a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. április 5.

Red


A Rocky Road to Dublin novellából megismert Horatio most elmeséli szerelmének négy napját a maga csapongó, látomásos stílusában, hogy a végén levonja vásott életének tanulságát, mely szerint [spoiler]
a munkacíme (a szomjas árnyék) kétségkívül hangzatosabb volt ennél, de azóta kétmilliószor átgondoltam a történetet.
Valamint meg kell köszönnöm a személyreszabott Watsonom segítségét F. karakterdizájnjában és tervezésében <3



Csak az árnyékod vetkőzik, kedvesem, te tiszta maradsz. Nézem, ahogy ez a karcsú, matt tükörkép fellobog a falra, és emlékezem. Mielőtt megcsókolnálak és az ölembe vonnálak, kérlek, emlékezz velem.

Nem is volt az olyan rég, én gyönyörű szerelmem, hogy végigmentem az utcán, a századikon talán. Szürkület volt… rongyos felhők akaszkodtak az égre, lobogtatta őket a szél, mint a kifüggesztet, szürke szennyest. Nem is tudom már, esett-e vagy köd volt, amikor megláttalak, de valami ragyogott. Tudod, a bordély kis melléképülete, az a furcsa, sufniszerű, alacsony kőház, a meredek tetővel… azon ültél. A szoknyád szétterült, elfedte a csámpás, ferde cserepeket. Fakó színe volt… valami mély, és nehéz anyagból készült, fénykorában gyönyörű lehetett. A fűző, a csipkekesztyű, a fénytelen gyöngysor, a molyrágta fodrok, egy hiányzó gomb, és az a kalap, a csapott tollakkal…
Virágot árultál… ezt mondtad, amikor megkérdeztem, mégis mit művelsz odafent, és ernyőt formáltam a szememből, hogy láthassalak.
- Virágot árulok – mondtad. A hajad narancssárga, furcsa, csapzott loknikban esett le. A sminked kicsit elkenődött, dacos kis szádon elmaszatolódott a rúzs. Szeplők az arcodon, nyakadon, kebleden, válladon, ó, ha tudnád, mennyire irigyeltem őket!
- Hogy hívnak? – kérdeztem. Meg akartam nevezni mindent, amit jelentettél az első pillanattól. Reméltem, hogy van rá szó.
- Flora – suttogtad. A hangod olyan… halk, de mégis éle van.
- Lejössz onnan, Flora?
- Maga csak ne bizalmaskodjon.
Kissé meghökkentem, még grimaszoltam is hozzá.
- Ezt mégis hogy értsem?
- Mindenekelőtt, tessék szépen magázódni. Az íreknél ez talán nem így illik? Mindenütt így illik. Még… még talán a Pokolban is.
- Az is bizonyos, hogy ott mélyen alant a cimborák még tudják, mi a cimboraság, és mi pajtások vagyunk, hát nem? Együtt nőttünk fel, csak más-más országban. Nem emlékszel? Úgy volt kitalálva, hogy te meg én igazán jó barátok legyünk.
- Bolondságokat beszél – motyogtad, és a fonnyadt kis ibolyának, melyet szorongattál, letépted az egyik szirmát, és ámulva figyelted fakó zöld szemeiddel, hogyan tapad az ujjadhoz. – Milyen bolond beszéd is ez… hogyan is rendelhetett volna nekem barátot a Jóisten, ha mg szülőket sem adott? Na, menjen már innen, ha mondom, menjen!
- Rendben. – Rádmosolyogtam, és te félrefordultál, ahogy kalapot emeltem. – Jövök még, a viszont látásra!
- Ég önnel.
Nem fordultam hátra, de még mindig láttalak, és aztán egész éjjel, egy ópiumos látomásban, reggel is, aztán másodszorra is találkoztunk.


A Temze iszapos medrében gázoltál, apály volt, emberek és sirályok turkáltak a folyó szemetében. Cipődet és harisnyádat a kezedben tartottad, szoknyád szegélyét felemelve sétáltál. Senki sem törődött a szemérmetlen látvánnyal, nézd, a dögszagú mocsok mennyivel izgalmasabb volt akkor, mint egy fiatal leány bája.
- Üdv ismét! – rikkantottam, és te riadtan megrezdültél.
- Nocsak! – Felszisszentél, és bosszúsan néztél rám. – Hát rendőr az úr! Mit akar? Talán bizony valami baj van velünk, mi?
Lenéztem az egyenruhámra, aztán felkacagtam.
- Nekem ugyan semmi gondom nincs, csak látni akartalak.
Továbbmentél és leguggoltál, a sárból kihúztál egy megviselt topánkát.
- Honnan tudta, hogy itt talál?
A lábadra húztad, elgondolkozva nézted és azt motyogtad, „Abbie-nak éppen jó lesz.”
- Megérzés.
Elgondolkozva végigmértél, majd a folyó szennyes habjaira fordítottad tekintetedet.
- A Temze a mi öreganyánk, ilyenkor az unokáinak adja kacat kincseit. Valahol szép ez, nem?
Morajlott az öreg folyó.
- Nincs családod, igaz-e?
- Hogy ne volna? A kurtizánok neveltek fel, Abbie, Roseann, Margery, Caltha és Ailsa; jobban gondomat viselték, mint egy hercegnőnek.
- Te is… hogy is mondjam…
Zavaromat látva mintha elmosolyodtál volna. Nem is a szád mosolygott, hanem a szemed, csak a szemed.
- Nem, én még nem. Csak tanulok. A lányok nem akarták, hogy én is a mesterséget űzzem, de a madame azt mondta, nincsen elég pénz, meg illő is visszafizetnem, amit rám költöttek. Még civakodnak. A lányok féltenek, mert mi hamar halunk meg.
Akkor jöttem rá, hogy elveszíthetlek, akkor jöttem rá, hogy soha meg nem szerezhetlek. Búsultam-e, nem tudom. Figyeltem, ahogy elmész, egyre csak távolabb, nem követtelek. Aznap este, mikor letelt a szolgálatom és hazamentem, csak arra gondoltam, miért is törődjek bele ebbe. Mennyi döntést hoztam másodpercek alatt, én gyönyörű szerelmem! Nem érdekelt száz asszony, ha téged szerethetlek, nem érdekelt ezer év merev szokása sem.


A következő nap reggelén ablakod alatt álltam, és csak fütyörésztem a pitymallat szertelen gondatlanságával. Figyelted-e már, hogyan játszik, kergetőzik a korai fény? Kinyílt az ablak a felső emeleten, és még kinyílt egy pár, és végül kinyílt a tied is, amikor azok bezáródtak már.
- Felveri az egész házat! Hát mit akar megint? Nincs nekünk dolgunk egymással!
- Magam is örvendek a viszontlátásnak! – Feléd integettem, és te észrevetted az újságot a kezemben. Akkor még nem tudtam, mitől változott meg úgy a viselkedésed, talán azt hittem, beléd hasított, hogy mégis csak jóképű legény ez a Horatio; áthajoltál a párkányon, és azt hadartad:
- Jöjjön fel, de az Istenért, meg ne lássák!
Valósággal repültem felfelé a lépcsőkön, és te ott vártál rám hosszú, fehér hálóingedben, világos pongyoládban, megragadtad a csuklómat; akkor éreztem először, milyen hideg is a te kicsi kezed, és behúztál egy kopott szalonba. Intettél, hogy üljek az egyik karosszékbe, a csíkos zöldbe, és te lekuporodtál a heverőre, lábaidat felhúzva, komolyan néztél rám.
- Az ott egy újság? – suttogtad.
- Ó? Igen, az. Nem a legfrissebb, csak utána akartam nézni valaminek az apróhirdetéseknél.
- Hadd lássam.
Kinyúltál érte, és mohón lapoztad, még azt is láttam, hogy lopva belélegzed a tinta és a papír megporosodott illatát, végigsimítasz a betűkön, és ziháltál egy kicsit, mint aki szépségben fuldoklik; aztán elém tartottad az egyik oldalt.
- Ezt, ezt olvassa, kérem, szeretném hallani, olvassa fel nekem.
- Ezer örömest. – Meglepetten pislogtam, és lenéztem a cikkre. A legjobban zengő hangomat készítettem elő, és mindent elkövettem, hogy a tempót is angolosra vegyem. - Pár hónappal házasságkötésem után, egy nyári éjjelen a kandallónál üldögélve utolsó pipámat szívtam, és el-elbóbiskoltam esti olvasmányomon, mivel kimerítő napom volt. Nejem már nyugovóra tért, és abból, hogy nemrég hallottam, amint a kulcs fordul a hall zárjában, megállapíthattam, hogy a cselédség is lefeküdt már. Felkelvén az ültemből kiráztam a fölös hamut pipámból, mikor hirtelen felberrent a csengő. Az órára néztem. Háromnegyed tizenkettő volt már. Nem érkezhet látogató ilyen későn. Bizonyára egy páciens, méghozzá egész estés tünetekkel. Fancsali arccal mentem a hallba, és kitártam az ajtót. Meglepetésemre Sherlock Holmes állt a lépcsőn…
Néha fel-felpillantottam a különös történetből, és láttam, hogy elmerengő szemeid vakok már.
Volt benne kaland, gyilkosság és szerelem, nem egészen tartottam hölgyeknek való olvasmánynak, de láttam, hogy jobban elbűvöl téged, mintha tiltott verseket súgnék a füledbe. A torkom már kiszáradt, de nagyon igyekeztem, hogy jól hangsúlyozzak, és egyetlen szót se tévesszek el.
Az utolsó mondatok után aztán egy kicsit csönd volt, és te a hálóing szegélyét gyűrögetted.
- Nincsen benne több ilyen?
- Ebben a számban aligha. Hanem tudja-e, hogy nekem volt szerencsém Dr. Watsonnal és Mr. Sherlock Holmesszal személyesen is megismerkedni?
- Valóban? – kérdezted halkan, és kétkedve felvontad a szemöldöködet. Egy kicsit megsértődtem ezen, és sajnos az igazat kezdtem mondani.
- Szavamra, bár igen rövid találkozó volt, és nem a legszerencsésebben kezdődött. Az eszméletüket veszítették… nem igazán tudjuk, miért. Fellocsoltuk őket, aztán beszámoltam róla, hol találtam a pisztolyt. Többet nem láttam őket, az ügyet hamar megoldották és nem volt szükség rám.
- Te is detektív vagy?
- Nem, közrendőr. Én vigyázok az egész városra, képzeld. Persze ezek a történetek tényleg igazán szórakoztatóak.
- Én sajnálom Henry Wood tizedest. Iszonyú lehet elveszíteni a szépségedet.
Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Épp kiötlöttem egy remek kis bókot, amikor az ajtó egyszeriben kivágódott, és egy magas, sovány nő állt ott, szőke és bősz, rikácsolt, mint egy boszorkány, lobogott a kendője.
- Te meg mit keresel itt, szégyentelen ficsúr?! Nem takarodsz a mi kedves kis Floránktól? Ez hallatlan! Ő nem fogad vendégeket, megértetted? Ó, te nyomorult, kivájom a szemed, ha kárt tettél benne!
- Csak nyugalom, ma’am. Úriember vagyok, a hölgy makulátlan. Csak olvasgattunk és beszélgettünk.
- Verjen meg az Isten! – sikított a drága szép asszony, és hegyes körmeivel kapott utánam, én próbáltam eltáncolni suhintásai elől. – Flora soha meg nem szólal, olyan csöndes lány ez, szavát se hallani, olvasni pedig nem is tud! Te utolsó, gyalázatos sátánfióka! Kerülj csak a kezem közé!
Nem kerültem – kiugrottam az ablakon.
Futásnak eredtem, de boldog voltam, kicsim, ha tudnád milyen boldog!
Nevelőidhez sem szóltál soha, velem pedig titkokat osztottál meg!
Mámoromban egyszeriben eszembe villant, nem sodortalak-e bajba?
Ó, dehogynem, én drágám, dehogynem sodortalak; sokkal nagyobb és halálosabb veszedelem várt ránk, mint azt én gondoltam, pedig sejthettem volna, mert tudod, egyetlenem, én a halál nyomában járok, mindig egy lépéssel lemaradva.
Mindig éppen csak egy lépéssel.


Az ügy nehéz volt. Nem épp csavaros vagy kacifántos, de majdnem kifogott rajtam. Látni akartalak, nem lehetett. Ha bemegyek a bordélyba, ki is hajítanának onnan. (Nem ez lenne az első nyilvánosház Britanniában, ahonnan kivágtak – de csitt) Nem érhetek így célt. Levelet hiába írok. Talán rajzoljak? Ejj, kevés nálam rosszabb firkász él az agg planétán. Végül arra jutottam, hogy átkelnék érted a kövér óceánokon, átvágnék érted lángoló förgetegen, megvívnék szörnyek seregével, akkor egyetlen sárkány már igazán nem kergethet el.
Úgy döntöttem, éjjel megyek, késő éjjel, és megszöktetlek, mint a régi románcos könyvekben. A karjaimba kaplak, és kifutok veled a világból.
A vállamra hajítottam egy kötelet, némi pénzt csúsztattam a csizmámba, és vártam és vártam. Túl sokáig is.
Tudod, vannak, akik Veszett Kutyának neveznek.
Fenemód jó a szimatom.
Megérzem a vér szagát.
Arról az útról semmi el nem téríthetett, csak ez az egy illat. Fémes és nehéz, és az egyik sikátorból valósággal hömpölygött felém, túl az eső nedves permetén, éreztem a gyilkosság szentségtelen tömjénjét. Meg még valamit… ibolyát… törékeny kicsi virágot…
Hogy futottam, Istenem.
Tiszta erőből, szívem szakadtából.
Letérdeltem hozzád. Talán még te is emlékszel, mert felnéztél rám és halkan felnyögtél. A kezedet görcsösen szorítottad a válladhoz, markoltad a tátongó, mély sebet. Szétszabdalták a testedet.
A karjaimba kaptalak, megszöktettelek a halál elől, egy késő éjjelen. A szemeid lecsukódtak, de én beszéltem hozzád, csitítva, zokogva, elmeséltem neked, hogy semmi baj nem lesz, hogy megházasodunk majd, becsülettel, és élni fogunk, azt nem ígérhetem, hogy módosan vagy tisztességesen, de élni fogunk, élni fogunk, élni.
Semmire nem emlékszem, csak a lélegzetvételedre, mert együtt lélegeztél a csillagokkal; ha elhallgatsz, kihunyt volna fényük mindörökre.  
Már nem csak illatát éreztem a vérnek, hanem ízét is és melegét, ragacsos anyagát, átitatta az én ruhámat is, azt mondják, megőrizte a lábaim nyomát.
Az ajtóba rúgtam, újra és újra, kopogtatni nem tudtam. Kiáltoztam, mint az őrült, és meg is tébolyodtam akkor.
Éppen egy újabb rúgásra készültem, amikor Doktor Watson feltépte a bejáratot. Mély éjjel volt, de ő még napi öltözetét viselte, jobbjában pedig revolvert tartott, ám amint meglátott minket, leeresztette.
- Gyorsan, hozza be. – Ahogy rám nézett, még zavart láttam tekintetében, azután viszont már csak veled törődött. A rendelőben felfektettelek az ágyra, a doktor odébb lökött, elmorogva valami elnézéskérés-félét. Szédült gyorsasággal tekerte rád fel a kötéseket, egyetlen másodperc alatt felmért minden sérülést, maró szagú üvegek csörögtek, aztán cérnát tépett, tű villant, és én nem bírtam odanézni tovább.
A tenyerembe temettem az arcomat, de egyetlen könnyem sem maradt.
- A környéken történt? – kérdezte Dr. Watson, gépiesen, valami állandósult fásultsággal és keménységgel a hangjában. – Elérhetett volna vele a kórházig. Megteszem a kötelességemet, de nem garantálhatok semmit.
- Ön az egyetlen és legjobb doktor, akit ismerek. Katonaorvos volt, nem igaz?
- Régen volt már dolgom ilyen sebekkel.
- Magának ez a kisujjában van! – Indulattal felkaptam a fejem, majd egyszeriben megszédültem.
- Az ön helyében most egy darabig nem néznék ide, Mr. O’Tobermore. Van egy igazán szép rézkarc egy vízesésről ott a falon, szegezze rá a tekintetét. Tudom, nap mint nap találkozik a halállal maga is, de ez azért mégiscsak más. Hogyan történt?
- Fogalmam sincs. Így találtam rá.
- De ismerte, ha nem tévedek.
- Igen. Flora. Florának hívják.
- Mit keresett késő éjjel az utcán?
- Azt hiszem, engem…
Megtört hangomat hallva Dr. Watson megköszörülte a torkát, és tompa felsorolásba kezdett:
- A támadó magas, javakorabeli férfi, részeges, tagbaszakadt gyári munkás, a célja pedig nemi erőszak volt.
Láthatta, hogy elsápadok, mert sietve hozzátette:
- Nem járt sikerrel. Egyértelműen megzavarták.
A kezem ökölbe rándult, de nem szólaltam meg. Mereven néztem a képet, és bár bizonyára megnyugtató rajz akart lenni egy csodás vízesésről, sosem láttam még nála irtózatosabbat: száguldó, zubogó, habzó halál volt és eggyé lett a fájdalmammal, a gyűlöletemmel és a félelmemmel.
Egy idő után éreztem, hogy Dr. Watson megérinti a vállamat.
- Most magán a sor.
- Nekem semmi bajom. Flora rendben lesz?
- Azt hiszem, igen, de tájékoztatnom kell önt, Mr. Horatio O’Tobermore, hogy maga sokkos állapotban van, így meg kell kérnem rá, hogy fáradjon át velem a szomszédos szobába.
Megkértem, hogy hagyja nyitva az ajtót és nézhesselek téged, ahogy ott fekszel az ágyon, kábultan és hófehéren. Brandyt itatott velem, és egy pokrócot terített a vállamra, aztán leült és rágyújtott. Megkínált cigarettával, de nem fogadtam el, a szám íze így is épp elég keserű volt.
- Most mégis mit tegyek? – suttogtam. – A maga leírása London lakosságának igen nagy hányadára illik. Öljek hát meg mindenkit?
- Még csak ne is fenyegetőzzön ilyesmivel. A bosszú semmit meg nem old, rázhatja a fejét, akkor is így van, higgye el. Végignézheti, ahogy felakasztanak mindenkit, akinek a legkisebb köze is volt a tragédiához, megállapíthatja a halálukat, nyugovóra térhet minden éjjel azzal a tudattal, hogy a gyilkos nem mozog és nem lélegzik, nem árt többé, hiába. Nem ad felszabadulást, csak ürességet. Ha elveszíti azt, akit szeretetett, lassan már a gyűlöletre is képtelenné válik. De elkalandoztam. Bocsásson meg, késő van. Nem kéne fecsegnem.
- Mi ismerjük egymást, igaz-e?
Dr. Watson nem válaszolt, de a szeme megrebbent.
- Távolságtartó velem – fogtam bele a magyarázatba, görcsösen kapaszkodva ebbe az új ideába, mely elterelheti figyelmemet a lassú kínról -, néha kifejezetten hűvös, mégis, olyan közvetlenséggel, nyíltsággal és őszinteséggel beszél érzelmeiről, olyan könnyedén oktat ki, hogy azt kell higgyem, ismerjük mi egymást, de ön nem szeretné, hogy ezt tudjam.
- Amikor még egészen kicsi volt, én ápoltam a lábát. Mondom, hogy nem vagyok annyira kiváló orvos, mint maga gondolja. Nem adatott meg elég idő, és lám, nem is gyógyult meg rendesen.
- Nem olyan nagy dolog egy törött csont, akkor miért emlékszik így a nevemre?
- Elég jó a memóriám, ráadásul a keresztnevünk is azonos, bár én ritkán használom.
- Furcsán reagált, amikor találkoztunk!
- Ez kétségtelen, és az elnézését kérem, ugyanakkor kijelenthetem, hogy nem ön tehet róla.
- Ki fogom deríteni! – csaptam az asztalra, egészen belemelegedtem. – Megkérjük Mr. Holmest is, hogy segítsen elkapni Flora támadóját, neki csak egy fél perc, az elfogatást meg elintézem én!
- Mr. Holmes meghalt – mondta, ó, ha hallottad volna, milyen hangon…! – A kisasszony pedig amint magához tér, bizonyára tud személyleírást adni a gazemberről. Számára ez egy szörnyű élmény, szóval semmiképp se rontson neki rögtön a kérdéseivel.
- Részvétem.
- Köszönöm. A legkiválóbb ember volt a világon. – A szeme furcsán felcsillant, mintha még mondani akarna valamit, ám aztán felállt, és elnyomta a cigarettát. – Kérem ne vegye tolakodásnak, de meg kell kérdeznem, van-e hol hálnia a hölgynek? Feltétlenül ágyban kell maradnia egy darabig.
- Én majd gondoskodom róla. Mondja… hogyan történt?
- Igazán sajnálom, de nem tudok beszélni róla. Annyit azért mondhatok… büszke lenne magára.
Halkan felnevettem.
- Ugyan miért? Mert nem érkeztem meg idejében? Mert pánikba estem? Mert látni sem bírtam a sebesüléseit? Mert elgyengültem, amint az férfihoz nem illő?
- Csak azért, kedves Horatio, mert maga mer érezni.


Így történt, édes Flora, hogy megmaradtál nekem. Nézem puha, bársony testedet, a sebek egész szépen behegedtek már, és remélem, a szíved is be tudom gyógyítani majd. Azt mondták, ilyen sérülésekkel már nem tudnak eladni, és látod, mégis elkeltél, kicsi feleségem. Átölellek, és hálás vagyok a bőröd melegéért, az ereid lüktetéséért, a lélegzetvételedért; és azért, hogy ezeket megosztod velem.





Egyetlen Horationk által felolvasott történet Sir A. C. Doyle "The Crooked Man" című novellája a Sherlock Holmes emlékiratai kötetből, a saját fordításomban.

6 megjegyzés:

Phoebe írta...

Ó, Horatio. (L) Boldog lesz, legalább ő boldog lesz az ő Florájával, ugye?

Holmes, ó drága Holmes... T_T és a jó Watson T_T

Szerettem a novellát, ha nem lenne egyértelmű... apró hibát találtam

"Ha elveszíti azt, akit szeretetett" ---> gondolom ez "szeretett" akart lenni^^"

Cchan írta...

Ezzel a történettel kapcsolatban 2 dolgot szeretnék mondani a szokásoson kívül. Azaz hogy ez megint írtózatosan jóra sikeredett!
Az egyik, hogy megalkottad azon kevés női karakterek egyikét, akit nagyon de nagyon szeretek. Már amennyi ízelítőt kaptunk Flora jelleméből és lényéből.
A másik, hogy remélem is, meg nem is, hogy lesz folytatása valamilyen szinten ennek a műnek. Vagy egy előzmény-folytatása. Magyarán az idő, ami kiesett a Sherlock halála (mondd, hogy nem igaz, nem akarom elhinni T_T...) és a Rocky Road to Dublin írások közt van. Engem mindenképpen érdekelne, és szerintem másokat is :). És írtózatosan jó ez az írás, teljes hódolatom előtted TwT.
(Tudom, hogy nem tartozik száz százalékig ide, de valaki meg tudná adni a Sherlock-sorozat kezdő linkjét? Angol szinkronnal simán vagy magyar felirattal, mindegy, csak valamelyiken e közül a két nyelv közül :D.)

Nona W. írta...

...hät se nem beszel,se nem olvas.*röhög*

imädlak.es tessek,irtam.a többihez meltoztassek felmäszni valamikor emesenre.

Reisuto írta...

phoebe, így jár, aki mindig hajnalban kap ihletet. Ha elég életerőt szívok magamba, javítom, és nagyon köszönöm, hogy szóltál <3 Horatio és Flora... hömmbömm. Hát, amíg élnek, bodlogok.
De az nem valami hosszú idő. *csönd*
/hétvégén Overture!/

Cchan, Flora megalkotásában privát Watsonom tényleg nagyon sokat segített <3 Nagyon örülök, hogy szimpatikus, mert én is abban a problémában szenvedek, hogy általában utáloma női karaktereket. Tisztelet a kivételnek, Doyle. Neki valahogy az összes női ühyfelét/hősét bírom. Mary-fangirl vagyok. Súlyosan. Mindennek ellenére.
Tudom, hogy végződik Horatio és Flora története, de nem biztos, hogy meg akarom írni; a közteset pedig nagyjából megtudjuk a Rocky...-ból. Ne aggódj, jó nagy évszámkutyulással Holmes "halála" az az 1901-0904 közti időszak, amikor Watson halottnak hitte, mert Moriartyt leeregette szépen a Reichenbach vízesésen. IGAZÁBÓL életben van és járja a világot. (ingyen önreklám: "to crawl")
Ha van Torrented, ha nincs, a Sherlock sorozat három epizódjához a link és a magyar felirat:
http://www.podnapisi.net/hu/sherlock-2009-feliratok-p818874
http://www.podnapisi.net/hu/sherlock-2009-feliratok-p829255
http://www.podnapisi.net/hu/sherlock-2010-feliratok-p844217
http://thepiratebay.org/torrent/5716289/Sherlock_1x01_A_Study_In_Pink_HDTV_XviD-FoV_%5Beztv%5D
http://thepiratebay.org/torrent/5732586
http://thepiratebay.org/torrent/5748526


Watson, te túrógombolcvagdaltkecskemetélt. Szeretlek. És köszönöm.

Phoebe írta...

(hétvégén Overture)
NEM *befogja a füleit* Ezt NEM voltam hajlandó meghallani, nem és NEM. Együtt öregednek meg, és még a dédunokáikat is ismerni fogják! *becsukja a szemeit is, és hangosan trallallázik*

Cchan írta...

Phoebe: Csatlakozom hozzád! *ő is trillázik meg trallázik, már csak a holnap koncert miatt is <3.*

Reisuto: Én pedig tényleg szívesen olvasnám, de te tudod :). A linkekért meg ezer hálám!!

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS