a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. augusztus 1.

Continuitas



Becsületszavamra, holnaptól változatos, eredeti és meglepő leszek.
Addig viszont itt egy égből pottyant Mester/11, a hatodik széria egyik epizódjának közreműködésével, dráma kategóriában




(És a fehér fény értem jött. A szemhéjam alatt izzott, értened kell. Nem a külvilág ragyogása volt, hanem belső robbanás. Örökké tartó, hófehér és hideg. Elvette a szemem világát. Aztán megsüketültem, és végül már nem éreztem semmit. Se belül, se kívül. A bőröm összetartotta a húst, a kemény csontot, a lassan elrohadó szerveket. Nem tudtam, odakint mi tartja egyben a világot… hacsak nem te.
Az árnyékod nem hagyott el. Éreztem, ahogy fölém hajol. Az illatát. Csalogatott…
Úgy döntöttem ezúttal sem halok meg.
Pedig már igazán feladtam.)

Végre valami rezdülés a szívmonitoron. A Mester felszusszantott, és mintha összerázkódott volna. A Doktor rögtön talpra pattant, és fölé hajolt.
Két kézzel kapaszkodott a felfüggesztett betegágyba.
Nem is igazán ágy.
Nem is igazán kórterem.
Nem is igazán betegség.
Egy fagyasztófülke az eltávozottaknak. Csövön táplált élőhalottak.
A Szirén dalolni fog, hogy élhessenek, dalolni fog hogy ő örökké nézhesse, hogyan veszi a Mester az utolsó lélegzetét.
Lecsupaszítva, kékes fényekben, a derekánál egy fehér takaró, ami bármikor halotti lepellé válhat. Csak egy mozdulat, ahogy a Szirén majd az arcárra húzza.
Ki élné túl, hogy áttörje az időzárat?

(Koschei vagyok, a haláltalan.
Én vagyok a Mestered, urad és parancsolód.
Én vagyok a Nemezised.
Én vagyok a Halál Bajnoka.
Én vagyok a Végtelen Fehér…
…szabadíts meg tőle.
Szabadíts meg tőle.
Szabadíts.)

Vörös vágások, égésnyomok, a bordáiról lefoszlott a hús.
Az arca érintetlen volt. Makulátlan. Maszk-szerű. Mint a barbár temetésekre készült halottasálarc, ami az örökkévalóságnak is megőrzi az elhunyt vonásait.
A Doktor képtelen volt elviselni. A legszívesebben letépte volna róla.
Minden rajta gúnyolódott, a gyógyszerek steril szaga, amit érzett, a keserű íz a szájában, a bőrét karcoló hideg, az elviselhetetlen látvány és a lelassított szívek elnyújtott sámándob-ritmusa: ta—ta—ta—tammm.
…Megérezte, hogy a Mester életben van. Keresztülrohant az univerzumon.
Valaki más a halálát érezte meg.
Mire rátalált, a fekete pont már a kezére égett.
Lehetett volna egyezkedni a gyógyítóval.
Elmondani, hogy ő felelősséget vállal érte. Vigyáz majd rá, és gondoskodik róla.
Megöli. Ezzel a két kezével fojtja meg. Ezekkel a vénülő, sápadt, gyenge kezekkel.
- Nem büntetésből – motyogta -, de akkor nem akartál eljönni velem. Azt mondtad, hogy csak… megtartanálak téged, emlékszel? És inkább… inkább… érted… minthogy velem legyél.  Érted… emlékszel… tudod…

(Megkérdeztem, mi lennék a hangok nélkül. Azt kérdezted, mi lennél nélkülem. Semmi de semmi de semmi de semmisem.)

- Doktor…
A szólított szemei elkerekedtek.
A Mester hangja rekedt volt és elgyötört.
- Doktor… - suttogta, és kinyújtotta a kezét, a Doktor pedig hátralépett és nyelt egyet.
- Itt vagyok – motyogta, aztán megpróbált mosolyogni. A Mester ívben megfeszült, és ordított.

(Élek megint; annyira nagyon fáj.
És a dobok, a dobok, a dobok: a szüntelen dobszó megint bennem lüktet.
Ismét ugyanarra az elátkozott életre születtem; ismét veled kerültem szembe.)

Ujjait ökölbe szorította, reszketett, a fogain át szűrte a levegőt.
A szemét gézzel körbetekerték, a Doktor nem akarta tudni, miféle seb húzódhat alatta; és miféle történet szunnyadhat mindezek mögött.
- Itt vagyok – ismételte, és a hangja megremegett, a mosolya pedig egyre szélesebb és szélesebb lett.
Felcsendült a Szirén elnyújtott, tiszta éneke, és a Mester elfintorodott.
- Csak azt ne mondd, hogy egy betegellátóban vagyok és egy sterilizáló program gondoskodik rólam. – Felemelte a kezét, és szenvedve túrt zilált, szőke tincsei közé.
- Nagyon kedves… kedves kis program.
- Ez az egész a te műved, ugye? Élek… élek, program zárolása, állapot stabil!
Az ápoló megtorpant, aztán mozdulatlanná dermedt. Végül szertefoszlott.
Pulzáló, zöld részecskék csillámlottak a levegőben, amíg ki nem hunyt a fényük.
- Hagynod kellett volna, hogy megvizsgáljon… - A Doktor aggódva nézett végig társán, és egy lépéssel közelebb merészkedett.
- Te már úgyis megtetted, nem? Mi történt?
- Fogalmam sincs.
- Haldoklom?
- Nem… nem. Egyáltalán nem. Nem igazán.
A Mester mélyet sóhajtott. Lehelete meglátszódott a hidegben.
- Kitörtem az Időháborúból, mielőtt még megjelensz az égen, hogy mindannyiunkat elpusztíts; átzuhantam a valóságokon. Erre tessék, egyenesen az öledbe pottyanok…
- Soha nem kellett volna hagynom… - suttogta.
- Mármint?
- Hogy velük tarts- csattant fel, a hangja keserű volt és éles a fojtott indulattól. – Semmi keresnivalód nem volt ott, te akkor már messze voltál és biztonságban a világ végén, de aztán jött Rasillion, meg a pisztoly, és minden zavaros lett én meg meghaltam, de te jobban, és sosem… soha nem tudtam megbocsátani magamnak, utánad kellett volna ugranom, hogy visszarántsalak-
- Ostoba. Elnyelt volna téged is. Meg aztán kár is érted, neked olyan kis felelősségteljes hobbid van, Világmegmentő Úr. Miért nem mész és vezeted le egy csillag születését?
- Nem hagyhatlak itt – kényszeredetten nevetett, és összedörzsölte a kezeit.
Rettenetesen aggasztották a Mester sérülései, és ötlete sem volt, hogyan kell visszakapcsolni a Szirént. A sima hangparancs kiadása biztosan nem elég. Nem lehet ennyire egyszerű.
- Szóval ismét ezt játszod. A fajmegmentőset. Az Idő Lordok utolsó fiának élnie kell… mintapéldány…
- Ne legyél hülye, nem vagy az utolsó.
- Tudom. Mert az utolsó az te vagy, és csak magadat akarod megmenteni. Már mióta csak erről szól?
- Ez nem igaz! – Amyre gondolt. Roryra gondolt. Minden kihunyó csillagra, elvesztegetett alkalomra. Amint hírét vette, amint megérezte, hogy a Mester él és a Mester bajban van, hirtelen semmi más nem számított. Majd talán jóvá teszi. Törleszti az adósságát. Talán nem lesz rá módja. A legfontosabb az volt, hogy mellette lehessen. Ott álljon és figyelje magatehetetlenül, a lélegzetét visszatartva.
Mindig akkor hibázik, amikor elragadják az érzelmei.
És a legrosszabb dolog ami valaha is történt vele, az az, hogy beleszeretett ebbe a férfiba.
Ő nem egy hős. Tudja magáról. Nem is viselkedik úgy. Ha valaki nem látja az önzését, nos, az csak azért van, mert képtelen felfogni a mértékét.
Bármikor kockára teszi a saját életét azért, hogy valaki másnak jusson még elég idő. Készen áll a halálra, de hát ő a Mesterhez képest annyira jelentéktelen; és a Mestert nem adhatja a világért sem.
Többé nem.
- Nagyon fiatal a hangod… egyre fiatalabb. Figyelj, hogy nézek ki?
- Gyönyörű vagy.
Természetesen nem ezt akarta mondani; de ez volt az első dolog, ami eszébe jutott. A Mester elvigyorodott.
- Regenerálódtam?
- Nem.
- Megvakultam, ugye?

(Semmi más vágyam nincs egy új élettől, mint hogy téged láthassalak.)

- Fogalmam sincs.
- Meg se próbálj nekem hazudni, Doktor. Megnézted a szonikussal.
- Igen, de… azt… nem mutatta…
- Igen, igen, idáig nagyon jó, nem mutatta, szóval utána jártál magadtól, igaz?
- Hát…
- Felemelted a kendőt, ugye?
- Nem, én…
- Mit láttál, Doktor? Mondd el, hogy mit láttál! Hogy nézek ki!?
- Semmit… nem tudom, Mester!
- Érints meg.
- Tessék?
- Fogd meg a kezem, simogasd meg az arcomat, ölelj át, harapj belém, mindegy, azt akarom, hogy érj hozzám!
- Nem tehetem! – üvöltött fel, és valamiféle görcsös fájdalom összehúzta a gyomrát, előre görnyedt, letérdelt a Mester ágya mellé. Egy pillanatra azt hitte, sírni fog, mert megrázkódtak a vállai és összeszorult a torka; de a szemei égetően szárazak voltak, a hangja pedig érzéketlenül tiszta.
- Régen elég kreatív voltál ezen a téren, Théta!
- Nem lehet!
- Téged ez mikor gátolt meg utoljára bármiben is, he? Te, a lehetetlen kihívója, te képtelen hülye, érints már meg!
- Tudod, hogy mi történik akkor! Ismered a programot! A Szirén felébred és molekuláimra szaggat, mert azt hiszi, veszélyt jelentek rád, a betegre, ha csak bele nem megyek a szerződésbe és magammal nem viszlek, amivel meg tényleg megöllek, mert… mert ismerlek, és én ezt nem, nem akarom! Nem fogom hagyni, Mester, értsd már meg, soha többé nem fogom hagyni! Soha többé nem halhatsz meg, felfogtad!?
Akkor végre elsírta magát. Fejét az ágy szélének hajtva, némán zokogott. Próbálta lenyelni a könnyeit, mert tudta, a Mester semmit sem tart szánalmasabbnak, mintha őt gyengének látja.
- Szóval egy ilyen életet szánsz nekem? Örökre?
- Sajnálom… - szipogta. Soha semmit nem akart még úgy, úgy tűnt, soha másra nem vágyott, mint hogy most összefűzhesse az ujjaikat, és alázatos csókot leheljen Ura és Mestere kezére. A homlokának akarta szorítani a kezét vezeklése jeléül, csuklójába kóstolni, karjaiba temetkezni. Magához ölelni temetetlen testét, kihűlő ajkait ízlelni, Koschei, ez a lidérc, ez a szellem, örökre kísérti és mindig uralkodik felette.
- Üsd meg magad.
- Miért?
- Mert kiérdemelted. És mert én nem tehetem meg. Vagy várj csak…
Nagyon váratlanul érte a pofon. A Mester körmei végigszántottak az arcán, és mielőtt elesett volna, a férfi felült az ágyon és megragadta a nyakánál, hogy a csokornyakkendő szalagja a bőrébe vágott, és fuldokolva felköhögött.
- Úgy néz ki, nagyon jól vagyok – sziszegte a Mester. – Látod, nem bánt a csúnya, gonosz program. Gyere ide. Most.
A Doktor felmászott az ágyra, a Mester fölé térdelt, ahogy azt megparancsolta neki.
- Hadd nézzelek… - morogta a férfi, és ujjait végigfuttatta az arcán. A Doktor lehunyta a szemét, és fejét leszegve mélyeket lélegzett. Kezei a Mester mellkasán pihentek. – Ejnye, ez én voltam? Vissza kéne szoknom a körömrágásra. Az arccsontod szánalmas. Aha… mostanában sokat bőgsz? Ne válaszolj. Milyen színű a szemed?
- Zöld.
- Milyen zöld?
- Nem tudom. Csak zöld.
A hajába túrt, megcirógatta a tarkóját.
- És ez még mindig nem vörös, mi? – vigyorgott.  Aztán a nyakát simította, a vállát,a hátát és a derekát. – Tudod, mi a különös?

(Azt nem mondanám, hogy meglepett – de nem tudom tagadni, mennyire fáj. A fájdalom élteti a gyűlöletemet; a gyűlölet tart életben, hogy elviseljem a kínt. Van ebben rendszer, látod.)

- Mi?
- Te. Olyan káprázatos ötleteid vannak… világokat mentesz meg a szavaiddal, szörnyeket pusztítasz el egy intéssel. Azt beszélik, az éjszaka sötétje meghátrál előled és az árnyak elhallgatnak; a saját fajodat is kiírtottad, felégetted az otthonod, mert így láttad jónak, de ha rólam van szó – és itt ujjai belévájtak -, ha rólam van szó, még arra sem vagy képes, hogy meghackelj egy programot!
- Én nem vagyok olyan zseniális, mint te.
- Látod, ebben van valami – szinte köpte a szavakat, szorítása mind fájdalmasabb és fájdalmasabb lett. A Doktor mit sem törődött vele, előre hajolt, szorosabban simult hozzá.
- Soha nem hagynád, hogy megmentselek. Próbáltam, Mester.
- Talán most nem tudom megmenteni magamat. Talán most szükségem van a segítségedre, és még csak meg sem próbálod!
- A Szirén már engedi, hogy érintkezzünk… mit enged még? – Ujjait finoman a kötés alá csúsztatta.
Csak a saját vére áztatja át a fehér anyagot. Ezek az ő sebei.
- Mit művelsz?
- Te felül tudod írni a programját. Betörtél a szoftver pszichéjébe, és ez az, amit én soha nem tudnék megcsinálni: irányítani valakit. Ezért nem hagyhatom, hogy rám bízd az életed. Tudod… - mondta, ahogy lassan elkezdte felcsúsztatni a gézt -, nem érezhetem úgy, hogy visszakaptalak, hiába élsz megint, mert futni fogsz. Menekülni fogsz előlem, de most… amíg az álmodat vigyáztam, egy kicsit az enyém voltál.
Halkan, zavartan nevetett, a Mester eltorzult arcába nézve – mert hiába őrizte meg a szépségét, egyértelmű volt, hogy túl sokáig nézett a fénybe, és a szemei (aranyló, gyönyörű szemei) kiégtek.
- Azt kívántam, bárcsak ne kelnél fel. Hogy csak egy estére… egyetlen éjszakára hagyd, hogy végre jó lehessek hozzád.
A Mester élesen felkacagott, és megragadta a Doktor gallérját, egészen közel húzta magához.
- Még mindig ennyire kellek, igaz? Még mindig én vagyok az egyetlen dolog, amit magadnak akarsz? Az egyetlen gyengeséged? Valami, ahol sebezhető vagy? Igen? Szeretsz? De nézz rám… te látod! Itt vagyok, legyőzve és megnyomorítva, képtelenül a halálra!
- Ó, igen – mosolygott a Doktor, ahogy előre hajolt, arcát a kezébe véve –, itt vagy velem.

(Amikor megcsókoltál, olyan volt, mintha minden előröl kezdődött volna, és a fehér fény értem jött. A szemhéjam alatt izzott, értened kell. Nem a külvilág ragyogása volt, hanem belső robbanás. Örökké tartó, hófehér és hideg, mint amilyen elvette a szemem világát. Aztán megsüketültem, és végül már nem éreztem semmit. Se belül, se kívül. A bőröm összetartotta a húst, a kemény csontot, a lassan elrohadó szerveket. Nem tudtam, odakint mi tartja egyben a világot… hacsak nem te.
Az árnyékod sosem hagyott el. Éreztem, ahogy fölém hajol. Az illatát. Csalogatott…
Úgy döntöttem ezúttal sem halok meg.
Pedig már igazán feladtam.)

16 megjegyzés:

Jolica írta...

Erre egy szó van: gyönyörű!

Phoebe írta...

Csak ismételni tudom Jolicát. Zseniális. Imádom. Gyönyörű.

Reisuto írta...

Annyira nagyon köszönöm ◕w◕ ღ

Carlossa írta...

Látod, megmondtam hogy varázslatos lett. De igazán. Nem szoktak érzékenyen érinteni a fanficek, de neked sikerült ezzel. Fantasztikus ♥

Reisuto írta...

Még mindig "nemhiszemeelll" van, és meghatottság és kérem cserébe a te Mester11edet.

Lusli írta...

Ez... ez most pont olyan volt mint az első írás, amit olvastam tőled. Úristen. Jesszusom. Imádom. Borzasztó.
Pedig a Doctor Who témában csak halvány ismereteim vannak.

/ésés, elnézést hogy így hirtelen és váratlanul és névtelenül, de MUSZÁJ volt, olyan IGAZÁN MUSZÁJ, mert megint nem kaptam levegőt és ezt is csak te tudod kiváltani/


//legközelebb komolyan írok valami értelmeset is bővebben, de most szóhoz sem jutok//

Reisuto írta...

Egy vad, ismeretlen lusli tűnt fel a mély erdőből... *természetfilmes hangulatfokozó zene vad zongorafutamokkal* ...és béke köszöntött a Paradicsomra.
Istenem, annyira nagyon köszönöm <3 Most egész este pörögni fogok, úgy örülök, hogy írtál *A* És nézz Doctor Who-t. itt van rá még ez a csonka nyárutó, és erősen meghálálja magát, ha szereted az ilyen történeteket, a sorozatnak valami egészen döbbenetes hangulata van <3

Jolanda írta...

OMG,hát hogy tudtam nem észrevenni ezt a ficcet? (most nézem, augusztusban nem voltam gép közeli állapotban) Imádom. Imádom. Ez a legjobb Mester/Doktor fic amit olvastam. Nekem személy szerint pont a kalózos rész volt a hatodik évadban a legkevésbé tetsző rész, leszámítva Lily Cole szereplését, akibe bele vagyok zúgva :DD de nagyon ötletes, hogy ezt használtad fel, ezt az ötleted, Doktor megmenti Mestert és... és... nagyon jól megragadtat őket, köszi, hogy olvashattam.

Reisuto írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm <3

Tinuviel írta...

Zseniális. Percek óta csak nézek magam elé. Annyira nagyon gyönyörű. *-*
Akarok egy Mestert 11 mellé!!!

Reisuto írta...

*karonfogja és kifut vele a világból* gyere tüntessünk gyeregyere~

Thora írta...

Hol is kezdjem~ *elgondolkodva hümment*

Először is, jár neked egy baráti kézszorítás, egy naaagy ölelés, és egy nagy-nagy köszönöm. Valamint egy gratuláció, ugyanis sikeresen neveltél a világnak egy vadonatúj Doctor Who rajongót. *kacsint* <3

Egy kis idővisszavetítés, hogy honnan is indult mindez. Nézzük csak; a Hetalia írásaid kegyetlen jók, Sherlock is örök láng, na de mi ez a doktorosdi? Beleolvas, nem érti. Doktor, Mester? Még mindig nem érti, de tetszik. Ugrás a PORT-ra(kevés ennél rosszabb sorozatismertetőt...) na de próba szerencse, szeretjük a briteket, God save the Queen és egyebek, meg amúgy is kultuszsorozat; hát adjunk neki egy esélyt.[uramisten, ez most komolyan sci-fi lesz?!]

Aztán Mr. Eccleston úgy harminc perc alatt bemosolyogta magát a szívembe. Hosszú távra. A The Empty Child/ The Doctor Dances részeknél vesztem el véglegesen.(vagyis amikor reggel úgy kavargatod a kávéd, hogy közben fejhangon dúdolod a theme tune-t, vagy suliba menet kétszer pislogsz, hogy mit hallucinálsz, amikor elhúz melletted egy -igenis TARDIS- kék! Opel; na az szerintem már határozottan az elveszés kategória.) Én pedig rohanok, futok, részről részre, évadról évadra utána, vele, mellette, néha nevetve, néha félve, sokszor értetlenül, még többször izgulva; más arc és más szokások, de mindig ugyanolyan lenyűgöző~

Hát, valahogy így kezdődött ez a szerelem. *nevet*

Most pedig, túl a hatodik évadon, és már ismerve a DW univerzumot, elkezdtem tüzetesebben (újra)olvasni az írásaid. Úgyhogy itt ugrok is erre.

Imádom, amit velük csinálsz, amit róluk írsz, ahogy képes vagy a legfinomabb fájó? szép? (kínzó! gyönyörű!) részletig lecsupaszítani, majd újra felépíteni a köztük feszülő érzelmeket. (szerelem? több annál!)
„A bőröm összetartotta a húst, a kemény csontot, a lassan elrohadó szerveket. Nem tudtam, odakint mi tartja egyben a világot… hacsak nem te. Az árnyékod sosem hagyott el.”

Egyszer talán majd lesznek rá eredetibb szavaim is- addig csak ismétlem a többieket, hogy gyönyörű.~

Thora írta...

Ja, és írtam egy komplett kisregényt. Remélem, nem baj. ^^

Reisuto írta...

Drága-drága Thora,
nagyon köszönöm és nagyon ne haragudj a késésért, no meg az előreláthatólag summás válaszért.
A Doctor Who nekem hihetetlenül sok erőt adott, és remélem, ez veled is így lesz. A magyar rajongói közösség =baromi= jó fej, meetekre el szoktam szökni, remélem, egyszer összefutunk~
És Mester/Doktor shipperekre határozottan szükség van, szóval föl-föl látjátok lobogómat, indulj utánam robogó had, pramprapram.

sliver írta...

Nem igazán szerettem a Mestert ilyen megalázó szituációban látni! Bár ő maga elég jól kezelte a helyzetet.
Még mindig nagyon szépen írsz. Köszönet neked, most már én is shipelem őket. Nem hiszem el, hogy mennyire szeretem a kapcsolatukat!!
Néhol persze most is túlzottan lélekrezegtetőre vetted, kicsit túlzás már néha, de gondolom a stílusod része ez. Lehet, kell is ahhoz, hogy ennyire elvigyen.

Reisuto írta...

Igen, a stílus része, ahogy az alapszituáció is jellemzően bloody romantices (nem tudod igazán, mit rejt egy karakter, amíg fel nem koncoltad) - beismerem, hogy a Docto Who univerzumban furcsán hathat.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS