a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. február 4.

Phoebe: Missing


Egy kis meglepetés a hétvégére ^^ Fogadjátok sok szeretettel Phoebe: Missing című (szívfacsaróan szép) novelláját a Sherlock Holmes fandomból, amit nagy örömmel látok vendégül a blogomon. 
Az írónéni saját műhelye:

  • Dust in the wind





  • - Jól áll magán ez a felöltő.
    Watson megdermedt, a hangot hallva, és lassan megfordult, ránézve a másik férfira. Ő is kiöltözve, makulátlanul, megborotválkozva, bár kicsit keserű mosollyal.
    - Hát eljött.
    Holmes széttárta karjait.
    - Nem hagyhatom ki az én egyetlen barátom esküvőjét.
    Kínos csend telepedett közéjük, és Watson azon kapta magát, hogy képtelen a másik férfira nézni. Hónapokig tartó veszekedés, ajtócsapkodás, külvilágtól való elzárkózás, majdhogynem halálos drogadagok után most itt volt az esküvőjén.
    - Watson... még nem késő.
    A doktor felemelte a tekintetét a feltűnően érdekes vázáról, amit eddig figyelt, hogy belenézzen a detektív kétségbeesett szemeibe.
    - Jöjjön el velem, Watson. Meneküljünk. Fussunk. Csak maga, meg én.
    Lassan rázta meg a fejét, bár érezte, hogy a szíve megfacsarodik.
    - Nem lehet Holmes, és ezt maga is tudja, kérem ne mondjon többé ilyet. Ne tegye még nehezebbé.
    - Ne tegyem nehezebbé? Maga nősül, Watson, maga teszi nehézzé!
    - Kérem, Holmes.
    Holmes leeresztette a karjait, és elfordult Watsontól, fél kézzel beletúrva a hajába. Pár percig megint csönd volt, amíg a detektív visszafordult, fáradt tekintettel.
    - Boldog lesz Watsonom? Ígérje meg, drága Watson, hogy boldog lesz.
    Az orvos érezte a torkában gyűlő gombócot, és csak bólintott. Megígéri, megígéri, hogy megpróbál Mary mellett boldog lenni. Mary kedves, rendes nő, aki szívből szereti őt, és ő is kedveli. Hiú ábránd lenne azt mondani, hogy talán bele is fog szeretni... hiszen kizárt, hogy Holmeshoz hasonló érzéseket táplálhatna a nő iránt.
    Holmes előresétált, közvetlenül megállva Watson előtt, aki csak becsukta a szemeit, hogy ne kelljen ránéznie. Némán fohászkodott, hogy csak ne csókolja meg, már megvolt a búcsúcsókjuk, ha most hozzáér a szájához az ajkaival, nem lesz képes odaállni az oltár elé...
    Érezte, hogy Holmes reszkető kezei megfogják az ő kézfejeit, összefogják, mintha csak imádkoznának, puhán megcsókolva a doktor ujjait.
    - Miss Morstan vigyázni fog magára, én egyetlen Watsonom. Akkor is, ha már gyűlni fognak a ráncai, és nehézkesen fog járni. De ígérje meg, hogy bármennyire is erőt vesz majd magán a szenilitás, nem fog engem elfelejteni.
    - Soha – lehelte Watson, de nem nyitotta ki a szemeit. Képtelen volt rá, tudta, hogy elveszne, ha most ránézne a másik férfira.
    - És ki tudja... talán majd egy másik életben kapunk egy új esélyt.
    - Én nem hiszek az ilyesmiben, Holmes.
    - Ahogyan én sem – a férfi eleresztette a kezeit, és Watson érezte, hogy eltávolodott, szóval ki merte végre nyitni a szemeit. – No de barátom, ideje készülni. Én leszek a tanuja, nem? Ó, kitalálom, felkért valakit, ha esetleg nem jelennék meg... ki vele, kit?
    Watson zavartan megvakarta a fejét.
    - Lestrade-et.
    - Lestrade-et? Há! Akkor bizony még jó, hogy eljöttem. Meg kell védenem a becsületét, drága Watsonom, hogy méltó tanuja lehessen... jöjjön, jöjjön. Hamarosan felesége lesz...


    ~*~

    John egész életét végigkíséri a hiányérzet. Olyasmi, mint amikor elfelejtkezel valamiről, de nem tudod pontosan megfogalmazni miről. Sose tudta hova tenni.
    Sokáig azt hitte, a sose-lévő családjának hiánya. Soha nem volt közel a szüleihez, a nővéréhez meg pláne nem, távoli rokonokról ne is beszéljünk, de igazából valahol érezte, hogy nem erről van szó. Más kellett neki, más hiányzott.
    Nem barátság – sok baráti köteléke volt, bajtársai, ismerősei, de egyrészt senkivel sem tudott igazán közel kerülni (igen, gondja van a másokba vetett bizalmával, de ez miért is baj?).
    Nem is nők – sok barátnője volt, hosszabb-rövidebb időkre, de egyikőjük sem tudta betölteni azt a beazonosíthatatlan űrt a lelke mélyén.
    A terapeutája szerint a háború ölt meg belőle egy részt – John ráhagyta, bár pontosan tudta, hogy jóval hamarabb kezdődött az egész, gyermekkora óta hiányzott neki valami.
    Aztán Mike bemutatta annak a férfinak a laborban.
    Szerelem első látásra? John sose hitt az ilyesmiben, és utólag is csak rázná a fejét, hogy nem, nem lehetett az. Viszont tény, ahogy megakadt a tekintete a fiatalemberen, a hullámos, sötét hajtincsein, ahogy felnézett rá sápadtkék szemeivel, akkor egy gondolat futott át az elméjén: „Végre”.
    Nem tudta megmagyarázni, miért ment el a lakáshoz, miért költözött össze vele, miért követte azokra az őrült hajszákba, alig huszonnégy óra elteltével – viszont amikor a taxi után rohantak, valahogy úgy érezte, hazaért.
    És tudta, hogy nem bírta volna elviselni, ha a mérgezett tablettát nyeli le Sherlock.
    Az uszodát ne is említsük.
    Az uszoda fordulópont volt, úgy látnia lakótársát, a vad pánikot az arcán, amikor rávetette magát, hogy megszabadítsa a robbanóanyagoktól.
    Sokára értek haza. Kórházba cibálták őket, akárhogy is tiltakoztak ellene, és még Lestrade faggatózását is el kellett viselniük.
    Odahaza John szeretett volna felmászni a szobájába, benyugtatózni magát (Sherlocknak tuti van, majd könyörög tőle), és aludni egy jót... anélkül úgyse tudna.
    Félt, hogy álmában cikázni fognak szemei előtt a vörös fénypontok azon a nap mint nap látott arcon.
    Megjárta a háborút – de most először rettegett igazán a rémálmoktól.
    Sherlock azonban megállt az előszobában, némán nézve John után, aki lassan megállt, és visszafordult.
    - Idióta vagy, John.
    Na erre fordult vissza teljesen, csípőre téve a kezeit.
    - És miért is?
    - Felrobbantál volna Moriartyval együtt. Milyen idióta tesz ilyet?
    John pár másodpercig némán nézett rá, keresve a szavakat.
    - Olyan idióta, aki nem akarja, hogy meghalj.
    Sherlock megforgatta a szemeit.
    - Megérné, hogy miattam darabokra szakadj?
    - Meg.
    Ezúttal nem volt töprengés, és rezzenéstelen arccal nézett abba a kék szempárba.
    Sherlock hirtelen mozdult, két hosszú lépéssel megközelítve a másik férfit, és John már hajolt is fel, átkarolva a nyakát, hagyva, hogy a másik férfi megcsókolja, sőt, lelkesen viszonozva is azt.
    És a hiányérzete teljesen megszűnt.

    6 megjegyzés:

    Ariana írta...

    *____*

    Nem, még mindig nem megy több, pedig második olvasásra illene. Tökéletes. ^^ Nekem az utolsó pár sorral sincs bajom. Szeretem, ahogy összefűzted a kettőt. :3 Csak az első részben sajnálom őket... Túl soká jön a kárpótlás. T_T

    De éljen a happyend XD

    *ölel* ^^

    Reisuto írta...

    Negyedik újraolvasás, ha jól számolom. El fogom venni szegény novellát feleségül.

    Cchan írta...

    Én is köbö háromszor olvastam már. Csak eddig nem volt időm géphez érni. De megérte a várakozás : 3 És éljen a happy end : D (Az elején én is sajnáltam őket. de nagyon. Végig lefele görbült a szám...)

    Rukiku írta...

    :la:

    Márk Éva írta...

    Ez nem vélemény. Aztat már kaptál, most egy ideig békén hagylak. Ez egy kijelentés. még akkor is ha több mondatból áll.
    Szóval megpróbáltam olyan novellát, írást keresni, ami hasonlóan fájdalmas, mint az egyetlen (nagy sóhaj) Mollys írásod. És itt adom fel. A jéghegynovellák igazán megrázóak voltak, és ez a happy end is egészen újszerűnek tünt. Mert ugye nem is annak indult. Nah jó ez hülyén hangzik. Vissza a témához: szóval megint jól sikerült ahogy leirtad a hiányérzetet, gratula, tényleg, és igéárem ha beszámíthatóbb állapotban leszek kapsz rendes kommentett is, de nem most. Csak azért jöttem, hogy közöljem: a Do count után nehéz lesz olvasnom tőled bármit is.

    Reisuto írta...

    NEM ÉN ÍRTAMMMMMMMMMMMMMMM! Azért "Phoebe: Missing" a címe, mert Phoebe írta (phoebemurdivine.blogspot.com), és ezért van "vendégírás" címke alatt, és ööö... nézd meg a leírást. Mindig. Mertööö. Naezkínos.

    {bloody romantic}
    B l o g : Raistlin
    Sablon: Agata | WS