a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. március 14.

The bitter end

the bitter end

Hát, szóval az úgy volt... tehát az én személyre szabott Watsonom megkért, hogy ugyan, írnék már egy AdrIan novellát, amiből végül az lett, hogy sikeresen lezártam a [l i n e s] trilógiát és a bloodline-t. is. főleg. hat oldalban. eredeti címmel. de sok szeretettel.
fandom: megértéséhez szükségeltetik a [lines] trilógia, a bloodline regény és az összes k'va kiegészítő novella ismerete
páros: adrian bonyolult szerelmi élete, főképp



From the time we intercepted
Feels a lot like suicide
Slow and sad, grown inside us
Arouse and see you're mine
(See you at the bitter end)

Love has seen your run-around
Who wanna seek you now?
I want a peace
I'd whine out
(See you at the bitter end)
/Placebo/

Ha Surrey grófságban jársz, van pár hely, amit feltétlenül meg kell látogatnod, és vannak olyanok is, amiket kifejezetten tilos felkeresni.
Van ott egy régi-régi kastély, a Blacksmith-ek birtokán. Egyszerűen pompás, fényűző hely. Egy szörnyű tragédia színhelye.
Agenor C. Blacksmith egyértelműen öngyilkosságot követett el.
Ott hevert a fekete-fehér csempén, egyik kezében még a revolvert markolva, baljában pedig egy medaliont szorított.
Eltávozott, és a szomorúsága ott maradt. Beivódott a tapétákba, a drága szőnyegekbe, a csillárok kristályába és a márványba.
Kikerült pár belépni tilos tábla és hosszú, sárga rendőrségi szalag, amit valahogy végül otthagytak.
Egy nyáron aztán fények lobbantak az ablakokban.
Ian Saxonwell a gazos kerten átvágva úgy figyelte az aranyló, sárga ragyogást, mint aki lidércfényt követ.
Augusztus volt.  Hideg köd gomolygott a fák között.
Ian bizonyos fokú megnyugvással fedezte fel, hogy a csengő működik. És hogy a fények közelednek.
Elsőnek a harmadik emeleten, a bal szárnyon.
Aztán a második szinten, a lépcsőházban.
Végül átszűrődik a kétszárnyú kapu lőrésnyi kis üvegén.
Adrian Gordon Smith háziköntösben nyitott ajtót, és amikor meglátta látogatóját, rögtön be is vágta – Ian viszont résen volt, és kitámasztotta a lábával.
- Tisztában vagy vele, mennyi az idő?
- Japp. Hajnal három. Körül. Ha ilyenkor nem fogadsz látogatókat, akkor mért is nyitottál ajtót?
Mert Ő csönget. Ő mindig csönget, Ian, mintha lenne olyan lehetőségem, hogy nem engedem be.
Lustán végigmérte a fiút. Öltöny. Westwood. Egy eljövendő Thornthicket.
- Kotródj beljebb.
Ian gyorsan besurrant, mielőtt Adrian meggondolhatta volna magát, és nagyot szusszanva körbenézett, hogy elsüthessen egy átlagos bókot a berendezésről.
A jajdeszép valahogy a torkára forrt.
- Baszd meg. Mi történt itt?
Adrian fáradtan az égre emelte a tekintetét.
- Minek néz ki?
A hatalmas fogadócsarnokból csak üszkös romok maradtak. Megperzselődött falikárpitok és zászlók lógtak a falakról, a drága mahagónifa elszenesedett, még a széles márványlépcső is kormos volt. A csillár egyik tartólánca elszakadt, a szobrok eldőltek, a vázák szilánkokban, a tükrök bezúzva. A hold sejtelmes világában álló házigazda maga is úgy festett, mint egy kísértet, egy kékezüst emlékkép a hamvadó múltból.
És ha valami, akkor ez aztán kurvára megijesztette Iant.
- Adrian!
- Felgyújtottam – vigyorgott a fiú, aztán biccentett. – Erre.
- Hát, reméltem, hogy nem így örökölted, mert az elég nagy átkúrás lett volna az öreg Blacksmith-től. Baszod, bírtam a fazont. Tényleg bírtam, és tiszta gáz, hogy végül nem ő tanított minket. Emlékszem, anno seggdugaszként még jártam erre… mi történt, mármint úgy tényleg? Mért… égetted szét, ha egyszer itt laksz? Kerestelek a Smith kúriában, de valami faszi lakik ott és úszómedencét csináltatott valami tök random helyre, és tiszta hülyén néz ki. Arra gondoltam, talán ide jöttél, de nem jöhettél csak azért, hogy felégesd, és ez nekem bonyolult, és… Aidy, Aidy, figyelsz rám? Mért gyűlölted őt ennyire?
Adrian hirtelen megtorpant és hátrafordult, erősen megmarkolta a lépcső korlátját. Az arcát egészen elsápasztotta a harag, és kitágult pupillával, őrült pillantással meredt az erősen megszeppent Ianra.
- Ne is merészeld említeni őt nekem, világos? Halott. Soha többé nem akarom hallani a nevét, a legszívesebben a rohadt sírjáról is levakarnám!
Ne beszélj nekem a Nevető Szellemről! Itt van, itt él, itt mozog, táncol az este az árnyakkal a gyertyák fénykörében, dalol a fákkal, jajong a széllel, az ágyam alatt alszik és moraként a mellkasomra nehezedik az érzés… mennyire szerettem.
- Oké… oké, nem kell úgy kiakadni, na.
Egy darabig csendben folytatták az útjukat.
Aztán az egyik lépcsőfordulóban Ian célzatosan megköszörülte a torkát.
- A szemed… hogy van?
- Ah? – Adrian felemelte a kezét, és megtapogatta a fekete eyepatcht. – Jobban… sokkal jobban. Köszönöm.
- Nem…fogsz meggyógyulni, ugye?
- Nézd, Ian, növesztek egy másik szemet meg a hegek sem fognak meglátszódni az arcomon, maradj nyugodt. Faszfej.
Azon a balvégzetű osztálykiránduláson. Skócia, egy kis whiskyüzlet. Egy kis szeszcsempészet sunyiban. Faith az egyik polcnak szorította. Nem lepődött meg. Elvette a büszkeségét. Megalázta az egész osztály előtt. Megalázta Timothy előtt. Persze tudta, hogy ennek ára lesz. Nem érdekelte.
Faith a fülébe sziszegte átkait és fenyegetéseit. Ő hidegen nézte. Meg sem próbálta eljátszani, hogy fél.
Mégis sikított. Torka szakadtából sikított, amikor a fiú az arcába vágott egy törött üveggel.
Persze azt kellett mondania, hogy baleset volt, elejtett whisky, repülő szilánkok.
Ahogy a vérrel együtt valami sokkal lassabb és sűrűbb---
- Figyelj, sajnálom.
- Sajnálhatod.
- Épp mondani akartam, hogy örülök, hogy örülsz, hogy itt vagyok.
- És ezt meg honnan vetted?
- A lámpákból.
- Nem is égnek a lámpák.
- Pontosan ez az.
- Érdeklődő arcot vágok, csak valahogy nem látszik.
- Amikor lefelé jöttél, minden szobában feloltottad a lámpát, amerre haladtál, most egyik sem ég, pedig már a harmadik emeleten vagyunk. Már nem érzed szükségét. Talán, mert már nem félsz.
- Heh. Hát ez tök édes, Saxonwell. Most én jövök. Az este további részeiben légy szíves fogd be a szádat. Úgy sem beszélgetni jöttél.
- Hát… de.
Adrian szembefordult vele, és leengedte a vállán a köntöst, aztán az anyag suhogva a földre hullt, és Adrian kilépett belőle.
- Nem, Saxonwell. Nem hiszem.
*   *  *
A nap aranylóan tűzött át az ablakon.
Ian utálta, amikor a nap aranylóan tűz át az ablakon.
Nyögve átvetette a karját a szemén, és a takaró után tapogatózott, hogy az arcába húzza.
- Aludj még. Korán van.
- Reggel van – morogta, és kikukucskált a keze alól. – Te mit csinálsz?
- Téged nem hívtak meg Timothy esküvőjére?
- De. Az asszony nem akar menni.
- Kár. – Nem úgy nézett ki, mint aki sajnálja. Meglehetősen hiányos öltözetben ácsorgott a hatalmas tölgyszekrénynél, aminek a fél ajtaja le volt szakadva. -  Azon gondolkozom, mit vegyek fel.
- Fasz tudja, milyen idő van Japánban. Ruhát. Biztos, ami biztos.
- Á, a cucc megvan. – Unott arccal felemelt egy vállfát. – A viselkedéskultúra kérdéses.
- Fejtsd ki – ásított Ian, és kényelmesen elhelyezkedve a párnák között lustán végigmérte partnerét.
- Hát, először is, ott lesz Phoebe. Előtte a talpnyaló, beszari alakot kell játszanom. Egyszer nekemjött egy pisztollyal, meséltem? Onnan jött az ihlet. Tartom magam a szerephez. Timothynak semmi speciális… ja de, neki van azt hiszem a szoknyavadász-arcom. Egy kicsi sznobizmussal. Terunek… heh… a szlengben beszélő, tenyérbe mászó, nagyszájú gyáva kis köcsög. Az, akinek megismert. Az, akit annyira megvet… Erünek ugyanez…
- Te ezt így kiválasztod?
- Különben elég unalmas lenne, nem?
- És nekem kit tartogatsz?
- Már megkaptad. A ribancot. Ezt akartad, nem? Világosan közöltem, hogy vége, és mégis… eljöttél. A búcsúszex mindig jó. Azt mondják.
- Nekem megvan az a halvány lila gyanúm, hogy velem te mindig őszinte voltál, Smith.
- Ühüm. Nyilván. Tudtad, hogy nem ez az igazi nevem?

*   *  *
Amikor másodszorra felriadt, a fény még erősebbé vált, és fehérré fakult.
Üres volt az ágy, üres volt a szoba és üres volt a ruhásszekrény.
Ian magára rángatta a nadrágját, és ordítva végigfutott a kastélyon. Nem nézett körbe, nem állt meg egyetlen másodpercre sem. Csak Adriant hívta. Végül leért az előcsarnokba.
Füst lepte be az egészet.
Faith Thornthicket az egyik rekamién hevert, és hosszú, kínai pipát szívott.
- Te mi a szart keresel itt?
- Én is örülök, hogy látlak.
- Hol van Adrian?
- Elment.
- Mért?
- Mert azt… sugalltam neki, hogy menjen el. – Hátravetett fejjel felsóhajtott. A szokásos nácikurva cuccait viselte. Bármennyire is nem passzolt a képbe, Ian sejteni kezdte, hogy egy ideje itt van. Itt, ebben a kastélyban. A csikkek a hamutartóban. Lucky Strike. Fétiscsizma nyomai a szőnyegen. Fekete körömlakk száradt a mosdókagyló peremére. Hát persze. A rohadt életbe. – Úgy is mondhatjuk, hogy kényszerítettem rá.
- Mi a fenét csináltál vele? – üvöltött, és lehajolt hozzá. Meg akarta rángatni, meg akarta ütni, el akarta tiporni. Mégis hányszor veszi még el tőle azt, aki a legfontosabb neki? Hányszor? Hányszor!?
- Semmi olyat, amihez közöd lenne. Saxonwell-Saxonwell, te valahogy mindig rosszkor vagy a rossz helyen.
- A te műved ez? A kastély…
- Ó, igen, kicsit romos. Kicsit. De erről nem én tehetek. Mondd csak, Saxonwell, körülnéztél már úgy… alaposabban? 
Ian körbefordult.
A káosz felett, a falakon végig és minden sima felületen, ameddig a szem ellát… ugyanazok a fekete tintával írt, vérrel felfröcskölt, körömmel karcolt, sprayvel felfújt jelek.
魅上照

*  *  *

- Ah, Ian Saxonwell, milyen kövérre hízna rajtad egy halálisten.
- Tessék? Nem beszélek japánul, Mikami.
- Nem, persze, hogy nem. Foglalj helyet.
Ian engedelmesen leült. Elegáns öltönyt viselt, tejfelszőke haját gondosan félrefésülte.
Megváltozott. Határozottan megváltozott.
Teru tudta, hogy egyidősek, de Ian arca nagyon gondterheltnek látszott, aggódó ráncok jelentek meg a szája sarkában. A szemét, mely mindig olyan élénk-zölden ragyogott, lesütötte, és az ölében nyugtatta a kezeit.
Tehetetlen. Ez egy tehetetlen ember.
Egy tehetetlen, megkeseredett… és őrülten erős ember.
- Miben segíthetek? Nagyon meglep, hogy kijutottál Angliából.
- Ah? Hah, igen… igen-igen, megvannak a kapcsolataim.
- Faith Thornthicket.
- Sokat fejlődött a kiejtésed – mosolygott Ian. Halvány mosoly egy halottasmaszkról.
- Gyakoroltam. Timothy számtalan testvére közül ő melyik? Soha nem beszélt róla.
- Az unokatestvére. Igazán nem egy olyan ember, aki… kellemes beszédtéma.
- Nocsak. Én azt hittem, jól vezeti az országot.
- Nem politizálok.
- Pedig muszáj, Saxonwell. Igazán muszáj.
Azokban az időkben, amikor Kira elért hatalmának csúcsához… abban a pánikban a Lordok Házának egy tagja drasztikus lépést szavaztatott meg. Ő volt Faith Thornthicket. Faith Thornthicket, aki katonai diktatúrát vezetett be az országba, és lezárta a határait. Angliát teljes blokád alá vonta, hogy megvédje a népet, a királynőt, a földeket. Semmit nem engedett be. Sem embereket, sem híreket, szavakat, eszméket, árukat. Az internet, a tévéadók, a mobiltelefonok, minden az ő kezében volt. Semmi nem léphetett át a tengeren. Bárki bármiféle vétséget követett el, a legapróbb szabályszegsétől a legsúlyosabb gyilkosságig, ugyanarra a hajóra tették, mely elvitte őket Észak-Írországba. A börtönszigetre, ami kiadta a rabok nevét és arcát, hogy ítélkezzen felettük az, aki méltó az ítélethozatalra. Anglia kitagadta romlott gyermekeit. Ez volt az Utópia első országa.
- Nem azért jöttem.
- Hanem?
- Keresek valakit. Adriant. E…egyszerűen eltűnt. Senki semmit nem tud róla. Arra gondoltam… szóval tudom, hogy Japánba jött. Talán… találkoztatok.
- Ez egy elég nagy ország, Saxonwell.
- Igen, persze, de biztos vagyok benne, hogy felkeresett téged.
- Sajnos nem így történt.
Ian csalódottan lehajtotta a fejét.
Akkor látta meg Mikami névtábláját az íróasztalán.
Ugyanazokkal a jelekkel.
Évekkel ezelőttről.
Nem bírta elfelejteni őket, de nem emlékezett rájuk pontosan.
Most itt voltak. Egyszeriben minden világossá vált.
- Te ölted meg – suttogta. – Miattad halt meg!
- Ezt mégis hogy érted?
Mikami szemei vörösen izzottak.
Ian beszélni akart. Beszélni a keserűségről, a reménytelenségről. Elárulni Terunek, ki volt Adrian valójában. Elmondani, amire most ébredt rá, hogy ki volt az, akit Adrian olyan végzetesen és mindhiába, tiszta szívéből és őszintén szeretett annyi de annyi éven át. Ráordítani, hogy ne hazudjon. Megkérni, hogy mutassa meg a sírját.
Nem tehette meg. A torkát elszorította a zokogás, és a tenyerébe temetve az arcát felsírt, hangtalanul, egész testében összegörnyedve.
Hitt benne, hogy életben van. Hogy itt van valahol. Itt kell lennie.
Hitt benne, hogy utoléri. Hogy el tud köszönni. Hogy látja még.
Ha Adrian élne, nem adná fel.
Ha Adrian életben lenne, nem engedné…
- Apu? Apu, minden rendben?
Teru felemelte a fejét.
Egy kislány – igazán gyönyörű gyermek, nyolc éves forma – botladozott be az irodába. Ugyanolyan haja volt, mint Iannak, csak nagyon hosszú és hullámos, és fehér volt a bőre és hályogos-kékek a szemei.
Vak.
Ó, kami-sama, mi nem ismerünk irgalmat és nem ismerünk kegyetlenséget.
Kami-sama, hogy rettegek az én bűnömtől, a fiú haláláért senki más nem lakolhat, csak én.
De nem öltem meg, nem öltem meg, így képtelen a vád is, súlytalan, érvénytelen.
Látod, Ian Saxonwell kilencvenhárom évig fog élni, egy májusi napon hal meg, végelgyengülésben.
Talán mégis inkább szívszakadásban.
Nézd, hogy emészti fel az embereket a gyász.
Hát nem ugyanez a tekintet az én tekintetem?
- Semmi baj, Gwynne… semmi baj!

*   *  *

- Hát… végül egyedül maradtam. Az utolsó Thornthicket. Tragikus, ugye?
Gwynne az ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Hűs eső csorgott odakint. Huszonegy éves volt. Hálóingben szökött ki a folyosóra, mezítláb, hajadonfőtt.
Az eső hangja mindig hívogatta.
Persze nem mehetett egyedül az udvarra.
Egyedül…
Faith bácsi az Öldöklő Isten bukásánál visszaadta az uralmat a királynőnek…
Messze vándorolt, Keletre…
Egy fiút keresett… tisztavérű fattyút…
A visszhangot és a tükörképet…
A fiút Christopher Thornthicketnek hívták… közel engedte magához a nagybátyját… egészen közel…
Mennyi mindent elhitetett vele, és milyen könnyedén…
Aztán jöttek a kötelek… Faith bácsi a székhez kötözve… és a penge, a szamurájkard…
Egy nulladik gyilkosság az egyetlen és végső bosszú előtt.
Faith azt hitte, Christopher nem ismeri a történetét.
Nem hallgatja az őrült anyja meséit.
Nem olvassa az apja emlékiratait.
Faith nem hitt az ilyen dolgokban.
Feldarabolták.
Gwynne látta maga előtt az egészet. Mindig álmaiban. Mindig akkor, ha elaludt.
Gyűlölte az álmait, de álmában látott. Látta azt, ahogy Christopher megöli a fehér fiút, és aztán magával is végez a holdfényben.
Minden bosszú beteljesült.
Minden élet kioltatott.
A rossz vér elfolyt.
Most a család neve ismét tiszta lehet.
Lépteket hallott a folyosón. Egy alacsony férfi súlytalan lépteit.
- Ki az? Ki van ott? Feleljen!
- A fenébe is, ezt meg hogy csináltad?
Kicsit pösze. Kicsit raccsol. Németes akcentus.
- Bocsánat, nagyon meg tetszett ijeszteni.
- Én sokkal jobban megijedtem. Gwynne Thornthicket-Saxonwell, ugye?
- Szolgálatára. Miben segíthetek, uram?
- Senkinek se mondd el, hogy találkoztál velem.
- Hogyan is tehetném? – nevetett. -  A nevét sem tudom!
- Az már igazán nem számít.
- Azért tippelhetek?
- Csak tessék.
- Adrian.
- Heh. Talán. Talán. Már igazán nem emlékszem.
- Mit tetszik keresni?
- Elvesztettem valamit.
- Segíthetek?
- Nem tudsz segíteni.
- Az úr… ugye ön már nem él?
- Dörgöld az orrom alá. Kikérem magamnak, létezem. Erről persze neked nem lehet a leghalványabb fogalmad sem. Utálom kimondani, de tündér vagyok. Lettem.
- Nincs egy esernyője?
- Tessék? De. Mindig van nálam egy. Semmi közöd hozzá.
- Az édesapámnak már itthon kéne lennie, de esernyő nélkül ment el. Azt mondta, úgy sem ered el. Anya meg ráhagyta. Aggódom érte. Esetleg… Adrian… ha csak… azt meg tudná tenni, hogy kölcsönadja neki az esernyőjét.
- Hát, tudod, mondanám, hogy szívesen, meg ilyenek, de Ian Saxonwell soha nem adja vissza a kölcsönt. A fenébe, tényleg csak kölcsön adtam neki, és éppen csak egy szilánkot… és nem engedi! Hát nem nevetséges, hogy ezért és csak ezért, nem tudok elrepülni?

4 megjegyzés:

Phoebe írta...

Már mondtam - imádom. És kimondhatatlanul örülök, hogy lezárult... affene, nem jó szó. Mert most már tényleg vége a lines-nak, és nyáháhá. (Eddig volt remény, hogy még írsz tovább, és nem lesz vége... T_T)

...
(még lógsz Ryuutarou és Miku történetének lezárásával is x3)

Bekkadesu írta...

*végre békében nyugszik*

Ariana írta...

Most még próbálom felfogni, hogy vége. T_______T

*három perces síri csend*

Imádom az összes szereplőt, aki ebben megjelenik, és azt is, aki nem, imádlak téged is, és nyáh, annyira fognak hiányozni, nem hiszem el, hogy vége van. T___T Nem lett ez rossz, tökéletes lezárás lett az egész, és a lezárásnak a lezárása, az utolsó pár sor a legtökéletesebb, csak... az az egyetlen baja, hogy lezárás. Persze, persze, lassan már épp ideje volt, de...

Reisuto írta...

Phoebe. Pssszt! XD És köszönöm <3 És egyébként látjuk még őket. Csak máskor és máshol ^^ Ennek a történetnek itt a vége. Mondom itt. Mondom a vége. XD

Bekkadesu, küldök virágot a sírodra ^^

Ariana, ölelésem és hálám veled. És köszönöm <3

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS