a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2010. december 31.

hengenvaara/5

Ötödik nap
december 24.


Dánia azzal töltötte a reggel pillanatait, hogy végigpörgette azon hátbavágásokat, melyeket Finnországra mért 1914-től napjainkig.
Kínos egy lajstrom.
(Persze az rendes gesztus volt tőle, hogy rögtön a felszabadulás utáni hétvégén átnézett egy üveg pezsgővel. Nem akármilyen pezsgő volt ám: első osztályú, óvilági nedű. A sétapálcájával kopogtatott az ajtón, és amikor Svédország ajtót nyitott, cirádásan megemelte a cilinderét.
- Úgy hallottam, lakik itt egy szabad ország!
Finnország kikandikált a férje háta mögül, ő pedig erélyesen s kedélyesen… hátbavágta.
- Üdv a klubban! – rikkantotta, és persze feltűnt neki, hogy a fiú lábai megroggyannak, de a fene gondolta volna, hogy pokoli kínokat áll ki, Dánia egyszerűen a satnya teherbírására fogta, és bizalmasan lejattolt Svédországgal, aki sokkal megviseltebbnek látszott, mint a felesége.
Ezt persze közölte is vele.
- Úgy nézel ki, mint egy rénszarvas hátulról!
- Én is örülök, hogy látlak.)
Kényelmetlenül fészkelődött, és szorosabban ölelte át Spongyabobot, kihasználva, hogy Sealand még aludt és nem tudta tetten érni őket. Persze semmi baj nincs azzal, ha egy férfi szoros barátságot köt egy herkentyűvel, de egy gyermek szemében ez azért bizonyára rombolná a tekintélyét.
(És azt hitte, Franciaország azért vádolja Berwaldot minden kocsmában családon belüli erőszakkal, mert amikor megtudta, mit művelt az ördöngös franciája a feleségével karácsonykor… na igen, az nagyon durva történet. Egy értekezlet szünetében. Akkor… akkor Berwald megint a régi volt. Nem, nem szabad erre gondolnia. Most Finnie a téma. Szegény kis Finnie. Az ilyen embereknek nem kéne léteznie. Az ilyen emberek túl tiszták a Földre. A tipikus áldozatok, a…)
Védekezően összegömbölyödött, de a gondolatok úgy záporoztak rá, mint a jégeső, minden szó egy-egy kemény ütés. Valami torokszorítóan nyugtalanító, baljós, tragikus…
Innom kell, a kurva életbe… bepörögtél, nyugi…
Óvatosan kibújt az ágyból, Sealand szétvetett tagokkal, békésen szuszogott. Dánia rámosolygott.
Aranyos kölyök…
Lábujjhegyen kiosont. Ugyanaz a helyszín, ugyanaz a történet.  Minden a lehető legnagyobb rendben van.
Már valahogy megnyugtatónak tűnt, hogy a vodka annyira magától értetődő, logikus polcon volt, a hozzá illő pohár is az őt megillető helyen, a tálalópult márványa karcmentesen ragyog, idill, steril, tisztán tartott Éden…
Megrázta a fejét.
Komolyan innom kell.
Felbontotta az üveget. Érezte az ital intenzív, maró, mégis friss illatát. Sötét volt még, nem akart lámpát gyújtani, az ujjával mérte, hogy ki ne csobogjon a pohárból.
A szájához emelte. Egy hajtásra be akarta dobni, túl akart lenni rajta, mégis elidőzött a mozdulatnál. Megrázta a fejét és legurította a torkán.
Már vagy kétszáz éve nem érzem az ízét.
- Nem kéne.
Összerezzent, kis híján elejtette a poharat.
Svédország a vaksötét nappaliban ült.
- Baszd meg, neked ez a hobbid? Frászt hozol az emberekre! Merő pszicho vagy! Egy Norman, vagy hogy hívják! És ha bepisilek?
A szemei valahogy furcsán világítottak; az a kevés fény, ami beszűrődött az ablakon, csak egy vékony sávban világította meg az arcát, és ez az arc fáradt volt és elgyötört. Egyik lábát felhúzta és állát a térdén pihentette – merőben szokatlan póz.
Dánia óvatosan közelebb odaosont hozzá.
Hülyén érezte magát.
- Hé, minden oké? – motyogta zavartan.
- Furcsa.
- Mi?
- A tétovázásod – biccentett a pohár felé. Dánia idegesen levágta a padlóra.
- Mit akarsz ezzel? Most bajod van vele?
- Meg tudnád állni.
- És miért állnám meg? Jesszus, Berwald, komolyan fura vagy. Mit csinálsz itt? Ne gyújtsak villanyt?
- Nem kell.
- Énekeljek, táncoljak, meséljek vicceket, sztriptízeljek? – leguggolt hozzá, és óvatosan megsimogatta az arcát. – Na? Morciberci? – Svédország belehajtotta a fejét a tenyerébe, de nem szólt semmit. Dánia már biztos volt benne, hogy elaludt, amikor végre megszólalt.
- Christensen.
- Életjel! Skubizok. Mi kéne?
Mély levegőt vett. Úgy tűnt, még a szokásosnál is jobban nehezére esik kiejteni a szavakat.
- Ha… bármi történne velem…
- Mire gondolsz, hülye? Keresztülmegy rajtad egy tank, fél perc múlva futsz utána.
- Gondját viselnéd Sealandnek?
- He?
- Te jó apa lennél.
- Te jó apa vagy. Csak kezdesz meghülyülni. Berwald, komolyan, mi bajod van?
Hadd segítsek. Muszáj megengedned. Figyelj már rám. Kérlek.
- Megígéred?
- Megígérem, baszd meg. Rosszat álmodtál?
Szórakozottan megsimogatta Dánia kezét, az ujjaival játszott. Láthatólag fogalma sem volt róla, mit csinál.
- Megyek vissza.
- Rád férne egy kis pihenés, na ja…
Erősebben szorította meg a kezét, olyan erősen hogy az már fájt.
- Mindig te döntesz – jelentette ki hihetetlen határozottsággal, azon a tisztán és merőben magabiztos, mondhatni, fölényes hangon, amiről Dánia sosem bírta eldönteni, hogy gyűlöli vagy imádja.
- És most úgy határozol, hogy aludsz még egy kicsit? – próbálta megtalálni a hiányzó logikai láncszemet.
- Ez fontos.
- Az alvás fontos.
- Hülye.
Feltápászkodott, biccentett.
Dánia nyelt egyet.
- Berwald…
- Hm?
- Semmi. Jó éjszakát. Jó hajnalt. Szép álmokat. Boldog karácsonyt. Puszi a popódra.
Mosolyogva figyelte, ahogy Svédország fejcsóválva az emelet felé indul, részéről pedig visszatért a hűtőszekrényhez.
Vigyázz magadra. Kurvára vigyázz magadra.

- Megjöttem! – csilingelt Finnország, és vidáman körbenézett. Norvégia a kezeit törülgetve előbukkant a konyhából, Dánia és Sealand a kanapén ülve játszottak valami súlyos csalásokkal ékített kő-papír-ollóhoz hasonlót, Izland pedig büszke fejjel hurcolta magával a csizmáját.
- Hova szöktél… szöktetek? – ásított Dánia, és egy sanda pillantást vetett a házaspárra. Svédország éppen lesegítette asszonya fekete, díszsújtásokkal ékített, komor kabátját.
- Hát a temetőben.
- Na álljunk meg, álljunk meg, álljunk meg! – emelte fel a kezét, és két fokozatot szigorított a pillantásán. – Esküdj meg Finnie, esküdj, hogy nem ilyen fejjel mászkáltál a sírok között!
- Milyen fejjel? – mosolygott, ahogy lehúzta bőrkesztyűit, belépett a nappaliba és nagyot nyújtózott.
Ez az egyszerű jelenet mindenkit más-más megvilágosodás-élményhez jutatott.
Dániát a legsötétebb kétségbeesésbe taszította a felismerés, hogy Finnország tényleg állandóan mosolyog; nem vigyorgott, nem kuncorászott, semmi ilyesmi, de még a legkomolyabb arckifejezéséhez is hozzátartozott valami egészen finom mosoly-árnyék a szája sarkában, a legnyomorultabb órán is remény izzott a szemében, és ezek szerint még csak színlelni sem tudja, hogy neki ne adj Isten, szar napja van. Ugye nem mondott gyászbeszédet vagy ilyesmi? Ugye nem?
Izland már nagyon várta, hogy megint nyújtózni lássa Finnországot – a köntös leesésénél egyértelműen a hátára figyelt, most viszont tisztán kivehetően látta a… feliratot. Memento mori. Az adott szituációban annyira triviálisnak és magától értetődőnek hatott az, hogy pont ez legyen a derekára írva, hogy nem lepődött meg. Egy titokkal kevesebb, vette tudomásul egy rövid sóhajjal. Memento mori.
Egy titokkal több, suttogta maga elé Norvégia. Svédország kezében egy nagy csokor piros tulipán nyugodott. Bárhogy is gondolkozott, nem jutott eszébe semmiféle szörnyűség a tulipánnal kapcsolatban. Vaklárma az egész. Képzelgés. Hülyeség. Ennyit a koboldokról. Úristen, tulipán, evakuálni kell Hollandiát, ezek jönnek, egyre többen vannak, ne, ne, csak tulipánt ne!
- Finnie, amíg ti elvoltatok, Kukkamuna megette Puffin urat, rosszul lett, telehányta az ágyatokat és meghalt.
- Tényleg? – Finnország döbbent arccal meredt rá, és a nyers iszonyaton át is, a szája sarkában…
- Megőrülök tőled!
- Ilyet még viccből se mondj! – ordított Izland, és már rohant is az emeletre. – Puffin úr! Puffin úr!
- Kukkamuna nem ehette meg… velünk jött…
- Hát élsz! – harsant egy mámoros kiáltás a lépcsőfordulóról. Izland azon kevés emberek közé tartozott, akik tudták a módját, hogyan lehet egy madarat ölelgetni.
- A lundád elpusztíthatatlan. – Dánia megvetően legyintett, és visszafordult Sealandhez. – Amióta az eszét tudja, meg van neki. Ilyen kis tökmag volt még, amikor megesett rajta a szíve és befogadta. Én azóta azon filózom, hogy ez még mindig ugyanaz a rohadt szárnyas-e, vagy állandóan új ugyanazzal a névvel és fejjel. Nem tudja valaki, a halhatatlanság ragályos…?
- Nem, nem az – suttogta Finnország. Nagy kár, hogy Dánia érdeklődési körét már más kötötte le.
Láthatta volna, milyen, amikor Finnország nem mosolyog.
Amikor minden öröm eltűnik az arcáról, és egyszerre nagyon fáradtnak, haloványnak és törékenynek tűnik.
Egyetlen pillanatra, ahogy elsápad és az ajkai elvékonyodnak; aztán dacos mozdulattal megtörli a szemét, fejét felszegi, tekintete ismét határozott, és elindul, hogy folytassa a munkáját.
- Mit sütsz, Norvégia?
- Ah… gondoltam, jó, ha idejében nekiállok a süteménynek.
- Hadd segítsek! – feltűrte az ingujját, és maga elé húzta a tésztás tálat.
A háttérben hallani lehetett, ahogy Puffin úr sértett támadást indít Dánia frizurája ellen.
- Öhm, mondd csak… tulipán? Mármint, úgy értem… Svédország. Tulipán.
- Ja? A dekorációhoz. Igazán szép lesz. – Boldogan hozzáöntött egy valag lisztet az alaphoz. Norvégia próbálta megállni, hogy sikítva kitépje a kezéből a tálat. A süteménynek annyi. Egyetlen mozdulattal kicsinálta. Hihetetlen a srác. – Szeretném, ha szépen és békében összeülhetnénk, ahogy mindig. Nem kérem, hogy most és azonnal és rögtön beszéld meg Dániával a problémát… a-ahogy látom, most épp mással van elfoglalva… hű, Puffin úr nagyon begurult… biztos érti, amiket mondunk… sz-szóval csak szeretném, ha szenteste nem veszekednénk. Ez az ünnep a családé. A családunké.
- Semmi kedvem kinyírni a karácsonyt. Finnie, könyörgöm, salmiakki-reszelék minek?
- Ettől finomabb lesz. Ettől minden finomabb lesz.
(Mindannyian próbáltunk úgy tenni, mintha a karácsony üres hagyomány lenne. Én legalábbis biztosan. De nem Finnország volt az egyetlen, aki a szíve mélyéről komolyan vette.
Ezen a napon a leghosszabb, a legsötétebb az éjszaka. Ezen a napon születik meg a fény. Régen úgy képzeltem, a Nap egy óriási, tüzes kerék, ami ilyenkor közelebb gördül a Földhöz; ma már tudom a valóságot, de mégis minden évben megsütöm ezt a fatörzs tortát, amit Finnország azon a napon frappánsan feldobott egyedi elképzeléseivel.
Nem számított, nem akartam jelenetet rendezni.
Ezen a napon született Jézus Krisztus a hagyomány szerint. Ezen a napon az igaz Isten gyermek képében a Földre érkezett. Nekünk, országoknak, nincsenek szüleink. Nem tudjuk, hogyan lettünk. Én hiszek benne, hogy Isten gyermekei vagyunk. Én ilyenkor köszönetet mondok az életemért.
És ezen a napon ünnepeljük meg az összetartozásunkat.
Kezdetben Svédországgal éltem. Gyerekként. Nem ismertem más országot, csak őt. Csak mi ketten voltunk olyan furcsán mások, mint a többi ember. Biztos voltam benne, hogy a bátyám, bár a küllemünk nem igazán hasonlított. Szerettem volna, ha ragaszkodik hozzám, ha fontos vagyok neki. De… természetünknél fogva visszahúzódóak, csendesek voltunk. Ültünk a csillagok alatt és inkább a fényeket néztük, mint egymást. És a hatalmas tűzkerék közeledett és távolodott, és elperegtek az évek.
És megismertük Dániát. Ismeretlen vizek felé hajóztunk. Éreztük, tudtuk, van ott egy másik ország, aki hasonló hozzánk. Tizenegy-tizenkét évesek voltunk már, hallottunk híreket a nagyvilágból, fel akartuk fedezni, meg akartuk hódítani.  Megtalálni a rokonainkat.
Sűrű köd vonult akkor a vizek felett. Valaki nevetett. Éles, metsző hangon, és mi kémleltük a kavargó, táncoló, cafatos szürke felhőket, amíg egyszerre vörös fény nem lobbant, egy fáklya fénye, ami megvilágította egy fiú alakját. Éppen csak egy pillanatra láttuk, de nem hinném, hogy valaha is elfelejtjük azt az első találkozást. A győztes vigyorát, bíbor tunikáját, magas, karcsú termetét – egy sziklazátonyon állt; ismét nevetett, és elhajította a fáklyát. Sötétség borult ránk, és ebben a sötétségben a hangját hallottuk, idegen nyelven, de minden szavát értettük: „Azt mondom a tengernek: zúgj, te tenger! Azt mondom a szélnek: üvölts, te szél! Azt mondom a ködnek: fojtsd meg őket! Mert én, én parancsolok mindeneknek, és az én nevem Dánia!” Azóta sem tudom, hogy csinálta, de egyszerre csak ott állt a hajón, hátravetett fejjel röhögött, kezében súlyos bárdja.
Veszedelmesen gyönyörű volt…
Muszáj volt megütnöm, hogy tudjam, nem lidérc-e.
Felmetszettük csuklónkat, testvériségünkre ittunk aranyserlegekből.
Dánia ismerte az életet, Dánia vágyta a kalandot, és Dánia vágyott Svédországra is, és úgy tizenhat évesek lehettünk, amikor eltépte őt tőlem végleg, amikor szétcincálta a szívemet, és amikor megtaláltuk Izlandot.
Adtam egy utolsó esélyt az én nagy és őrült álmomnak…
És az a fiú szeretett engem, és számított rám. Nagyon bánom, hogy nem lehettem jó bátyja.
Finnország érkezett utoljára.
Finnország olyan volt, mint a víz, a levegő, a tűz és a föld, nem hinném, hogy bármelyikünk tudott volna élni a jelenléte nélkül. Észrevétlenül is mindig örömöt és békét lopott belénk, annyira angyalszerűnek gondoltam mindig, hogy egyszerűen nem vettem emberszámba, nem bírtam úgy gondolni rá, mint valakire, aki létezik, akinek fájdalmai, gondolatai és érzései vannak; az időtlen derűnek tartottam, mennyszökevény hírnöknek, pedig ember volt. Mindannyiunknál emberibb.
És azon a napon… én… tudhattam volna, tudnom kellett volna.)

- Jaj srácok, annyira örülök hogy itt vagytok!
- Mármint itt, a verandán?
Finnország csengő hangon felnevetett, és megrázta a fejét. Az egységes dohányzásban egyedül Svédország nem vett részt, aki az odaégett „süteményt” vakarta ki a jénai-tálból, amibe Finnország képes volt belerakni.
Sealand hősiesen passzívkodott kettes számú apjával, akit Dánia minden áldott alkalommal megpróbált meggyőzni csak-egy-slukkra, és aki minden egyes alkalommal ugyanazt az egyszerű választ kapta:
- Nem. De azért nagyon köszönöm. Szóval, csak nagyon hálás vagyok, hogy eljöttetek.
- Igazán nincs mit. – Izland fújt egy csinos karikát. – Mindig eljövünk.
- És ez engem minden alkalommal boldoggá tesz.
- Ha ezt elszívtam, testvéries nagyölelés – kacsintott Dánia.
- Alig várom – vigyorgott Finnország, és halkan köhintett.
Mind hallgattak, és a sötétséget kémlelték.
Nehéz bársonyú, áthatolhatatlan sötétség…
- Hé, Finnie, jól vagy? Ne menjünk odébb?
- N…nem a füsttől…
Görcsösen kapaszkodott az egyik oszlopba. A keze remegett.
- Finnie? – Norvégia gyorsan eloltotta a csikket.
A fiú egyszerűen nem tudta abbahagyni a köhögést. Dánia szörnyű dilemma elé került – hátba akarta vágni, de… a fenébe is…
- Finnie!
Egészen borzalmas volt; olyan hörgő, száraz halál-hang, amit országtól még egyikük sem hallott soha. Sűrűn kapkodott levegőért, de sehogy sem jutott lélegzethez; a kezét összeköpte vérrel, fekete és halott vérrel, és térdre zuhant volna, ha Izland nem tartja meg.
- Mi a kurva élet van!? – csattant fel Dánia. – Finnie!
Előre görnyedt, zihált és remegett; és a tekintete élettelenül és tompán fürkészett valami olyasmit, amit senki más nem látott.
Elmosódtak körülötte a kiáltozások, elmosódott a világ is. Kétségbeesetten próbálták talpra rángatni, érezte Sealand szorítását a karján, látta Dániát, ahogy fölé hajol és beszél hozzá, de nem értette, mit mond. Elkínzottan rámosolygott, a tüdeje bezárult. Már nincs értelme.
Ezek a pillanatok mindig olyan nyugodtak…
Biztosan ilyen nyugodt lesz majd az utolsó is…
„Berwald Oxenstierna… hallasz?! Svédország, szólítalak a második szinten!!”

„Szükségem van rád, Sveri…”

„Ne engedd meghalni. Istenem, könyörgöm, ne engedd meghalni.”

„Svédország, a rohadt életbe, a feleséged haldoklik!! Válaszolj!”

- SVÉDORSZÁG!
- Egyszerre csak elkezdett köhögni, és fuldokolt és összeesett! – Dánia az ölében tartotta Finnország mozdulatlan testét, és könyörögve meredt fel a férfira. Tésztás kézzel, kötényben állt felettük.
Kicsit rémült volt, kicsit zavart, de egyáltalán nem meglepett.
- Fogalmunk sem volt, mit csináljunk, és most nem lélegzik és…
- Bízd rám.
- Nyitva van a szeme, de semmit nem lát, én…
- Christensen…
- Ugye rendbe fog jönni?! Mi ez az egész?
- Engedj… - átölelte Finnországot. A feje úgy csuklott a vállára, mint egy tehetetlen rongybabának. Felkarolta, a karjaiba fektette, és egyetlen szó nélkül bevitte a házba.
- A picsába! – Dánia utána vetődött, de Norvégia megragadta a csuklóját.
- Ne most!
- Finnország nincs jól, ez a fasz meg olyan nyugodt, mintha… ő nem látta, én…
- Finnország a halálán van – suttogta. - Nem tehetünk semmit.
- Finnország nem halhat meg! – sikított Dánia, és berontott a szobába. Lihegve körbenézett, és rohanni kezdett az emelet felé. – Azok a szakadások a testén Oroszország sebei, és biztosan csak megfázott, és minden rendben lesz!
- Denny bácsi…
Riadtan nézett vissza a lépcsőfordulóból.
Sealand némán állt a karácsonyfa fényeinél, fejét félrehajtva. Izland egész testében reszketett, Norvégia arca kifejezéstelen volt, de a szemeiben ugyanaz a rémület izzott, ami Dánia minden tagján felkúszott, ami jéghidegen marokra szorította a szívét.
Hallották valahonnan Svédország hangját, de nem értették, mit beszél.
- Csak nyugodj meg. Ez nem először történik. Isä nagyon beteg, de nem segít az, ha megijedsz. Gyertek… igyunk egy kis kakaót, és várjuk türelmesen, pappa mit mond. Én… így szoktam.
- Mi baja van? – suttogta Dánia. Pár lépcsőfokot megtett, majd ismét megtorpant és a korlátba kapaszkodott. – Hol van Berwald?
- A szobájukban. Inhalálnak, vagy mi ennek a neve.
- Várjál csak – szakította félbe Norvégia. - Finnország asztmás?
- Gondolom – vont vállat Sealand. – Azt nem mondták.
- Az asztma nem így néz ki! – rázta meg a fejét Izland. – Vért köhögött, a fenébe is… és… az nem ilyen… ny… csak nyugodjunk meg, üljünk le valahová és... és beszéljük meg. Svédország azt hiszem, nem szorul segítségre.
- De…
- Szerették volna titokban tartani – motyogta Norvégia, és fázósan átkarolta magát. Iszonyodva figyelte a padlót a lába alatt. A krétakör maradványai. Az oltalmazó pentagram. Valami, aminek nem lett volna szabad kitudódnia.
- Gyere… - Izland puhán kézen fogta, és a konyhába vezette.
Égett, szenes szag a levegőben.
A vázában vörös tulipánok.
- Mióta tart ez? – suttogta Dánia. Körbeülték az asztalt, Sealand csendben lóbálta a lábait.
- Nem tudom. Amikor megismertem őket, Isä már beteg volt. Azt hittem, ti is tudjátok.
- Fogalmunk sem volt róla… - hebegte Dánia.
- Tegnap elmondta. – Norvégia összefűzte az ujjait, és leszegett fejjel meredt maga elé. – Ostobák voltunk. F… foglaljuk össze. 1914. december 6. Mi történt?
- Mindannyian tudjuk! – csattant fel Dánia. – Még senki nem halt bele abba, hogy független lett!
Norvégia halkan felnevetett.
- Egy elajándékozott szabadság. Aznap este odaadta magát Svédországnak. Nem maradt semmije.
- De igen. Két füle.
Döbbenten felkapták a fejüket.
Finnország épp bebicegett a nappali ajtaján, és kimerülten a falnak támaszkodott.
Nehéz, súlyos légzés…
A hangja is más volt… az arca is…
- Tartozom a történet végével – hunyorgott. – Kérlek, gyertek. Sea, Sveri szeretne váltani veled pár szót.
- Nem csiná-
- Persze, hogy nem csináltál semmit – mosolygott. – Nincs semmi baj. A világon semmi baj.

- Nem éppen a „világon semmi baj” kifejezést használnám arra, hogy összeesel, mint Nor’ tegnap, és senki sem szól egy rohadt szót sem, és semmit nem értek és…
- Css. – Finnország leült az ágy szélére, és fáradtan körbehordozta a pillantását. – Ez kínos lesz – suttogta rekedten. Megköszörülte a torkát, és folytatta az elbeszélést ott, ahol abbahagyta. Pár részletet kihagyott, csapongott, és egyszer sem nézett a szemükbe. A kezeit tördelve, halkan beszélt.
Mögötte a párnán még mindig ott sötétlett pár vércsepp, az éjjeliszekrényen inhaláló, érszorító, injekcióstű.
Gyógyszerszag.
(A szerelem gyönyörű. A szerelem hatalmas. A szerelem mindig győz. Legyőz. Elpusztít. Megmérgez.
Szerelmesek voltunk. Akartuk egymást. Eggyé lettünk azon az este. A kandalló fényében, a bőrfotelben ülve, szorosan összesimulva, együtt mozogva, együtt lélegezve, onnantól fogva és mindörökre együtt…
Csakhogy…
A változás szokatlan érzés annak, aki halhatatlan. Csordultig voltam boldogsággal, beteljesedett az életem, volt miért lélegeznem.
És a lélegzetem mégis… elakadt.
A karjai között feküdve alig pár órával az után, hogy… na igen… ugye… szóval a mellkasára hajtott fejjel pihegtem, késő éjjel, nem tudtam elaludni, és egyszerre éreztem, hogy a tüdőm elzáródik. Mintha fojtogatna valaki, elszorul a torkom, ismeretlen fájdalom tép belém. Akkor, abban a pillanatban én megértettem, hogy innentől fogva képes vagyok a halálra. Hogy meg fogok halni. Hogy egyszer… magával vihet egy ilyen roham.
Bármikor megtörténhetett. Az éjszaka közepén vagy világos nappal, a parlamentben vagy itthon, főzés közben, a volán mögött, ha sírtam, ha nevettem, a levegő elszökött tőlem.
Valahogy mindig túllettem rajta. Valahogy mindig elhittem, hogy többet nem fordul elő. Egy darabig még el tudtam hinni, hogy meg fogok gyógyulni.
Sveri tudta, hogy nem.
Egy egyszerű inhalálóval, vagy akár csak egy papírzacskóval is magamhoz lehet téríteni, végül is csak elájulok, végül is csak az eszméletemet vesztem el…
Sosem a tünet a fontos. Mindig az ok számít.
Miért, miért, miért… nem kérdezgettem magamtól sokáig. Tudtam a választ.
Szerelem.
Aznap lettem független, és ezt a szabadságot, és önmagamat, mindenestül átadtam Sverinek. Heh… kettős szerelmi öngyilkosság…Ő egy nagyszerű, erős ország, szilárd, stabil, így… nem neki kell elpusztulnia.
De ez az unió engem legyengített, megfertőzött és napról-napra, évről-évre kevesebb élet van bennem. És én azt mondom, hogy megéri. Én azt mondom, hogy élni akarok. Én azt mondom, hogy vele akarok lenni. Nekem ez fontosabb önmagamnál, a sorsomnál, a végzetemnél és épp ezért ez egy napon még megöl.)
- Álljunk csak meg! – Dánia felemelte a kezét. – Ezt a drámázást verd ki a fejedből, úgy kábé most azonnal. Svédország soha nem fogja hagyni, hogy neked bármi bajod essen.
- Persze – mosolygott Finnország, és keresztbe dobta a lábát. Kezdett visszatérni a szín az arcába. – Keressük a megoldást.
- Az országod remek helyzetben van – tódított Izland. – Nem fogsz csak úgy elsüllyedni…
- Persze, hogy nem.
- Akkor minek ijesztgetsz itt minket, he? – Dánia vigyorogva lehuppant mellé, és kéjes bosszúként (de azért csak óvatosan) vállon bökte.
- Ez csak az a helyzet, amivel szembe kell nézni. Nem akartam elmondani. Nem szeretném, hogy élve eltemessetek. Most még itt vagyok.
- Nem fogsz meghalni.
(Hármunk közül egyikünk sem tartotta embernek. A világ olyan elképzelhetetlen, üres és nevetséges hely lett volna nélküle, hogy csak felültünk mellé az ágyra, és vadabbnál vadabb segélyötletekkel traktáltuk, a vastüdőtől a Darth Vader maszkig, és ő velünk nevetett, és én el akartam hinni, hogy valóban csak egy hipotézis, messzi-messzi rémkép a halál, és el akartam hinni, hogy Svédország, mint egy hős, jön és legyőzi, hogy pasztillákba, fecskendőkbe és gyógynövények illatába van rejtve az örök élet elixírje.
Hiszen az idő továbbra sem fogott Tinón. Nem öregedett. Egyetlen évet sem.
Bárki is szabta ki az éveit, megtartotta őt romlatlanul szépnek, ifjúnak és sebezhetetlenek mindörökre.
Hiszen lassan beforradnak a sebek a hátán, és akkor talán ebből a kósza náthából, enyhe kis megfázásból is kigyógyul.
Hiszen itt van vele valaki, aki védi és oltalmazza őt, akinek mindennél fontosabb az ő élete.
Sántított a történet.
Még mindig nem volt teljes.
Mert ha Finnország igazat mondott, akkor mi a helyzet Svédországgal?
Hogyan hagyhatja ezt?
Heh.
Nem hagyta.
Nem, nem engedte egyedül végigcsinálni ezt az egészet. )

- Oké, most biztonságban vagyunk. – Norvégia ellenőrizte a zárat.
- Keresni fognak bennünket.
- Ugyan, dehogy. Majd kimegyünk, ha halaszthatatlanul körbe kell ugrálnunk a fát karácsonyi dalokat énekelve.
- Ugye mondtam? Isä mindig jobban lesz.
- Örülök, hogy ezt a többiek beveszik. Szeretnék tőled megkérdezni valamit.
- Csak nyugodtan. De ne legyen hosszú, mert éhes vagyok.
Sealand lehuppant egy sámlira. Az éléskamra polcain mindenféle finomság illatozott, halmokban álltak a mesteri pecsenyék, finom gyümölcsök, lekvárok, befőttek és konzervek. A kisfiú vágyakozva fixírozott egy doboz szardíniát, míg Norvégia hosszú léptekkel sétált fel-alá.
- Apukád megkért rá, amíg mi fent voltunk, hogy ne mesélj el valamit. Ugye?
- Nem. Isäról beszélgettünk. Megmondta, hogy már jól van.
- De van valami, amit szeretnél elmondani nekem, igaz?
- Nem tudom, mire gondolsz.
- Valami, amiről ők sem tudják, hogy tudod.
Sealand zavartan végigmérte Norvégiát. A férfi megtorpant, és a térdeire támaszkodva előre hajolt. Ijesztő volt az arca az imbolygó fényben.
- Az igazán nem számít. Véletlen volt, még amikor idekerültem. Már alig emlékszem rá.
- Sealand, te is ország vagy…
- Hiába hízelegsz – hunyorgott a fiú. Norvégia röviden nevetett, és kihúzta magát. Összefűzte a karjait.
- Nem úgy értettem. A memóriád tökéletes. Szóról-szóra tudsz visszaemlékezni párbeszédekre akár száz, vagy ezer év távlatából is. Egyszerűen csak túl sok az információ, és kicsit… kutakodni kell. – Csettintett a nyelvével. – Hallottál egy beszélgetést.
- Nem tudtam elaludni. Új volt nekem ez a hely, és sosem tudok új helyen elaludni. Ki akartam menni a konyhába egy pohár vízért.
- Mit csináltak?
- Veszekedtek. - A konyhaasztalnál ültek. Pappa összetámasztotta az ujjait, és nagyon megviseltnek, de olyan… eltökéltnek látszott. Kicsit szigorúnak. Isä pedig… - Isä kiabált.
- Nem szokott kiabálni. Biztos megijedtél.
- Elbújtam.
- Min veszekedtek?
- Elsőnek azt hittem, valami utazáson. Mert Isä azt hajtogatta, hogy ő nem akar elmenni.
- Aznap is… volt egy ilyen rohama?
- Kórházba kellett vinni. De hazaengedték… illetve, Isä nagyon haza szeretett volna jönni, szóval furcsálltam is, hogy pappa el akarja küldeni vakációzni, de arra gondoltam, biztos valami gyógykúra, és isä buta, hogy nem megy el.
- Szó sem volt üdülésről.
- Nem. – Sealand nyelt egyet. – Szakítottak. Pappa azt akarta, hogy váljanak el.
Norvégia némán bólintott.
- Elmondta, miért?
- Isä nem igazán hagyta szóhoz jutni. Azt mondta, ez nem igazság. „Megígérted, hogy nem bántasz többé! Azt hiszed, ez nem fáj?” Pappa próbálta elmagyarázni, hogy neki is iszonyúan rossz, de nincs más mód, hogy megmentse őt, és akkor isä nagyon furcsán nevetett… „Megmenteni? Megesküdtél, Sveri! Azt mondtad, jóban-rosszban, egészségben-betegségben mellettem maradsz! Hát ez most a rossz, ez most a betegség!” És akkor egy igazán kicsit pappa is felemelte a hangját. Azt mondta, hogy ha nem lennének együtt, isä meggyógyulna és boldog lehetne, mert ő tehet a betegségéről, és ha nem szeretné őt többé, akkor nem kéne… belehalnia ebbe.
- Értem. – Nehezen sóhajtott. Értem… - Finnország mit szólt ehhez?
- Hallani sem akart róla. Sírt és kiabált, és azt mondta, hogy neki pappa sokkal fontosabb az életénél, és inkább meghal holnap este úgy, hogy a szerelme mellette fekszik, mint hogy egy örökkévalóságig éljen nélküle.
- Mi történt ezután?
- Az nagyon furcsa volt. – Sealand elgondolkozva ráncolta a szemöldökét. – Isä elhallgatott. Némán nézte pappát, aki ugyanolyan csendben figyelte őt.
Ráébredt a kimondott szavak súlyára. - Utána…?
- Utána már nem kiabált, csak sírt, és odament pappához és megölelte, és azt hajtogatta, hogy „annyira önző vagyok, annyira sajnálom”. Pappa nem mondott semmit. Illetve, csak a végén valamit, amit nem igazán értettem.
Norvégia felkapta a fejét. Sealand nem bírta tovább, és kinyitotta a szardíniakonzervet. Olajos-sós szag töltötte be a kis helyiséget, és a fiú belemártotta az egyik ujját a szószba.
- Mit mondott?
- Csak annyit, hogy „hengenvaara.”
(Abban a rohadt pillanatban világossá vált minden. És szégyen, nem szégyen, elkezdtem zokogni.
Alaposan ráijeszthettem a kicsi Sealandre.
Végigcsináltam az egész karácsonyi hacacárét.
Soha az életben nem fájt még ennyire.
Játszottam mosolygósat, éneklőset, ettem, ittam, sztorizgattam, és tisztában voltam vele, hogy tökéletesen elbasztam az életemet. )

Késő éjszaka volt. Norvégia a tükörbe bámult, a rátapadt párától nem bírta tisztán kivenni a vonásait.
Felemelte a kezét.
Szeretlek.
Milyen közönséges ezt felírni. Milyen közönséges ezt érezni. Ugye? Te nem vagy normális.
A vállára dobta a törülközőjét, és köntösben megindult az emelet felé. Már a lépcső tetején állt, amikor eszébe jutott, hogy lent felejtette a tusfürdőjét. Elnyomott egy káromkodást. Visszanézett a sötétbe.
A francba is.
Megint ugyanaz az út visszafelé.
Fáradtan dőlt a fürdőszoba ajtófélfájának, megkereste a villanykapcsolót. Klikk.
Ahogy felnézett, két homályos figura meredt rá a tükörből. Rémülten megperdült.
Dánia mögötte állt, a mellkasa előtt összefont karokkal, és kifürkészhetetlen tekintettel figyelte.
- Mégis mit ker-
- Én is szeretelek.
Egyetlen pillantásnyi csend és mozdulatlanság, mielőtt összeborultak, egyetlen másodpercnyi fájdalom. Többet nem engedhetünk meg magunkak.Norvégia olyan esdekelve, fulladozva csókolta, mint először, olyan szorosan karolta át, mint még soha.
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek te utolsó szemét…
- Imádom a modorod, a határozottságodat, hogy olyan kiismerhető vagy és hogy elhalmozol kedvességed apró jeleivel...
- Most az egyszer fogd be.
Dánia az ölében vitte a nappaliig, végigfektetette az ektorp lövås kanapén; Norvégia felnyögött és próbálta eltolni magától.
- Ne, ne itt!
- Most akarlak – lihegte a férfi, és a nyakába csókolt, szétfeszítette a combjait; Norvégia pedig ismét átadta magát annak a tehetetlen borzongásnak, annak az édes megadásnak és elsöprő vágynak, amitől mindig is annyira félt. Hiszen ebben a játékban senki nem nyerhet.
A kanapé párnái közé süppedve, meztelenül, forrón, félőrült-szerelmesen, az imádott és megvetett férfival a lábai között…
- Mi lesz, ha meglátnak? – suttogta, és egy kicsit sem érdekelte a válasz, türelmetlenül karolta át szeretője nyakát.
- Nyugi Nor’, mindenki alszik. – A kezét a szájára simította, és Norvégia lehunyta a szemeit.
Tudod, hogy fájni fog. Ne feszülj meg. Akard ezt a fájdalmat.
A szerelem fájdalommal jár.
Fogadd el.
Fogadd el végre.

- Dánia…
- Csss.
- Denny, én… sajnálom. Annyira sajnálom. Meg tudsz nekem bocsátani?
- Ugyan már, kicsi Nor’.
- Nem akartalak bántani… - A hajába túrt, végigsimított az arcán; Dánia belecsókolt a tenyerébe, közelebb simult hozzá.
- Mondd csak, kicsi Nor’…
- Hah…?
- Lennél…. é…élnél velem? Nálam? Koppenhágában?
- Igen… igen, igen!
- Ez válasz volt, vagy csak jó neked? – vigyorgott, és Norvégia sem bírta megállni egy egészen halk nevetés nélkül.
- Hülye…
- Fordulj hasra.

Finnország halkan osont le a lépcsőn; nagyon igyekezett, hogy egyetlen fok se nyikorduljon meg a lába alatt, és óvatosan egyensúlyozott varázslatos puttonyával a vállán. A nagy koncentrációban nem is tudatosultak benne azok a bizonyos hangok a nappali felől, viszont ahogy megállt az előszobában, hogy kifújja magát, tisztán hallotta a zaklatott zihálást, elfúló nyögéseket.
Ejnye, Denny biztos bekapcsolva felejtette a tévét.
Óvatosan behajolt a nappali ajtaján, aztán rögtön vissza is húzta a fejét és a füle tövéig elpirult.
Hoppácska.
Nyelt egyet, és megigazgatta a gallérját.
Hát… boldog karácsonyt, srácok.
Lábujjhegyen lopakodott a kijárathoz, és remélte, hogy a párocska épp eléggé el van mélyedve egymásban ahhoz, hogy ne hallják meg, ahogy az ajtó megfordul sarokvasain, és kintről sziszegve beszökik a szél.
A csillagok vakító fénnyel szikráztak, és ő felmosolygott az égre.
Egy csoda már valóra vált.
Szusszantott. Lélegzete fehér páraként csapott elő, rántott egyet súlyos batyóján, és lágyan fodrozódó piros kabátban megindult a kerti ösvényen. A befagyott tó barátságosan csillogott a sápadt holdfényben, ő a kapuhoz ért. Megragadta a réz kilincset, egy pillanatig bizonytalanul tartotta, és a távolba mered.
Halk, ringó dallamú nótába kezdett, ahogy folytatta útját, és a sötétség lassan elnyelte alakját; a hívó dalra pedig felriadtak álmukból a szarvasok.
december 31.
- Kezét csókolom, mama, loptam egy sütit, de ne mondja meg senkinek! – Dánia a szakácsnőre kacsintott, aki nevetve megrázta felé a sodrófát.
- Ejnye, úrfi, hát sosem tanul? Tisztára, mint az én Aldan unokám, Istenúccse, az is ekkora csibész, öt éves sincs, és már csak a kópéságon jár az esze!
- De mama, hát hogyan éljem túl ezt az estét a maga fenséges süteménye nélkül? Vagy akár csak egy napot hogyan éljek le nélküle? Micsoda krém, micsoda zamat! Omlós ostya, puha hab!
- Na jól van, vegyen még egyet, de aztán rám ne fogja, hogy én csináltam keveset!
- Lekötelez. – Egy gyors puszit nyomott az öreg hölgy kezére, és már rohant is fel a lépcsőkön. Hűséges komornyikja, Herr Spurv nyakon csípte a Zöld Szalonban.
- Uram, el ne felejtse a csokornyakkendőjét!
- Hogyan is feledkezhetnék el róla? – dünnyögte Dánia, és engedelmesen tűrte, hogy a szikár Herr Spurv értő műgonddal ráigazítsa. – A frakknak annyit, de annyit drukkoltam, hogy menjen ki a divatból, Istenem…
- Megrendeltem az autót, uram, perceken belül itt lesz. A jegyeik a díszpáholyba szólnak, ebben a borítékban találja őket. Két órásnál nem hosszabb darabot kerestem, ahogy kérte, uram.
- Maga egy kincs.
- A pezsgőt behűtöttem, hideg rákvacsorát tettünk félre és a nejem pár süteménnyel is szorgoskodik, ha az megfelelő lesz, uram.
- Mi az hogy! – vidáman rávigyorgott, aztán valami futó bizonytalanság villant a szemeiben. – Mondja csak, bájos vendégem…?
- A kedves úr az ön dolgozószobájában tartózkodik, uram – hajolt meg a komornyik. – Papírt, borítékot és tollat kért.
- Kapott?
- Természetesen, uram.
- Príma. Boldog újévet, Spurv!
- Boldog újévet, uram!
Dánia biccentett és futott tovább, majd az ajtóból visszahajolt.
- Ööö, egyébként Knute az unokaöcsém és, ööö, hosszabban fog maradni. Kicsit.
- Értettem, uram. Továbbra is fenntartjuk neki a Bíbor Hálót.
Dánia feltartotta két hüvelykujját, és végigloholt vagy nyolc termen.
A rohadt életbe, már csak azért sem költözik el, ez a kastély tartja őt kondiban.
- N…Nor! – állt meg a dolgozószoba ajtajában, kifulladva kopogott. – Bemehetek?
- Írok.
- Mindjárt jön értünk a kocsi.
- Mindjárt befejezem.
- Sok sikert. Én még… ööö…
- Lődd csak be a hajadat, ráérek.
- Utállak – duruzsolta kéjesen.
- Az érzés kölcsönös – somolygott Norvégia, és letette a tollat. A kezébe vette a finom levélpapírt, és gyorsan átfutotta a sorokat. A sárgás lapon az összegabalyodó, gubancos, girbe-gurba betűk lassan összemosódtak a szeme előtt, és ő megrázta a fejét.
Eldöntötte, hogy nem fog sírni.
Ne sirasd az élőket. Sirasd a holtakat.
O’Floinn Ronan Kirkland saját kezébe
Kedves Írország, uram,
kérem, levelemet a legszigorúbb titokban olvassa csak, és amint a végére ért, semmisítse meg.
Sokat tipródtam, papírra merjem-e vetni ezeket a dolgokat, de úgy gondoltam – bízva diszkréciójában – hogy tartozom önnek ennyivel.
Mégis, már az elsö soroknál megakad a toll kezemben, mert olyan dolgokról kell beszélnem, melyek hatalmasabbak nálam, mindannyiunknál, halálról és szerelemröl. Hogyan is írhatnék ezekröl, hogyan érhetnék fel ehhez a témához, hogyan remélhetem, hogy ember felfogja e két istenség roppant hatalmát? Hiszen magam is kételkedtem bennük, kikacagtam öket – pedig én is az áldozatuk lehetek, épp úgy, mind minden élö a Földön.
Emlékszik-e a Római Birodalomra, akit felörölt a becsvágy?
Látta-e Poroszország bukását, aki öccséért áldozta életét?
Lengyelország fönixként éledt fel hamvaiból, és sok ország tünt el a Föld színéröl mindörökre, anélkül, hogy tudtuk volna, mi végzett velük.
De elhittük, hogy halhatatlanok vagyunk, elhittük, hogy jobbak, erösebbek és hatalmasabbak vagyunk náluk.
Pedig ezek a dolgok nem jelentösek.
Svédország és Finnország elsö látásra egymásba szerettek. Annyi de annyi szerelem van a világon, és még több harag, irigység, féltékenység és tenger gyülölet. Rajtuk ezek nem fogtak, és olyan annyira szerették egymást, hogy képessé váltak a teljes önátadásra.
Valóban egy egységgé olvadtak, végzetük összekapcsolódott.
„Svédország egy boszorkány… rettenetes, és iszonytatóan szép. Olyan öt figyelnem, mint a Napba tekinteni, elveheti szemem világát. És messze is van, mint a Nap. Szeretnék megtelepedni itt… de jaj nekem, ha közel lennék hozzá, elveszejtene!” – Finnország egyszer régen, nagyon régen ezeket a szavakat mondta nekem; akkor nevettem rajta, de végül igaza lett. Ez a szerelem a halhatatlanságába került…
De csak neki.
Bármi is ez, Svédországon nem fogott, pedig biztosíthatom, az ö érzései sem csekélyebbek, mint kedveséé, szerelme éppoly lángoló, kitartó és lobogó. Bárki, bármi is szabta ki úgy, hogy ebbe a szövetségbe Finnországnak bele kell halnia, úgy ítélte, Svédország az erösebb, és a természet törvényei szerint az erösebbnek kell életben maradnia.
Ök viszont nem voltak hajlandóak elfogadni a természet törvényeit.
Úgy döntötték, kifognak rajta.
Vagy élnek mindketten, elpusztíthatatlanul és mindörökké, vagy meghalnak együtt.
Hengenvaara/életveszély. Ezt a varázslatot alkalmazták, mely egyike Finnország egyik legösibb varázslatainak. Nagyon régen feljegyeztem magamnak; azt mondta, sosem használta. Pedig maga a varázslat nem nehéz; nem is kell hozzá más, mint azok a mérgezö növények, melyeket a kedves Camphor olyan ügyesen kiszagolt – nedvüket Finnország hodltöltekor issza; én teának véltem – és egy egészen egyszerü bübáj, melynek pontos szövegét (érthetö módon) sosem adta a tudtomra, de már tudom, hogy Svédország ennek elvégzéséhez rajzolta fel a pentagramot.
A hengenvaara varázslat eredetileg afféle bosszú-átok; igézöje saját magára mondja ki, és ezzel megmérgezi a vérét. Így, ha valaki végez vele a harcban, és érintkezik a holt sebekböl buzgó vérrel, a bübáj beteljesedik rajta: életveszélybe kerül, halandóvá válik, és a mágus egy végsö kardcsapással megölheti.
Kissé értelmetlennek tünik, ugye?
Ez az egyetlen módja annak, hogy végezzünk egy halhatatlannal – de a saját életünket kell cserébe adnunk érte.
Az sem biztos, hogy müködik. Még az is csak feltételezés, hogy Finnország betegsége valóban halálos. Talán csak képzelgés az egész.
Bár így lenne…
De én még sem bírok szabadulni a képtöl, mely úgy kísért, mint egy látomás. Feltárom hálószobájuk ablakát… a függöny meglebben a könnyü tavaszi szélben. Az ágyon fekszenek, egymást átkarolva, hófehér öltönyben. Minden fehér, a lepedö, a párnák, a bútorok is, csak Finnország kiömlö vére festi feketére a vásznakat, Svédország vére vöröslik a kezében tartott törön.
A végsö roham jöttekor Svédország ivott felesége véréböl, hogy halandóvá lehessen, követhesse öt, bárhová megy is; és ö tört döfött a szívébe egy utolsó ölelésben. Csak a holttestüket látom, de pontosan tudom, hogy az utolsó pillanatig meredtek egymás szemébe. Csendben, fájdalom nélkül léptek ki ebböl a világból. Nem tudom, hol lehetnek, de azt tudom, mit hagytak hátra.
Látom, ahogy területeik Oroszország kezére kerülnek. Látok egy háborút. Látom felcseperedni a gyermeküket. Lassan értelmet nyer a jóslat, amit magával hordoz.
Ez az új világ idegen és ijesztö nekem; de meg kell élnem. Mert én élni fogok akkor is, és szembe kell néznem minden elközelgö szörnyüséggel. El kell temetnem öket, fel kell nevelnem Skandinávia Örökösét. Látom a kedvesemet. Látom a könnyeit.
Felriadok.
Ha valamire megtanítottak engem, akkor az az, hogy ne a jövöbe tekintsek, és ne a múltamat kémlejem. Ha valamire megtanítottak, akkor az az, hogy száz és ezer év is csak csupa-csupa szökevény másodperc, és nekem megadatott, hogy minden egyes lélegzetvételt megéljek.
Mert amíg még lélegzem, amíg még itt vagyok, alakíthatok a sorsomon.
Addig a kezemben van a döntés.
Dönthetek a szerelem mellett. Dönthetek a harag mellett. Dönthetek a gyász mellett. Dönthetek az öröm mellett.
„A szabadság nem a körülmények függvénye. A szabadság bennünk van.”
Ó, kedves uram, nincs az a halál, nincs az a kacagó csontvázfejedelem, aki öket legyözheti. Bízhat benne, hogy mi, skandináv népek, nem adjuk meg magunkat egykönnyen.
Amíg még élünk, élni is fogunk, tiszta szívböl, erövel eltelve, és nem adjuk fel.
Soha nem adjuk fel.
Maradok alázatos híve,
Kingdom of Norway

VÉGE

25 megjegyzés:

Bekkadesu írta...

Ezzel kezdtem és zártam az évet, imádom. Ennél bővebben most nem megy, imádom, ahogy van. Sveriiiii *-* <3 *fangörcs*
(hazudtam, még nincs regisztrációm)

Ayo írta...

Fantasztikus, hoztad a színvonalat, az első résztől az utolsóig. Csodálatos volt. :)

VAm310 írta...

Úristen... Nem vettem levegőt, miközben Norvégia levelét olvastam... Álmomban se hittem volna, hogy ez lesz a vége. Te egy zseni vagy, esküszöm! Még annál is több! Mindjárt sírok ;____;
(Bocs, most csak ennyit bírok kinyögni. >_<)

Reisuto írta...

Bekkadesu, csapj bele, én is utálok regisztrálgatni. Ennek ellenére úgy húszmillió helyen van adatlapom, a sushifutár-honlapoktól kezdve a Facebookig, ahová három havonta egysze rnézek fel fél percre majd sikítva menekülök. XD Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy végigolvastad ^^ Megosztom veled a krumplivacsorámat, mert szerintem ezt úgy se bírom megenni egyedül.

Ayo, Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönömm~~!

VAm, annyira örülök, hogy tetszett ^^! Szegény végét úgy hajnal háromkor pötyögtem le és végig káromkodtam közben, félte, hogy nem olyan lesz mint ahogy elképzeltem de nagyon-nagy megkönnybebülés, hogy mégis átjött <3

Nique írta...

"Mintha megragadná a gerincét… és a tarkóján át kitépné." Raistlin-féle happy end. Végülis megint összejött Dánia és Norvégia, SuFinék szeretik egymást, Sealand pedig ország lehet egyszer...

Nem lehet, nem és nem. Finnországnak élnie kell! Ha haldokolna, nem tudott volna úgy kiütni tegnap...

(elnézést a komolytalan hangnemért, tetszett, összeroppantott, annyira tömény volt, hogy nem tudok rá értelmesen reagálni, és férfiasan szégyellem a könnyeimet.)

Kurenaoi írta...

Fantasztikus, összeállt minden darabka, bár talán elfért volna még egy kis húzás, olyan 2 fejezet közbeékelés a 4. és az 5. közé, de lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert még olvasnám :D

Volt 2 zavaró gépelési hiba:

- Én is szertelek. [itt]
Egyetlen pillantásnyi csend és mozdulatlanság, mielőtt összeborultak, egyetlen másodpercnyi fájdalom. Többet nem engedhetünk meg magunkat.˙[és itt]

Hát mást nagyon nem tudok írni, iszonyat jó volt, nagyon élveztem és köszönöm, még sok ilyet.

Reisuto írta...

Nique, nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad és nagyon jó volt téged itt látni <3 Remélem, még találkozunk. *és elmegy és eljárja a privát úgy-utállak-happyend táncát, aminek a fele sem igaz, mert csak azon görcsöl négy évada az Így jártam anyátokkalban, hogy Robin és Barney összejöjjenek, pedig tudja, hogy kilátástalan...*

Kurenaoi, megfogadtam, hogy a) kisregény b)így is túl sok volt a filler, szóval igen, elismerem, kissé hirtelen és agresszíven vetődik ez az utolsó két fejezet, de így legalább szimmetrikus~ már amennyire egy páratlan fejezetes regény szimmetrikus lehet, de a második és harmadik nap szappanopera-eseményeivel szemben ott áll a negyedik és ötödik nap, és az első napra pedig a keretes szerkezet reflektál (ahogy Dánia megérkezik a házhoz, és ahogy Finnie elhagyja) szóval van jó kifogásom, pacsi! Az elgépeléseket javítom, köszönöm, hogy szóltál. <3

Paszuly írta...

NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!fúúúúúúúúj soha többet! nem lehetsz ennyire szemét! a fejeden töröm szét..

Yaseena írta...

Te_jó_ég. Ha tudom, hogy ez lesz a vége, bekészítek egy százas... mit százas, ezres csomag zsepit. :D
Norvégia levelének valahol a közepénél szakadt el a cérna és fél órára jegeltem az olvasást, pedig nem volt sok hátra. Ha azon aggódtál, hogy nem fog átjönni amit le akartál írni, hát dehogynem jött át.
Végig tartottad a színvonalat, minden a helyén volt.
hát erre nem tudok mást mondani, mint egy nagy-nagy-nagy respect.
*hüpp hüpp*

Reisuto írta...

Nagyon szépen köszönöm, ez akkora megkönnyebbülés és öröm ;__;

Kol-chan írta...

Nem fogok neked hatoldalas regényt írni, amiben minden egyes motívum szépségére, minden karakter tökéletességére, minden egyes helyzet megformálásának precizitására térek ki. Helyette csak annyit szeretnék neked mondani, hogy kifejezzem az érzelmeimet így hajnali fél négykor: még a Harry Potter miatt SEM maradtam fent ilyen későn. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni az olvasást, magához láncolt a műved.
Az én szememben túltettél Rowling asszonyon is. Gratula.

Reisuto írta...

Istenem, egyszerűen totál meghatódtam és ledöbbentem és a világon semmit nem tudok bámulni csak bámulok csillogó szemekkel és próbálok lélgezni. *szorosan megölel* Annyira köszönöm, hogy elolvastad!

sally írta...

Kedves Raistlin!
Ritka hogy kritikát írok, de most muszáj.
Jórészt a te érdemed, hogy megszerettem a Nordic5-ot, de tekintve, hogy nem a happy endjeidről vagy híres − azt hiszem ez már rajtad maradt:D −, nem voltam benne biztos, hogy bele kell-e kezdenem egy angstba így vizsgaidőszak közepén (most olvasom negyedjére… khm.)
Az első három fejezetben nagyon nem tudtam, hova akarsz majd kilyukadni, kicsit „vihar előtti csendnek” éreztem, és nem is rosszul (második olvasatra nagyokat koppantak az utalásaid). SuFinéktől nekem általában písz&láv és hasonló meghitt érzéseim lesznek(…érthetetlen miért:-), erre bedobtad közéjük Dániát(most elképzelem, hogy az exemmel és a párjával karácsonyozok:D),akivel amúgy teljesen együtt tudtam érezni − a féltékenykedését,a visszaemlékezéseit külön szerettem, a hócsata utánit a legjobban: szörnyű volt és mégis annyira szép (Finnie, azt hiszem beléd szerettem:$)
Az utolsó két fejezet nekem felért egy arcul csapással(jó értelemben), és ohh, mágia <3(azt hiszem én vagyok itt az egyetlen aki szeretné a koboldodat sálnak).
Norvégia levele(*olvas*)… Na ne… ezt nem teheted!... nehogy már…(*sírni kezd*). Aztán elgondolkoztam: ha már mindenképpen azt akartad, hogy meghaljanak, ennél gyönyörűbben meg sem írhattad volna! (Még vagy 2 napig rossz érzésem volt utána, ami nálam max. 5-ször fordult eddig elő, életem legjobb könyveinél.) Lehet kicsit későn írok, (és bocsi hogy sokat)de
köszönöm, hogy olvashattam!

Reisuto írta...

Szia itt~!
Annyira örülök, hogy tetszett és köszönöm, hogy elolvastál és mgé szép hosszú kritikát is írtál~ bárcsak tudnék rá a vigyorgáson és gyanús hujogatáson kívül rendesen reagálni. Egyszerűen köszönöm, és büszkén viselem a Sorryend Királyné címet. Hehehehehehehe. (Ehhez képest megdöbbentően sok happy endet írok sajnos.)

Masika írta...

Ó. Kinyírtad a drága Finnországot. A szívem belefájdult annyira szomorú lett. Bevallom, megríkattál. Egyszer már elmondtam hogy az írásaid zseniálisak (vagy ha nem akkor most megteszem xd) Képtelenség abbahagyni az olvasást. Mert mind a történet, mind a karakterek tökéletesen voltak megformázva. Szépen lassan komótosan. De pont tökéletes adagban. Néha elgondolkodtam, néha nevettem, néha folyt a nyálam. Most a könnyeim, szóval nagyon pro.
Szerintem. Az a legtehetségesebb, ügyesebb, profibb, - hívd úgy ahogy jólesik - aki érzelmeket tud kiváltani emberekből.
Gratulálok, tényleg. Mesteri munka.
Csak könyörgöm, ne öld meg máskor a kedvenc karakteremet. XD
*szipog*
És most megyek és depressziósan megnézek pár SuxFin videót xD

Reisuto írta...

(SuxFin videóból a "The land of ice and snow" engem megríkatott, de valami gyönyörű <3)
És sajnos "angels fall first", mániákusan kinyírom azösszes szimpatikus karaktert, akit csak lehet. Mosom henteskezeim. Ehhez képest az utóbbi regényeim nagy része egggész happy end. Megvetem magam.
Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad és hogy írtál ~ God save the Queen!

Rasilyn írta...

Ó, édes istenem! Ez. Egyszerűen. Csodás. Volt. Az egész, az elejétől a végéig (mind az 5 fejezet persze :D)
Hadd fejtsem ki, hogy csodás-szépen írsz. Humor, dráma, fájdalom, nevetés, együtt. Ezt nehéz összehozni, és még nehezebb úgy megtenni ezt, hogy közben az egész ne essen szét, és ne legyen darabos. Bevallom, néhol nekem kicsit zavaros volt ez a kétsikú dolog, hogy két mondanivaló tördelsz egybe, (ej, nem tudom jobban elmagyarázni xD) de ezen kívűl az egészet imádtam. Eddig nem igazán szerettem a Nordic5-ot, de ezennel kijelentem, hogy hála neked és aranykezeidnek, megimádtam őket :D
SuFin történet egyszerűen olyan megható és szép, hogy nem tudom leírni, de azt hiszem, vétek is lenne, csak elrondítanám a gyönyörűségét. (Igaz, én DenSu fangörl vagyok, de sikerült megkedvelnem a párost - valamennyire - a végére ^.^)
Szóval, nagyon remélem, hogy tervezel még ilyen csodás műveket, mert ezek olyanok, mint a drog. Még,még,méég xD
Ui.: "Látta-e Poroszország bukását, aki öccséért áldozta életét?" Ó. Itt nagyon kettétörtem, és nem tudom miért. Talán, mert én mindig úgy tartottam, hogy ők a legszebb páros, de írható annak a számlájára is, hogy egyszerűen csak annyira szeretem a Germany x Prussia párost, és olyan kevesen írnak róla... (hehe, nem szeretnél egyszer, maaajd, valamikor egy Németország x Poroszország ficet alkotni? n_n)
Akárhogy is, örök hála, hogy ezt az egy mondatot nem hagytad ki. Számomra ez volt az egészben a tetőpont (meg hát, Norvégia levele, de ez érthető, szerintem :D)

Reisuto írta...

MEGVAGY, Rasilyn. *pszichopata fény villan a szemében* Régóta figyellek, mert echte ugyanolyan a nicknevünk (én Merengőn Raistlin, ugye) és még relatíve hasonló fandomokban is mozgunk. Egyszer még egy rajongód is lekapott, mert összekevert minket. Látlak, hasonmás. És nagy megtiszteltetés, hogy megtaláltál a külön kis ficblogomon *^*
Nagyon köszönöm, hogy elolvastál egy komplett regényt. Ez egyszerűen nemnormális. <3 (olyan színvonalon utálok gépen olvasni, hogy én nem tudom, engem mi venne rá hogy itt végigküzdjem magam öt fejezeten. jézus. nem vagytok normálisak <3)
Hetaliát imádom, Hetalia örök, de kezdem úgy érezni, hogy mindent elmondtam már, amit akartam. No remélem, azért jön még ihlet, mert Nordic5ék többet érdemelnek. Meg egy kis UsxUk sem ártana az életműbe. Sok. Germángombóc viszont nenene. Egyke vagy? Az incestet csak az egykék szeretik. XD Nekem bátyám van. Nálam ez "please don't." Persze csak idefele, de a magyar Heta fanklubba tobzódnak gombócfanék. Számomra Poroszország és Németország kapcsolata testvéri szeretetként gyönyörű, úgy viszont könnyekig tud hatni.
Ha viszont te szereted őket, magyar szerzőink közül dolgoznak velük páran. Szégyenszemre most konkrétat nem tudok mondani, mert mindig joválisan átugrom őket, de ha legközelebb jössz (amennyiben nem ijesztettelek el végérvényesen), összekaparok pár konkrét példát.

Tinuviel írta...

Nagyon tetszett, annyira jó vagy! Az az S+D+R volt a kedvencem, de most nem semmi vetélytársat kapott. Kétszer is olvastam, ami nálam ritka. Finnie, annyira aranyos, azt külön imádtam mikor a vadászról énekelt, mert most olvasom a finnugor regék és mondákat és a finn népköltészetet nagyon megszerettem. Svédországba meg gyakorlatilag beleszerettem, (nem semmi milyen jó zenéi vannak, tényleg egy rockfenevad). Nem nagyon ismertem eddig az északiakat, de már bánom, hogy nem néztem utánuk hamarabb.
Na nem ömlengek itt tovább. Lényeg, hogy imádtam.

Reisuto írta...

Juj, nagyon szépen köszönöm (L) A Nordic5 messze a legjobb team, már nem vagyok annyira torkig Hetában, de ők bármikor jöhetnek, mindig szivesen látom őket, varázslatosak ezek az északiak *u* Köszönöm, hogy elolvastad, és nagyon örülök, hogy tetszett~

alfred. írta...

fknpvonpeorjgnmdkfvm ._. Vagyisizé ^^" Szóval ez nagyon szép volt ám~ Menthetetlenül beleszerettem a Nordic5ba és erről majdhogynem egyedül TE TEHETSZ!! Q_Q Legyél büszke x)
Sírva nevettem, nevetve sírtam és a vége annyira odabaszott! Már bocsánat T_T Szóval hüpp szipp hüpp. Megyek olvasok még~

Reisuto írta...

nyáu, nagyon szépen köszönöm *w* Vigyázz, a novellák között van pár Szívbőljövően Pocsékhalmaz.

Susie Lupin írta...

Én már nem tudnám megmondani, hogy hányszor olvastam el ezt a regényt és még mindig imádom. De majdnem egy éve lógok már hozzá kritikával. xD
Azt sajnálom, hogy annak idején még az utolsó fejezet előtt szépen lespoilereztem magamnak a végét (beleolvastam a kritikákba, nagyon rossz szokásom), szóval sírni már nem tudtam, csak szomorúan mosolyogni és annak örülni, hogy Finnország és Svédország haláluk után már örökké együtt vannak... Ez olyan szép és romantikus. (Már észrevettem, hogy sokan megölik Finnországot, de azt hiszem, már kezdek hozzászokni, bár én egyszer Oroszországot öltem meg, szóval egy szavam se lehet.) Meg annak is örültem, hogy Dánia és Norvégia végül újra összejöttek.
Nagy piros pont, hogy Isä lett Finnország. :D Nagyon ki tudok ábrándulni egy-egy ficből, ha azt olvasom, hogy anyu meg hasonlók, ezért kerülöm Sealandet is. De itt nagyon aranyos volt. :D
A kedvenc jelenetem a hócsata volt. :) Meg Svédország és Finnország küzdelme abban a kocsmában, igaz az elég ijesztő is volt. Meg Oroszország is, én félek tőle. Finnie és a főzőművészete egy katasztrófa, kicsit a menzakajára emlékeztetett (az is valahol művészet). xD Szerettem a poénokat benne, meg hogy Dánia olyan hülye. xD Izlandba pedig totálisan belezúgtam. Olyan jó testvére volt Nornak, hogy majd megszakadt érte a szívem. Már azelőtt is szerettem ezt a társaságot így együtt, de véglegesen beléjük zúgtam ezután~
Annyit kötözködnék (ha már ritkán teszem), hogy Finnország 1917-ben lett független. Nem tudom, hogy ezért szólt-e már valaki, de én most megteszem~
Azt hiszem, nekem ez marad a kedvenc ficem tőled. Megelőzte a Hengittää-t, pedig az tett engem SuFin fanná. :D
Magamat ismerve tuti kihagytam valamit, amit mondani akartam még, de most azt hiszem ennyi elég is belőlem. :))

Reisuto írta...

Susie akinek vicces fonetikusan kiejteni a nevét (öööeö), nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, de több napos töprengés után is csak "baaw" és "juuj" és "hehe" és más egyéb hangutánzó szavakkal tudom csak kifejezni hálám és örömöm.
Amit hozzátennék... szerintem ezerkilenctizenhetet írtam, de ha nem akkor egy ponton majd javítok. Utána szoktam ezenek menni csúnyánnagyon, elgépelésről lehet szó.
u.i.: A Hengittää szörnyű D:

Regina Varga írta...

Hát. Ez a pillanat is eljött, hogy én hozzászólást írok. Pedig egyáltalán nem szeretek, mert tudom, hogy nem értek hozzá, mert állandóan össze-vissza beszélek, baromságokról. Főleg ha izgatott, vagyok. Mint most is. De pár hete, amikor az egyik Starbucks-odat olvastam (talán a Levelek kontextus nélkült), annyira bőgtem, hogy az nem igaz. És megfogadtam, hogyha legközelebb olyat olvasok tőled, amin bőgnöm kell, mindenképpen hagyok valami visszajelzést. Hát ez most megtörtént. Ez a vége olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna, de a jó értelemben (...bár nem hiszem, hogy ebből lenne jó fajta, mégis úgy érzem) Lehet, hogy ez furán fog hangzani, de egyszerűen zseniális vagy :) Az, hogy megtaláltam az oldaladat, egy áldás volt :) Köszönöm, hogy ilyen gyönyörűen és szívszorítóan írsz.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS