, melyek soha nem foszlottak el. Lassan… valahogy egészen lassan a jelenjébe szőtték magukat.
Mindig az aktuális jelenbe varródnak… apró, hegyes tűszúrások… és hirtelen ő van ott… csokornyakkendő, tweedzakó, minden a helyén, a Mester pontosan mögötte áll, azt teszik, amit régen, azt teszik, amit soha, az valaki más teste volt, az mindig és öröktől fogva az ő vágya volt, belémélyeszti a fogait, és némán…
Felsóhajtott, és felriadt a hangra. Nem lesz ez így jó. Két karja közé szorította a fejét, előre görnyedt, erőlködve, hosszan szűrte át a levegőt a fogai között.
Csak el kell számolnia tízig, százig, ezerig, és akkor megnyugodhat, vagy újra felébredhet benne a nyugtalan múlt, ahogy elszunnyad.
Talán ezúttal másképp lesz. A Mester hátulról karolja őt, ringatja a derekára font kezekkel, ő az ölelésébe simul és elsuttogja közös anyanyelvükön:
- Szeretlek.
El kellett volna mondanom, hogy szeretlek, motyogta maga elé, szenvedve a hajába tépett. Addig kellett volna ismételnem, amíg elhiszed újra.
- Tudod, szerelmes voltam beléd, még mielőtt megszülettünk. – A fejét hátrahajtja, elpihen a Mester vállán, aki némán dajkálja, hogy maga mellett tartsa ebben az álomban. – Sokáig semmi másért nem éltem, egyedül érted. Nem volt élet rajtad kívül. Vicces, nem? Nem, nem vicces, tudom, ez inkább… mi is rá a jó szó? Ne segíts, várj, már itt van a nyelvem hegyén!
Ne szólalj meg, nem őrzöm magamban a hangod. Hamisan csengene, rájönnék, hogy csak egy újabb szemfényvesztő trükköm vagy, ne mondj semmit, el kell hinnem, hogy jóvá tehetem, el kell hinnem, hogy nem úgy haltál meg, hogy nem tudtad-
-Ó, Koschei, te voltál az örök kaland! Fogd már fel, hogy az egész csak rólad szól! – Megmarkolja a kezeit, próbálja lefejteni magáról, torka szakadtából kiált: - Szerettelek! Miért olyan fontos ez? Miért számít annyit, hogy képtelen vagyok elengedni téged, amíg el nem mondom? Szeretlek, szeretlek, szeretlek, csak fogd fel, hidd el, szeretlek, és bocsáss meg! – Szembefordul vele, megragadja a vállait.
A Mester halott.
- Oldozz fel! Szabadíts meg, minden pillanatban imádtalak, mindig, teljesen mindegy, mit tettem, mit mondtam, mit hittél, így volt, csak nem tartottam fontosnak!
A Mester halott.
- Fájt! – kiáltja. A Mester arca sápadt és kifejezéstelen, a szemei üvegesen merednek rá. Görcsösen szorítja a vállát, ahogy rángatja, a feje hátrabicsaklik, hosszú, vékony nyaka megnyúlik, ő rátapaszatja az ajkát, csókolja kétségbeesetten, csókolja félőrülten, hideg száját, az orrát, a szemeit,
a levegőt.
- Annyira nagyon fájt, és olyan gyáva voltam! A szerelmünk több volt a csillagoknál, a szerelmünk volt a mindenség és felgyújtott világok, roppant égbolt a szerelmünk, milliárd magányos bolygó, a pályáik, ahogy metszik egymást, meg a jéghideg mélység, a kihűlt napok, szupernóvák, galaxisok, tudod; hogyan kellett volna elviselnem? Hogyan bírhattuk volna ezt ki?
Homlokát a homlokának szorítva felzokog.
És sírt egész éjjel.
- Hogyan élted túl?
Szívott egyet az orrán, aztán reszkető sóhajjal kiengedte a levegőt.
- Szeretnéd megint megpróbálni? – kérdezte az Álom Lord.
Lassan megrázta a fejét.
- Nem. Mindig ugyanaz a vége. Én belebukom, te pedig kiröhögsz. Mindegy, mennyi álmot pazarolsz rám, ha a végén úgy is a valóságra ébredek. Add már fel… - A tenyerét egy fejfájós mozdulattal a homlokához szorította, az Álom Lord pedig göcögve kacagott. – Add fel…
- Csak be kéne tartanod a szabályokat, fiam. Ne akarj beszélni vele, tudod, hogy nem hallja. Ne próbálj meg helyrehozni semmit, gyenge vagy hozzá. Elszalasztottad a lehetőségeidet, vége a bulinak. Fogadd el, hogy így van, és vedd el, ami tényleg kell. Gyerünk, álmodj tovább, azokat az álmokat folytasd, amiket mindig láttál, mielőtt megjelentem. Hajrá, te gyáva. Mutasd meg…
A Doktor erőtlenül rázta a fejét, szemhéjai viszont elnehezedtek. Előre meredt, próbálva belekapaszkodni mindenbe, amit lát, ami igaz még, végigsorolta a tér összes elemét, de végül csak a hátára dőlt megint, és az Álom Lord mesélni kezdett, erőltetett hanghordozással, mintha csak könyvből olvasná:
- A földön fekszel, és a Mester eljön hozzád. Érzed az illatát, jelenlétének vibrálását; a belőle áradó világűr-hideget, amit a ruhái magukba ittak, és aztán érzed hideg bőrkesztyűbe bújtatott kezét is a szádon. Ne nézz hátra. Tudod, mit akarsz. Zárd szorosra a szemed, nyisd szét a lábaid. Itt van érted. Ez hiányzik, nem? Elmenekültél előle, elárultad, elhagytad, de ezt valahogy megengedted. Kicsi Théta megengedte. Kicsi Théta nagyon, nagyon akarta, most is kell neki. Kicsi Théta megszerzi…
Igen, igen, a Mester keze a combjai közt.
- Az elmém játéka vagy – lihegi. – A sötét énem túlzása vagy.
Ez lenne hát a sötétség.
Lehunyt szemei alatt szikrák, parázs a bőre alatt.
- Emlékszem rá, milyen érzés – suttogja kiszáradt torokkal, gyors minden lélegzet és szívdobogás, lassú minden mozdulat. – Emlékszem, milyen, amikor érintesz engem. Tudok az összes szeretkezésünkről. Nem lep meg, hogy fel tudom idézni, meg tudom hamisítani-
- Újra és újra meglep, mennyire ostoba vagy.
A Doktor lélegzete elakad.
- El is várom, hogy soha, egyetlen másodpercét se felejtsd el – folytatja tovább a Mester, és durván előre löki.
Az ágyra zuhan.
Gallifrey-n vannak.
A Mester hálótermében vannak.
Karmazsin alkony fényei lobognak az ablaktáblákon túl; minden csupa üveg és tükör és fém, és a Mester fölé térdel. Ezer tükörképe elmosolyodik.
A lepedőnek nehéz, mézes illata van. Perzselően forrónak érzi meztelen bőrén.
- Állandóan hülyeségeket beszélsz…
A Mester szeme aranyló, haja csapzott, arca diadalmas. Verejték gyöngyözik a homlokán, ragadozó vigyorral simít végig a Doktor mellkasán.
- Hogy kerülök ide? – kérdezte a Doktor.
A Mester lenézett rá, és elfintorodott.
- Veled álmodom, te szerencsétlen.
- Én álmodom veled.
- És mekkora hülyeségeket! – szisszent fel a Mester, és magas hangon ismételte: - A szerelmünk több volt a csillagoknál, a szerelmünk volt a mindenség és felgyújtott világok, roppant égbolt a szerelmünk, milliárd magányos bolygó, a pályáik, ahogy metszik egymást, meg a jéghideg mélység, a kihűlt napok, szupernóvák, galaxisok! Szerelmünk delírium, szerelmünk idegláz, szerelmünk már csak puszta vágy és emlékezés, szerelmünk halott, a te világodban én is halott vagyok, te pedig, gyönyörű Tizenegy, itt egyáltalán nem létezel. Éber őr az inszómniánk, nagyon-nagyon vigyáz ránk, éjjelről-éjjelre üdvözölhettelek a fejemben, és végre te is beengedtél, szóval most fogd be, és adj nekem mindent, amit nem kaphatok meg a gondolataidtól: kell a tested, a húsod, a véred, a gyönyöröd! – Ezzel a Doktor nyakába kóstolt, belemélyesztette a fogait, eleven fájdalom volt és vonagló mámor, kezei a térdén, a Doktor hátravetett fejjel felkiáltott, és körmeivel végigszántott a Mester hátán.
- Ne olyan hangosan, még felébredünk! Eh… ez meg fog látszódni reggel.

8 megjegyzés:

Carlossa írta...

FFFFFfffffffff- asdfghjklé;;;;. Khm. Tehát. Igen határozottan pofánbaszós Moffucked-effektus a vége. Csattant egy nagyot. Komolyan mondom, nem értem, miért vagy annyira kiakadva mindig, amikor ez teljesen jó, végtelenül tetszik, és bármennyire mondogatod, hogy nem a stílusod a fülledt erotika (említésig sem), mégis, kifejezetten hatásos minden sor. Ohjessz. Én azt mondom, kiváló munka. Eleventy meg miért ne viselkedhetne így - te mondod nekem mindig, hogy az összes korábbi személyisége benne él még. És úgyis elfojt mindig mindent - valamikor ki kell törnie, különben beleőrül. Szóval szerintem simán IC. És imádom. ♥

Reisuto írta...

Oh, Istenem. Nem tudom, hogyan köszönjem meg. Ha nem rugdosol, biztos nem írom meg. Annyira hálás vagyok érte, hogy számíthatok rád, és őrült mázlim van, hogy tetszik neked, amit csinálok. Nagyon köszönöm <3

Phoebe írta...

IC, nagyon IC, imádom, imádlak, képtelen vagyok többet mondani

Reisuto írta...

Annyira örülök hogy így gondolod ;u; *boldog öregasszony macskákkal táncol*

Lusli írta...

Ez most pont olyan érzés volt, mikor egy láthatatlan kéz megragadja a tarkódon a hajad, összeszorítja, és közel ránt a szöveghez, és a pulzusod kétszáztíz a levegő egyetlen morajjal bennakad és a külvilág burok mögé bújik, az idő pedig lelassul és az életed csak nehezen gördül tovább, de akkor sem ugyanazon az ösvényen.
Egyszóval zseniális.

Reisuto írta...

Boldoggá tettél egy öregasszonyt.

sliver írta...

Ez rendesen elvitt. Profi munka!

Reisuto írta...

Köszönöm!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS