a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. május 17.

A lehetetlen dolgok naplója

A Human Nature epizód és a Say Hi To Your Mom együttes közreműködésével egy újabb Koschei/Theta (Mester/Doktor), egy kicsit más megvilágításban. Egyben a {bloody romantic} kilencvenkilencedik bejegyzése. Ollé, vuvuzela!

John Smith hirtelen felült az ágyában, és belemeredt a sötétségbe. Minden tagjában reszketett, pizsamája hozzátapadt hideg verejtékben fürdő testéhez. Egy darabig csak a saját zihálását hallgatta, aztán léptek kopogtak fel a folyosón, és Martha, a szerecsen szobalány lámpással a kezében benyitott.
- Minden rendben, uram? Kiáltozást hallottam.
- Semmi gond, Martha – mondta, és végignyalt kiszáradt száján.
A fiatalasszony nem tágított.
- Talán orvosra lenne szüksége. Egész éjjel sóhajtozott és nyögdécselt, mint aki igazán beteg. Kinyissam az ablakot?
- Köszönöm, megleszek – szűrte a fogai között. Igazán, annyira tolakodó tud lenni ez a cseléd…! Többször is megfordult már a fejében, hogy elbocsájtja, de végül mindig megesett rajta a szíve.
Végül is, ha lassan is, de mindig megértette, mikor hagyja egyedül urát.
Mint aki nagyon beteg.
John felhúzta a lábait, és homlokát szenvedve a térdére hajtotta. Összegörnyedve ült a hajnal bágyadt kék fényében, mely fel-felcsillant a hófehér lepedőn.
Képtelen volt tovább az ágyában maradni, nem, nem, ez elviselhetetlen; talpra ugrott, és a vállára terítette a háziköntösét, hiszen bár furcsa lángok emésztették, mégis fázott: hideg volt a bőre alatt, a világegyetem taszító, groteszk fagya.
Fel-alá sétált, meztelen talpa alatt megadóan nyikorgott a parketta. Ujjait szórakozottan végigfuttatta a kandalló párkányán, és az üszkös hamuba bámulva arra gondolt: ismét én, megint én, az álombéli férfi, a Doktor… és egy férfi, egy álombéli férfi, aki annyiféle, akárcsak a Doktor… ez a férfi, ez, ez…
Megrázta a fejét.
Nem akart emlékezni rá.
Öntudatlanul sem akart gondolni rá. Hánykolódott és vergődött egész éjszaka, annyira küzdött a férfi emléke ellen.
Ez a lény rettenetes dolgokat művelt a világgal és ővele; és ez a férfi a Mester volt.
A Doktor nem én vagyok. Ezek nem az én múltam, ez nem az én nemezisem, ez nem az én kárhozatom, ez nem az én… ezek csak az álmaim. Egyedül az álmaimat birtoklom, és ugyan, ki hibáztathatna ezért?
John szerette az álmait. Minden éjjel új kozmosz-kalandot várt, átlényegült a képtelen Doktorrá és csak keresztülrohant az univerzumon. Üldözték szörnyek, marták fájdalmak és hibázott, rengetegszer hibázott, de hajnalra minden megoldódott. Lejegyezte fantasztikus történeteit egy naplóba, és magával hordozta titkos meséit egész nap.
Ez egy olyan történet, amit csak suttogva lehet elmondani.
A szájára tapasztotta a kezét.
Ez egy kitépett oldal, egy eltörölt fejezet.
Erről senki sem tudhat.
Nem akarta szerelemnek hívni – két férfi között ezt elképzelhetetlennek tartotta -, de nem talált rá jobb szót.
A Mester és a Doktor szerelme.

Az ablakban ültek, és régi, súlyos könyveket olvasgattak. Narancsvörös alkonyat volt, és ő már félig elszunnyadt. Álom az álomban. A Mester hasba rúgta, mire ő felriadt és erősen köhögött.
- Hahó – morogta az Időlord, ő pedig óvatosan eltolta magától barátja csizmás lábát.
- Csak elkalandoztam…
- Már az is épp elég baj. Muszáj jobban tanulnod, ha a Deca tagja akarsz lenni!
Nem én akarom. Te akarod.
(Megpróbáljak úgy tenni, mintha ez nem lenne elég?)
Próbált bűnbánó arcot vágni, a Mester pedig felsóhajtott és kirántotta a kezéből a könyvét, majd egy laza mozdulattal áthajította a válla felett. Kifejezéstelen arccal figyelte, ahogy alábucskázik a mélységbe.
- A könyvem – motyogta a Doktor, a Mester pedig még mindig lefelé bámulva azt suttogta:
- Mit tudsz a Síró Angyalokról?
- Beugratós kérdés.
- Nem. Halálosan komoly. – Végre ránézett, és a Doktor kénytelen volt elkapni a pillantását.
Szemeid színe az Egyetlen Igaz Azúr, egy messze-messze bolygó egének kékje.
- Hát – kezdte a Tudományos Hangján -, ezeket az angyalokat meg kell vigasztalni…
- Mielőtt még ők vigasztalnának meg téged – horkantott.
Minden egyes alkalommal, amikor csalódást okozok neked… szinte várom… várom, hogy elüldözz magad mellől.
- Ezek nem olyan dolgok, amiket megtanulhatsz egy könyvből, nem, ezt látni kell, tapasztalni, mindennel így van. Most gondolj bele! Mi történne, ha valaki sorokba akarna zárni téged? Sokkal több vagy, sokkal de sokkal több a szavaknál

and what’s that saying again.

- Egyáltalán nem vagyok olyan bonyolult, Theta. Szóval, szeretnéd megtapasztalni a Síró Angyalokat, ugye?
they’re only words, and words can’t kill me.
Ezután látta, ahogy egy barlangban futnak – a Doktor keze körül apró, aranyló lények repkedtek, mint a szentjánosbogarak, ők adták a sárga, derengő fényt, az idilli megvilágítást a torokszorító kamaradrámához. Rövid tragédia a félelemről és az őrületről.
A Mester lihegve megállt az egyik terem közepén, és körbe-körbe forgott; mindenhol folyosók, és egyik sem vezet sehova.
- Eltévedtünk – lihegte a Doktor.
- Van rosszabb hír is, nézz már a hátad mögé!
Ő hirtelen megperdült, kőhegyes karmok és fogak és vak szemek meredtek rá, és ő hátratántorodott; a Mester elkapta.
- Szóval, most mi lesz, Theta? – suttogta a fülébe, és ő erőtlenül próbált talpra állni. – Mire kell figyelned? Mi a titkuk? Ajaj, Theta, többen is vannak… látod a másodikat, a szemed sarkából? Látod? Akkor tartsd szemmel…
Fél másodpercnyi sötétség.
- Pislogtál! Ez mégis hogy jutott eszedbe!?
- Mondd meg! – kiabált a Doktor, és kitépte magát a kezéből, szembe fordult vele. – Mondd meg, mit kell tennem! Te nyertél!
- Soha, soha ne fordíts hátat nekik – szűrte a fogai között, aztán egyszerűen félrelökte az útból.
I should of paid attention.
Mondd meg, hogyan segítsek. Mondd meg, hogyan menthetlek meg magadtól.
A Mester egészen közel hajolt az egyikükhöz, és az arcába vigyorgott.
- Engem akarsz elkapni? Az én halálom kellene? És miért? És miért nem? Theta, csukd be a szemed. Azt mondtam, csukd le a szemed!
Sötétség.
- Ó, és én meddig bírom pislogás nélkül, angyalom? Négy… nyolc… tizenkettő…
Tizenhat, suttogta maga elé a Doktor, tizenhat, tizenhat, tizenhat, mert semmit nem látott és semmit nem hallott, és végül felkapta a fejét.
A Mester az egyik angyal vállán állt, és próbálta visszatartani a nevetést.
- Mit szólsz, Theta? – kitárta a karját, és kacagott.
Csak a Tardisban magyarázta meg, mi történt.
- Mozognak és ölnek, ha nem figyelsz. Kővé válnak, amint rájuk nézel. Hogyan pusztítod el a követ?
A Doktor megrázta a fejét, hogy nem tudja, és a Mester önelégült mosollyal dőlt a vezérlőpultnak.
- Ha két Síró Angyal egymásra néz, mindketten örökre ledermednek. Ezért takarják el az arcukat. Mindkettő felém tartott, az utolsó pillanatban szaltóztam és ráugrottam az egyik hátára. Hoppá. És most halljam.
- Igazad volt.
- Látod-látod. – Megpaskolta a vállát, és valamiért ott felejtette a kezét. – Uralnunk kell az univerzumot, és egyedül ezzel tudsz uralkodni… - Előre hajolt, és lágy csókot lehelt a homlokára.
A Doktor szomjasan felsóhajtott. Az ajkainak a közelsége, lágysága, a lélegzetvétele a bőrén; a kaland és a hatalom, Koschei, teljes egészében… mennyire őrülten és kétségbeesetten vágyott rá… annyira, annyira akarta!
- Minden rendben? – suttogta a Mester, és a hajába túrt. A pillantásuk találkozott, és a Doktor érezte, hogy most képtelen lenne hazudni; pedig egy ilyen kockázatos világban egyedül a hazugság és a hallgatás lehet fegyver, egy olyan világban, ahol elkeseredetten és hiábavalóan szerelmes vagy a legjobb barátodba, aki talán gyűlölne ezért, vagy ami még rosszabb, viszonozná, és felégetnétek az univerzumot.
Ha engedi, hogy megtörténjen, az túl erős lenne és túl gyönyörű.
Koschei hosszú, kényeztető ujjai a tarkóján.
- Azt hiszem, ennek örömére tervezek egy új szonikus csavarhúzót – vigyorgott a Doktor, és az ajtóhoz futott, feltépte és nagyot lépett.
- Feltétlenül tegyél bele valami hülyeségblokkolót – dünnyögte a Mester, a Doktor pedig kiáltozott, hogy ő nem akart kilépni az űrbe, és mindjárt megfullad.

A következő jelenetben valamivel idősebbek és egy kicsit talán boldogtalanabbak voltak, nevetve mentek végig a városon, egymásba karolva, a vállukon átvetve különös hangszerek. John tudni vélte, hogy egy őrületes koncerten vannak túl, a Doktor valósággal szédült az örömtől, és próbált megkapaszkodni benne, mielőtt vége lesz.
Mielőtt megint vége lesz.
- Ez fantasztikus volt – nevetett, a Mester pedig egyetértően bólogatott.
- Innentől le sem állunk, Theta. Soha-soha többé. Ugye nem kell még hazamenned?
- Hát… azt hiszem, nem.
Te gyáva, te bolond. Futnod kéne. El kéne futnod, tényleg.
- Szökjünk le apám földjére – mondta a Mester, és megragadta a karját -, mint a régi szép időkben!
- Benne vagyok! Aaa… többiek is jönnek?
Furcsa, fürkész kék szemek.
- Csak rád van szükségem, Theta.

És az aranyló éjszaka. Összebújva fekszünk, mint régen, de már semmi sem olyan, mint akkor. Magamban érzem a szívdobogásod, a véremben az illatod. Minden egyes lélegzetvétellel megszegek egy ígéretet, és te félálomban karolsz magadhoz. Minél erősebben szorítasz magadhoz, annál elveszettebbek vagyunk.
- Ha megválaszthatnád, milyennek regenerálódj, hogyan néznél ki?
- Hmm? Nem tudom… - A Mester hangja álmos volt, és egy kicsit nyűgös. Fészkelődött, és a Doktor vállába fúrta a fejét. – Talán lenne szakállam.
- Szakállad? Növeszthetnél most is. Bár inkább ne csináld.
- A vöröshöz hülyén nézne ki. Legközelebb talán fekete leszek. Vagy szőke. Esetleg megint barna.
Legközelebb.
Megint.
- Koschei…
- Nem meséltem még? – ásított. – Ez már a második alakom. Valamiért… meg kellett halnom, szóval amióta ismersz, én nem az vagyok, aki voltam. Ha szakállat szeretnék, akkor ahhoz ismét meg kéne halnom, és azt nagyon, nagyon nem akarom. Mert iszonyú volt meghalni, Theta, annyira nagyon rossz…

És Gallifrey lángokban állt.
A Doktor csak figyelte, ahogy a bíbor fű helyett bíbor lángok lobognak a réten, ahol még igazán boldog volt.
Remélte, hogy itt találja.
Remélte, hogy életben találja.
De minden-minden elveszett.
Vér a véremből, én leányom, ég veled. Hús a húsomból, én asszonyom, ég veled. Szív a szívemből, én Mesterem, ég veled.
Ég veletek.

Vissza oda, amikor még minden rendben volt és minden elromlott.
A Doktor egy bizarr, rézfényű szerkezetet eszkábált össze – a masina elfoglalta az egész ágyát, ő pedig elmélyülten babrált rajta, kábeleket kötött össze, csavarozott, programozott. Hallotta, hogy kinyílik a bejárati portál, és az édesanyja lelkesen üdvözöl valakit.
- Kegyelmes uram!
Ó, mindig így köszön, aztán megcsókolja a gyűrűjét Koscheinek, annyi föld urának, a fia egyetlen és legjobb barátjának. Az anyja kedvelte Koscheit és tartott tőle, megtiszteltetésnek vette, hogy barátkoznak, de egyáltalán nem örült neki.
- A szobájában… én úgyis éppen… hallotta a hírt…
Mindent elkövetett, hogy ne figyeljen oda, de a Mester jelenléte már megtöltötte az univerzumot – valósággal vibrált a levegőben. Bőrének édes és vérének sós illata elnehezítette a levegőt. A Doktor nem tudta, képzeli-e ezeket a hatásokat, vagy hogy csak belőle vált-e ki a Mester közelsége ilyesmit, de tudta, hogy mindig megérezné, százezer év és milliónyi galaxis távolából is kiszimatolná.
És most ott állt az ajtajában, hátát a fémkeretnek vetve, és ő nem nézett rá, amikor köszönt.
- Szia, bocs a rendetlenségért, nem számítottam látogatóra.
- Én sem számítottam rá, hogy ide jövök.
A Doktor a város szívében élt, és mindene megvolt, amire szüksége volt, és semmije, amit akart.
- Éppen egy űrhajót építek. Persze ez csak kísérlet, és inkább űrcsónak vagy űrsajka, mert én mondjuk nem férek bele, de ha el tudnám küldeni valahova nagyon messzire információt rögzíteni, az remek lenne. A szokásos szonda-recept egy kis trükkel…
És csak beszélt és beszélt, hogy ne halljon, ne lásson és legfőképpen, ne érezzen semmit.
- Trükkel? – kérdezte a Mester egészen furcsa, lágy hangon, ahogy leguggolt mellé, és ő lelkesen és szívszakadásig magyarázott tovább.
- Kérlek, ezzel a szenzorral… képes atomenergiát felvenni… a világegyetemből táplálkozva… maghasadás… minimális kockázati tényező…
Let’s talk about spaceships
or anything, except you
and me, okay?
- Hallom, megházasodsz.
- Igen?
- Most min vagy meglepve?
- Ah, anya mondta?
- Persze. Tévedett, vagy mi?
- Nem-nem, megházasodom.
- Így borzalmas lesz az összeköttetés.
- Tessék?
- Látod? – A Mester kivette a kezéből a szonikus csavarhúzót, újraforrasztott pár kacatot és ahogy visszaadta neki a szerszámot, a kezük összeért. A Mester öntudatlanul simogatta a Doktor kézfejét, ujjaival a tenyerét cirógatta és üres arccal meredt a csálé, szomorú kis tákolmányra.
Szeretném, hogy kérdőre vonj. Hogy kiabálj. Vagy csak halkan megjegyezd, mennyire gyűlölsz most ezért. Hogy a tulajdonod vagyok, és az engedélyed nélkül, a hátad mögött cselekedtem egy olyan társadalmi törvény szerint, ami ellen réges-rég szövetkeztünk, te és én. Pofozz fel, zsarolj, fenyegess, hurcolj meg a hallgatásoddal, hagyj itt! Meséld el, milyen könnyű lett volna, hogy mindig együtt maradjunk és hányszor fogadtuk, hogy így lesz.
Puszta barátságból.
Kényszeríts, hogy kimondjam, suttogd, hogy mindvégig tudtad, nincs így. Hívd elő a vágyamat, mindig és öröktől fogva vágyom rád, kényszerítsd szóvá a szerelmemet.
Kérd meg a kezem, szökjünk el.
Gyilkolj meg, mondd, hogy nem lehetek másé.
Nem lehetek ilyen hülye.
Nem hagyhatlak elmenni.
Rohanok és rohanok és rohanok, a vállam fölött visszanézek, ott vagy-e a nyomomban.
Túl messze futottam.
Túl messze.

Mert elsőnek csak elhagyta. Aztán elárulta.

Beszéljünk nagy kalandokról, pusztulásról, ahogy összemorzsoltad a világot és leigáztad a mindenséget, beszéljünk arról, hogyan lettél a Halál Bajnoka és hogyan lehet, hogy végül mégis ő győzött, beszéljünk mindenről, de kettőnkről ne, oké?
Okay.

John Smith vizet locsolt az arcába, és mélyeket lélegezve kapaszkodott meg a mosdókagyló peremében. Szembemeredt homályos tükörképével, aztán lassan elmosolyodott.
Semmi baj.
Ez az ő arca, a sajátja.
Egy olyan férfié, aki nem adná a világért a szerelmét.

4 megjegyzés:

Phoebe írta...

Oh, istenem, ez... áh. John Smith, aki nem érti, hogy tehette, és annyira... áh (L)

Jól tetted, hogy megírtad (L)

Reisuto írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm <3 <3 <3 John megér egy novellát.
Vagy többet is. *sejtelmes zene a háttérben*

Carlossa írta...

Sosem találom a megfelelő szavakat. Semmiségekről, lehetetlenségekről, emberekről és érzelmekről pedig aztán igazán tudok dumálni. De nem az enyémekről. Pedig mindig felkavarnak a novelláid. Ez is. Főleg ez. Leginkább ez. Ez nagyon. Mert meglepően valószerű. Szép és keserű. Annyira, annyira, annyira van valami, amit nem tudom, hogy fejezzek ki... de minden esetre, elvarázsolt. Gyönyörű darab. Ez is. Ez nagyon.

Imádom, ahogy írsz, amit írsz, akikről írsz. Mert bármi is az, el tudod hitetni, hogy így van. Ezért nem olvastam sosem USUK-t tőled. Egynél többet nem, mert nem akartam elhinni.

Reisuto írta...

Egy világot adtál a szavaiddal és ezernyi izzó csillagot, köszönöm <3

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS