a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2010. december 30.

hengenvaara/4

Negyedik nap
december 23.


- Még tíz perc.
- Háromig számolok. – Norvégia vészjósló szünetet tartott, és megragadta a takaró gyanútlanul lelógó csücskét.
- Három! – kiáltott Norvégia, és kegyetlenül megfosztotta öccsét a továbbalvás lehetőségétől. – Halld sátáni kacajom! – Egy lélektelen és gondosan artikulált „haha” következett. Izland hasra fordult és arcát a párnába temette. Alsónadrágot és atlétát viselt, azt az illúziót keltve, hogy  bármikor készen áll a reggeli tornára, ám kócos haja és egységes zombiállaga jelentősen rontott az imidzsen.
- Ha előmászol és felveszed a mamuszod, mint egy jófiú, lehet, hogy kapsz kávét Svédországtól.
- Kávvvé.
Norvégia előzékenyen előkészítette öccse hajkeféjét (ő maga már több perces küzdelem árán belőtte a frizuráját), ám az ügyet sem vetett rá.
A koffein kánaáni ígéretétől hajtva átszédelgett a szobán, és a szomszéd ajtóhoz támolygott.
- Kopp – közölte, és határozottan benyitott.
- A mamuszod, te szerencsétlen! – eredt utána a bátyja. (Magától ugyan soha rá nem tört volna Svédországra hajnalok hajnalán, de ezúttal volt alibije.)
A házaspárt békés szunnyadáson érték, egymást átkarolva hevertek a tollpaplan alatt. Izland reggeli elmeállapota lassan felmérte, hogy
alvó ember reggeli készítésére = alkalmatlan
Csalódott megállapításának csak egy egészen halk sóhaj formájában adott hangot, és feltűnésmentesen távozni készült, ám Finnország szabályszerűen felriadt.  Réveteg pillantást vetett a testvérpárra, aztán felvonta a szemöldökét és arcát ismét férje mellkasába fúrta; megnyomta az orrát, és azt dünnyögte:
- Önnek két nem fogadott hívása van.
Svédország életjel-produkálása abban nyilvánult meg, hogy morogva magához vonta az asszonykát, és a vállára hajtotta a fejét.
- Sveri, keresnek… - suttogta Finnország hunyt szemekkel, és szundi üzemmódba kapcsolt. Svédország viszont bizonyos fokú rémülettel feleszmélt, és próbált a két elmosódott sziluettre fókuszálni.
- Mi vagyunk – segítette ki Norvégia, és nyelt egyet. Csak megnéztük hogysmint…
- Kávé kéne? – motyogta a férfi, és megdörgölte a homlokát.
- Ráér – vágta rá Izland.
A férfi egy gyors mozdulattal lekapta a vekkert az éjjeliszekrényről, rámeredt, horkantott és visszazuhant a párnákra.
- Öt perc…
Kiderült, hogy Svédország visszaalvási bónusza (furcsa mód) nem köbgyök-önmagával szorozva értendő – amint hatot ütött a dekad óra, ő már fel is bukkant a „családban marad” jellegű boxer-póló kombóban, és az egyik szekrény tetejéről lekapta a fémdobozban tárolt kávészemeket. (Pont elég magasan tartotta ahhoz, hogy hitvese még véletlenül se lephesse meg az ágyba hozott és művészi színvonalon elcseszett feketével.) Egész lényéből áradt és hömpölygött a gyűlölöm-a-reggelt című életérzés, ezért a fivérek kissé aggódva figyelték, ahogy a tűzhelynél ténykedik.
Végül karikás szemekkel, morcos arccal, hamisíthatatlan szénaboglya üstökkel, de
felszolgált fejenként egy csésze halmozottan tökéletes kávét. Egy bögrét – mályvacukorral a tetején – pedig a mikróba rakott.
- Neki minek csináltál? – könyökölt az asztalra Norvégia, és óvatosan belekortyolt a tejeskávéjába. Svédország kissé meglepetten nézett rá.
- Mert örülni fog neki, ha felébred.
Norvégia úgy érezte, itala a tripladeka cukor ellenére is kibírhatatlanul keserű.

Egyetértő némaságban szürcsölték reggelijüket; Svédország és Norvégia cigarettáztak, Izland pipára gyújtott. Halkan szólt a rádió a háttérben, amíg a friss reggeli hírlap igazságosan elosztott hasábjait bújták. Hamarosan Finnország is besétált a családi idillbe, nagyokat ásítva, a sarkában Kukkamunával.
- Reggelt… kakaót… - motyogott a fiú, és elvonszolta magát a konyhapultig. – Csináljak nektek rántottát?
- Már ettünk. – Norvégia érezte, hogy kissé gyorsan rukkolt elő a gyomormentő hazugsággal, de asztaltársai heves bólogatásokkal fedezték. Igazából akár az igazat is megmondhatta volna (ti. inkább üss meg, Finnie, csak a rántottádat ne) ugyanis a kótyagos fiú semmit sem fogott fel a külvilágból,így azt sem vette észre, hogy egy friss és forró kakaót próbál beleerőltetni a mikróba.
- Még meleg.
- Ja? – suttogta, aztán elmosolyodott és ujjait szeretettel fűzte a bögre köré. – De jó… köszi, Sveri. Hogy aludtatok, fiúk?
Ahogy megpróbált helyet foglalni köztük, a szék mellé sikerült huppannia teljes becsapódási erővel, és az összes kakaót kiöntötte.
Miután Svédország elhárította a katasztrófát és Finnország egy konyharuhával szárogatta kedvenc alvópólóját, választ kapott a kérdésére.
- Jól.

Norvégia kérlelhetetlen bioritmusa miatt („az ember keljen a nappal együtt vagy előtte!”) egész nap megmaradt az álmos hangulat. Felöltözködtek, ki-ki munkába fogott, lassan Dánia és Sealand is előkecmergett, egyaránt teljesen felpörögve, kicsattanó energiával, melyet csak heves és nem épp balesetveszély-mentes labdajátékkal bírtak levezetni, ami halálosan boldoggá tette Kukkamunát.
Miután Svédország átesett az összes kötelező jellegű telefonhíváson, nekifogott a főzésnek, a vidám duó pedig úgy döntött, a segítségére siet. Az egyértelmű szabotázsakciót senkinek sem volt ereje megakadályozni.
- Lazac snidling- és kaporszósszal, zöldségmedálokkal – olvasta fel Dánia a receptfüzet aktuális oldalát. – Fogyózol, vagy mi? Ünnep van, ne legyél már ilyen smucig, ez nem étel!
- Akkor mi? – tette fel a logikus, ám megválaszolhatatlan Svédország. Önjelölt kuktája gyorsan kitért a válasz elől.
- Főzzünk szarvast. AZ étel.
- Vadássz szarvast. – Svédország ezzel Dánia kezébe nyomta a kést, és elhagyta a konyhát.
- Most megsértődtél?
- Most pihenek. – A ház ura kaján arccal lehuppant a nappali harmadik számú kanapéjára felesége mellé, aki szenvedő arccal kortyolt valami teaszerűséget, és paralel párkapcsolati problémákat abajgató tiniportálokat csekkolt a laptopján.
- Ne hagyjátok magára a konyhában – ajánlotta Norvégia rezignált hangon. A szőnyegen heverészett, és úgy tett, mintha a végletekig lekötné a telefonbeszélgetés, melyet Izland folytatott a főnökével.
- Ezer konyhával is elbánok! Ugye, Sealand? Hol tartja apád a szarvasokat?
- Az erdőben.
- Nincs itthon fagyasztva?
- Az úgy nem az igazi. A lazac finom.
- Igen, vendégségben – sóhajtott Izland, és szorosabban nyomta a mobilt a füléhez. – Kérem, folytassa.
- Lazac mindörökké, csak tényleg ne te csináld – tápászkodott fel Norvégia, és megigazítva fess pulóverét, bátran és merészen a márványpulthoz lépdelt.
- Kurva jól főzök!
- Ne a gyerek előtt! – kiabált hátra Finnország.
- Nem szabad főznöm a gyerek előtt? Higgyetek már bennem!
- A kaprot is rosszul vágtad fel. – Egy finom csípőmozdulattal odébb lökte exét.
- Ez egy rohadt zöldség, csak szét kell trancsírozni!
- Nem, nem, nem, nem, veszít a nedvéből, és az a lényeg!
- Aha, a nedvek, értemm.
- Ezt a hangnemet sürgősen-
- Mert ki jön ide kötekedni?!
- Fiúk!!
- Légy szíves szólj bele abba is, hogy hogyan tartom a kést! Megfelelő a hajlásszöge, uram?
- Inkább add ide, jó?
- Állandóan csak kritizálsz!
- Mert hülye vagy! – üvöltött Norvégia. Sealand félősen elbújt Dánia mögé, aki valóban rosszul tartotta a kést: már nem a kapornak szegezte. – Nem is tudsz főzni, akkor meg minek játszod az agyad?
- Tudok főzni – suttogta csendesen -, és Svédország megkért rá.
- áhá. Svédország kérte. Úgy mindjárt más. A kedvéért talán még a mosogatógépet is megtanulod kezelni. Bravo.
- MI a szar bajod van?
- Jó, főzök én, ti meg nyugodjatok meg szépen, rendben? – Finnország talpra pattant, mire mindenki elhallgatott és mozdulatlanná dermedt. Az, hogy az ő főztjét kell megenniük, még az általános családi vérontásnál is ijesztőbb kilátás volt.
És akkor csengettek.
Egy emberként vetődtek az előszoba felé, egymáson átzuhanva, tülekedve és olyan dübörgés közepette, hogy a szerencsétlen vendég azt hihette, véletlenül egy istállóba tévedt. Az egységes északi gombócból végül Izland keze ért először a kilincshez, és boldogan felrántotta az ajtót.
- Jé, te mit keresel itt? – cincogta Sealand.
Írország kifejezéstelen arccal meredt rá. Vörösesszőke, puha haját drámaian borzolta a szél, nyakig gombolt, fekete kabátja örvénylett a hóviharban; úgy tűnt, a fagy belőle árad, egész lényéből hideg elegancia sugárzott, minden szava, minden mozdulata annyira kimért, udvarias; egyedül kavaró, méregzöld szemeiben csillant fel a nyughatatlan lélek őrülete.
- jó reggelt kívánok, uraim. Elnézést a korai zavarásért. Peter, tudom, hogy még kicsit korai, de azért jöttem, hogy boldog karácsonyt kívánjak.
- Fá-fáradj beljebb! – nyerte vissza a lélekjelenlétét Finnország, és a ház asszonyának büszkeségével kihúzta magát. – Esetleg kávét? Kérsz? Felrakjak főni egy teát? Nem maradsz itt ebédre? Lazac lesz. Dánia főz.
- Köszönöm – somolygott a férfi. Az örömtelen, inkább elnéző, semmint barátságos mosoly nem volt épp bizalomgerjesztő. -, de attól tartok, nem élhetek a vendégszeretetü… vendégszeretetetekkel. Valóban csak ezt a csomagot adnám be, és már indulnom is kell Edinburgh-ba.
Felemelt egy elég tekintélyes méretű sötétkék ajándékszatyrot, amit Sealand örömmel, habár kicsit megszeppenve vett át.
Norvégia az egész jelenetből semmit nem érzékelt; ő látta azt, amit senki más nem, amiről a legszívesebben iszonyodva elkapta volna a szemét, de mégis vonzotta a pillantását, és kukán bámulta, amíg Finnország pontról-pontra felajánlotta a hűtő teljes tartalmát.
Írország nyakában egy kobold ült.
Az élőlény a legundorítóbb sálként viselkedett, amihez Norvégiának valaha szerencséje volt. Szuszogva, de hangtalanul lélegzett, vonaglott hosszú, bundája ellenére is nyálkásnak tűnő teste. Összességében úgy festett, mint egy erősen elfuserált hermelin, akinek nem sikerült végtagokat növesztenie, feje pedig valószerűtlenül megnyúlt, jóformán kampósnak látszott. Dülledt, hályogos vak szemeivel pislogás nélkül és feltételezhetően hiábavalóan tekintgetett körbe. Néha ostobán eltátotta a száját, vörös ínyéből száznyi hosszú és egyenes fog állt ki.
Norvégia tudta, milyen lenyűgöző varázserővel rendelkeznek a koboldok, de egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy soha, de soha nem engedne egy ilyen gonosz gusztustalanságot a nyakába.
- Hű, tényleg köszi, Flynn!
- De csak a fa alatt nyithatod ki – ismét megpróbálkozott egy mosollyal. – Az éjféli szentmise után.
- Reformátusok vagyunk – köhintett Finnország.
- Ah. Valóban? Ebben az esetben lényegtelen. – Botjával rávert a küszöbre. – Nos, igazán örvendtem. Vigyázzatok magatokra. Örömteli készülődést és áldott ünnepeket.
Kalapot emelt, és sarkon fordult.
- Hadd kísérjem ki! – vetődött Norvégia, és a meglepett látogató baljába karolt. – Pocsék időnk van! – kiáltotta, ezzel tiszta erőből bevágta a bejárati ajtót.
- Segíthetek valamiben, fiatalember? – vonta fel (minden hajnalban tökéletesre szedett) szemöldökét Írország.
- I-igen. – Ez gyanakvó pillantást vetett a koboldra. – Elég bizalmas dologról lenne szó.
- Sétáljunk – biccentett a férfi, és bicegve megindult. Amikor megfelelő távolságba kerültek a háztól és a rövid hallgatás kezdett kínossá válni, Norvégia megköszörülte a torkát.
- Legalábbis igyekszem. Nem fázik?
- Norvég vagyok. A-arról lenne szó, hogy tapasztalt valami különöset… az imént? Az előszobában?
- Az alacsonyabb srác… Finnország. Nagyon kedves. Olyan önzetlenül... ez manapság ritka. Meg a tágas előtér is. Mindenhol csak azok a szűk folyosók…
- Igen, kétségkívül igaza van, de én másra gondoltam. A napokban… krétaport fedeztem fel ott, ahol most a karácsonyfa áll. Feltételezéseim szerint… sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy nemrég egy pentagramot rajzoltak fel oda. Semmiképpen sem száz évnél régebben.
- Kifejtené?
- Máris. – Ismét megköszörülte a torkát, de nem igazán tudta, mit mondjon. Aztán eszébe jutott a legnyugtalanítóbb részlet. – Harcolt ön már Svédországgal?
- Nem igazán volt rá módom. És ami azt illeti, szeretném is elkerülni. Végül is az öcsém nevelőapja. Meg aztán… puszta tudományos érdeklődésből egy értekezleten megpróbáltam felmérni a mágikus képességeit. Megszólítottam az első szinten, aztán a másodikon… a harmadikról visszalökött. Nem volt kellemes. Csak megvillant a szeme a szemüveg mögött…
- Megtippelhetem, mit tapasztalt?
- Csak tessék.
- Mintha megragadná a gerincét… és a tarkóján át kitépné.
- Pontosan – bólintott a férfi.
- Hát ez az – suttogta Norvégia, és arcából kifutott a vér. – Amikor felfedeztem a pentagram helyét, megpróbáltam ráküldeni egy igazán egyszerű zártörő varázst. Enyhe nyilallást éreztem a tarkómban. Svédország egy védővarázsának a nyoma. Igazán csak a nyoma, de… ők visszavonultak a mágiától, azzal egyidőben, hogy fölvették a kereszténységet. Én úgy éreztem, összeegyeztethető a kettő, de Svédország szakítani akart a múltjával. Finnország elég ügyes táltos volt, de sosem érdekelte különösebben, abbahagyta.
- Nem elég ambiciózus.
- Hála Istennek, nem.
- Az imént az kérdezte tőlem, tapasztaltam-e valami furcsát.
- Igen, kérem.
- Nos, ha én nem is… de a kedves Camphor igen. – Szeretettel megsimogatta a kobold fejét.
- Hát még neve is vaan… - Norvégia mosolya elég csikorgósra sikerült.
- A csontjaira van szükségem egy főzethez, ha öt hónapos lesz, levágom. Nem is ez a lényeg. A koboldoknak igen kiváló szaglása van. Sejti, hová akarok kilyukadni?
- Öhm, ma Dánia főzött.
- Tessék?
- Semmi, semmi.
- Gyöngyvirág, fehér leander, nőszirom, liliom, vadgesztenye.
Norvégia várakozva hallgatott.
- Ezek a növények találhatóak a házban. Csak ezek. A fagyöngyöt és a fenyőt leszámítva, persze. – Írország látta, hogy a finom rávezetés nem válik be. – Egy közönséges embert az is megölhet, ha egy szál liliommal alszik egy szobában.
- Ah!
- Egytől-egyig…
-…halálosan mérgezőek. – Norvégia nyelt egyet. – Véletlen is lehet.
- Előfordulhat – biccentett Írország. – Különben sem ez a problémánk. Ez Camphort viselte meg. Ön különlegesen erős mágikus kisugárzást érzékelt.
- Így van.
- Nem gondolt arra, hogy esetleg Sealand kisugárzása zavarja meg?
- Hogyan? Ha-ha… kérem, bocsásson meg, de kétlem, hogy Svédországék ilyenre nevelik.
- Bőven elég, ha átadják neki a történeteiket, az énekeiket. Gondos szülők. Egészen biztos vagyok benne, hogy gyakran mesélnek neki. És az öcsém is Kirkland. A vér nem válik vízzé. A vér nem bocsát meg.
Megtorpant. Láthatólag elgondolkozott. Már a kertkapu előtt álltak, és Írország egészen más hangon szólalt meg, mint az imént.
- Tudja-e, miért gyűlöli Peter annyira Arthurt? Azon felül persze, hogy Anglia egy arrogáns seggfej.
- Nem… nem tudom – motyogta.
- Arthur elvégzett rajta egy varázslatot. Félelmetes erejű, de ritka szerencsétlen mágus. Ezt meg kell hagyni. – Sóhajtott. – Egyikünk sem számított rá, hogy ennyi idő múlva lesz egy testvérünk. Döbbenetes volt. Összezavarodtunk. – Megkapaszkodott a kerítésben, és szorosan lehunyta a szemét. – Háború volt. „Stratégiai szempontból…” Istenem, mennyire szánalmas… tudnunk kellett. Tudnunk kellett, mi lesz vele. Egészen apró gyermek volt még. Arthur ismeri a módját, hogy a jövőbe lásson. Érthető módon sosem alkalmazza ezt a varázslatot. Ha valaki megtudja a jövőjét, az elveszíti a múltját és a jelenét. Szükséges áldozat volt… amit egy kisgyerektől raboltunk el. Mert… érdekelt minket. Én rajzoltam fel a pentagramot. William ellenezte… Gwendolyn gyengéden lefogta Petert. Túl fiatal volt, szinte semmit nem fogott fel. De Arthurt látta…. amíg Gwendolyn tartotta, leeresztett a torkán egy zsebórát. – Az arca fájdalmasan megrándult. – Megszólította az ötödik szinten. Arra kérte, hogy mutatkozzon be. A jövőbeli önmaga. És akkor hallottuk… tudja, mit mondott…?
Felnyitotta a szemét, és a tekintetében lobogó nyers és könnyes iszonyat megrémítette Norvégiát, öntudatlanul hátrált.
- „Én vagyok Sealand Hercegség, a birodalom fémből és gyászból, Skandinávia örököse. Tizennyolc éves vagyok. Ki vagy te, aki engem felzavartál? Kotródj, mert rég megtagadtam a neved!”

Norvégia betámolygott a házba, a nappaliban lehuppant a kandalló elé, és átázott zokniit melengette. Döbbent arccal bámult a lángokba.
Egyáltalán nem könnyebbült meg.
A titok, aminek a nyomába eredt, egyre súlyosabbnak és nyomasztóbbnak látszott.
Sealand kiváló időzítéssel huppant le mellé, és szélesen rávigyorgott.
- Dánia bácsi elfoglalta a konyhát! – Látva Norvégia pillantását, kissé megszeppent. – Ugye nem haragszol?
- Nem…dehogy. Mit kaptál a bátyádtól?
- Még nem bonthatom ki. A formája alapján könyv, Williammel közösen választották gondolom. Remélem, ebben is vannak képek. A múltkori tök jó volt.
- Szeretsz olvasni? – Szoktál pentagramot rajzolni a szüleid előszobájába, amit jóatyád lefed egy védőbűbájjal és egyben egyetértesz fent nevezett jóatyáddal abban, hogy a házadat mérgező növényekkel dekoráld?- Igen, csak hamar elfárad a szemem. Szerintem én is szemüveges leszek.
Peter Kirkland, szólítalak a második szinten.
Peter Kirkland, szólítalak a harmadik szinten.
Peter Kirkland, szólítalak a negyedik szinten.
Peter Kirkland, még csak nem is létezel az ötödik szinten.

Miközben Dánia (egyébként jól sikerült) ebédjét fogyasztották, és a férfi minden falatnál fennen hirdette önnön nagyszerűségét, Norvégia ismét tett egy kísérletet.
„Tino Väinämöinen, szólítalak a második szinten.”
„Szia Norvégia, odaadnád a sótartót?”

Kis híján leejtette a villáját, és döbbenten meredt Finnországra, aki édesen mosolygott rá. Tisztán hallotta a hangját a fejében.
„Denny tényleg ügyes volt, de egy picikét sótlan.”
„Megszólíthatlak a harmadik szinten?”
„Az elsőn is tisztán értjük egymást.”

- Norvégia, oddaadnád a sót?
- Persze.
„Köszi~”
„A harmadik szinten Svédország véd, igaz?”
„Mostanság… nem lépek arra a szintre.”
Vetett egy oldalpillantást Svédországra. El nem tudta képzelni, hogy bármiféle sötét titkot (a sajtáját, a feleségéét, a gyermekéét) rejteget.
Sosem volt olyan naiv, hogy a megérzéseire hallgasson.
„Tino Väinämöinen…”
„Ne, ne, tényleg ne, Norv-”
„…szólítalak a harmadik szinten!”

(Mintha megragadná a gerincét… és a tarkóján át kitépné.)
Norvégia torka szakadtából sikítva ugrott fel az ebédlőasztaltól; két kezével a hajába tépett, és kétségbeesetten üvöltött.
Érezte, ahogy bordái kitépődnek a húsából, csontszilánkok szaggatják át ínjait. Egy illúzió, egy bűbáj, Svédország ujjai a bőre alatt, egyetlen iszonyú erejű rántás.
Összeesett, mint egy marionett-figura, akinek elvágták a madzagjait, és reszketve, remegve kuporodott össze a padlón.
- Azért ennyire nem főzök rosszul – jegyezte meg Dánia. Egyetlen másodpercig még elnézte, ahogy a férfi a földön vonaglik, aztán levágta az evőeszközeit és hozzárohant. – Norvégia, baszd meg a kurva anyádat, ne szórakozz!
- Ne a gyerek előtt… - motyogta Finnország, de ő is felpattant.
- Mi történt? – hebegte Svédország.
„Berwald Oxenstierna, szólítalak a második szinten…”
„Mi baj, kicsim? Nor-”

Dánia az ölébe vette Norvégia fejét.
„Megszólított a harmadik szinten…”
„Ah! Hű. Ezek szerint… még mindig jól működik.”
„Bizony ám. Lehet, hogy fel kéne oldani, hogy ne automatikusan üssön.”
„Igazad lehet.”
„Még akkor tetted rám, amikor elszöktünk Dennytől, nem?”
„…hja. Mindjárt jobban lesz.”

- Engedj el te köcsög! Jól vagyok!
- Rohamod volt, baszd meg!
- Már kutya bajom! – lelökte magáról Dánia kezeit, talpra ugrott és leporolta a nadrágját. – Khm. Folytassátok csak nyugodtan.
- Minden rendben van? – pislogott Izland, ám Norvégia vérfagyasztó pillantására lesütötte a tekintetét.
- Oké, tudom, hogy a „baszd meg” csúnya szó… - támasztotta össze az ujjait Sealand -, de mit jelent?
A felnőttek zavartan összenéztek.
- A méhecskékhez van köze – köhintett Finnország. – Meg a bibéhez. Majd Sveri elmagyarázza, ha nagyobb leszel.
- Te fogod.
- É…én aztán nem! – hebegte, és fülig pirult.
- Én sem.
- Sveri…!
- A szüleid a szexről beszélnek – horkantott Dánia, és egy utolsó sértett pillantást vetett Norvégiára, aki példamutatóan gyakorolta a halkés használatát.
- Ja? – vonta fel a szemöldökét Sealand, aztán grimaszolt és beleállította a villáját az egyik zöldségmedálba. – AZ undi.
- Ó, a gyermeki ártatlanság! Emlékszem még az első magömlésemre…
- Denny. Kuss, oké?
- Én legalább nem vagyok meglepetésszerűen epilepsziás, Herr A-Trollok-Bezzeg-Nem-Ilyenek!
- Ha bajod van a trollokkal, nekik mondd!
- Hülye leszek!
- Úgyis átadom!
- Bármikor felnyomok egy trollt a seggembe!
- Sok sikert, a ku… Sealand, visszamenőlegesen felejtsd el az egész napot, jó?
- A gyermeki ártatlanság résznél lemaradtam – nyöszörgött a fiú.
- A Mikulás mindent hall – sziszegte Finnország -, és nagyon elégedetlen!

Szerintem a legegyszerűbb, ha úgy képzeled el, mint egy fát. Mindenki más képeket talált ki, de közmegegyezés alapján ezeket az ágakat, síkokat, lépcsőfokokat szinteknek nevezzük.
Csak az elnevezés változik, a lényeg
soha.
Az első szint a valóság szintje. Itt bárkit megszólíthatsz, ha elég bátor vagy, és ő éppen a közeledben van. Csak beszélj, ennyi.
A második szint… az nehéz. Szerintem a legnehezebb, persze ezzel sokan nem értenének egyet. Az az álmok szintje; nevezhetnénk gondolati szintnek is. Bármilyen hasznos is a telepátia, őrült veszélyes. Nagyon könnyű a második szinten maradni… mindörökre. Kerülni szokták.
A harmadik szint a mágia szintje. Mindenkiben van varázslat, de kevesen
tudnak róla.
A negyedik szint a felső mágia.
Az ötödik szintről nem beszélünk.

- Micsoda nap volt! – sóhajtott Finnország, ahogy lassan belemerült a forró vízbe. – Már azt hittem, sosem lesz vége. Nagyon aggódtam Norvégiáért, és szörnyű, hogy folyvást csak civakodnak Dennyvel, amióta szétmentek. Ha azért váltak el, mert sokat veszekedtek, akkor pont hogy ki kéne békülniük, hogy ne torzsalkodjanak folyton, és csak annyira rúgják össze a port, mint rendesen, és akkor nem balhéznának. Érted?
A luxuskád porcelán peremén mécsesek ragyogtak, fényük fel-felsejlett a fürdőszoba krómozott fémfelületein. Sötét faburkolat, fehér szövetek, fekete bútorok.
 Svédország finoman a felesége vállába csókolt, ahogy az az ölébe ült.
Egy romantikus fürdő, édes kettesben, az éjszaka közepén…
- Ez így most olyan jó… - suttogta Finnország, és hátrahajtotta a fejét. Svédország benedvesítette a szivacsot, és tett rá egy kis tusfürdőt.
A puha hab, a finom, lágy illatok…
Imádott, édes, kényeztető kezek…
- Sveri…
- Hm?
- Szeretlek.
- ’Is téged, kicsim.
- Mi lenne ha… - ravaszkásan elmosolyodott. Svédország túl jól ismerte ezt a mosolyt.
- Alkoholról lesz szó.
- Folytathatnánk azt a marcipánlikőrt, amit az évfordulónkra vettél – somolygott Finnország, és közelebb bújt hitveséhez. – Csak te, én, két pohárka… semmi ruha meg ilyen butaságok, mit nem gondolsz, és Isten óvjon attól, hogy magára hagyjuk ezt a mennyei fürdőt, nem… elkortyolgathatnánk itt szép kettecskén…
- Állok elébe.
A pillantásuk találkozott, és fülig pirultak.
A marcipánlikőrös akció a múltkor átkozottul jól sikerült.
Amikor Finnország a kibontásával szenvedett, véletlenül leöntötte vadi új és direkt az alkalomra vásárolt hatszázötvenhetedik fehér ingét. Svédország ötletszerűen és tényleg csak egy-csepp-se-vesszen-kárba alapon lenyalta, ami a nyakába jutott.
Finnország nyakáról két dolgot kell tudni.
És mindkettő korhatáros.
A konyha padlóján szeretkeztek.
Mondani sem kell, tökéletesen megfeledkeztek a teljes üveg likőrről, de szerencsére bőségesen jutott belőle Finnország mellkasára, és Svédország megállapíthatta, hogy valóban olyannyira első osztályú, mint az az üvegen állt.
- Azt hiszem, a hálószobában van – köhintett Finnország, partnere pedig hevesen bólogatott. Egy rohadt szót sem fogott fel az egészből.
Fantasztikus évforduló volt.
- Idehozom – pattant fel a fiú.
- H-hová mész?
Finnország megkapaszkodott a kád peremében.
- Van egy hely, ahol általában jobb dolgunk támad az alvásnál. Oda.
A fenti fürdő és a hálószoba praktikus megfontolásból egybenyílt.
Finnország önnön mezítelenségének tökéletességében találomra átkutatta az egészet, de a huncut üveg csak nem lett meg.
- Bujdosik – hajolt vissza a fürdőbe.
- nem a hűtőbe tettük?
- Gőzöm sincs. – Elgondolkozó arcot vágott, aztán lekapta a köntösét a fogasról. – Megnézem. Ha nem lesz meg, hozok pezsgőt.  Térülök-fordulok. – Elindult, aztán mégis visszahajolt. – Ne mozdulj –suttogta évődve, és nekivágott az éjszakának.
Svédország végignyújtózott a kádban, és szórakozottan odébbpancsolt egy nagyobbacska habpamacsot.
Boldog volt.
Lehunyta a szemeit, és mélyet sóhajtott.
Ha valaki mondjuk úgy 1500 körül azt mondja neki, hogy egy nap így fog itt ülni a kádban és várja, hogy a felesége visszatérjen, az arcába röhög. (Hm. Azok közül, akik hallottak nevetni, már senki nem él.) Először persze a fürdőkád fogalmát vonta volna kétségbe… az ember minek hordjon be vizet a házba, amikor ott a tó… mindig ügyelt rá, hogy a lakhelyei víz közelben legyenek… másodszor pedig, akkor sem tűnt volna fel neki, hogy Finnország viszontszereti, ha a homlokára tetováltatja. Egyébként meg kikéri magának, egyáltalán nem volt magától értetődő.
Hallotta, ahogy sietős léptei felkopognak a lépcsőn, nagy lendülettel kivágja a hálószoba ajtaját. Egy előnyös, ám hajszálnyit kényelmetlen pózba helyezkedett, pillantását finoman elmerengő arccal a tetőgerendákra vetve.
- Ember, végre, már nagyon kellett brunyálnom! – robbant be Dánia, és mielőtt Svédország megmukkanhatott volna, a vécé elé állt és kigombolta az alsónadrágját. – Sealand befoglalta a lentit, lehet, hogy belefulladt, mert évezredek óta bent van… ahh, igen, ez a megkönnyebbülés!
- C…CHRISTENSEN!!! – az ordításba beleremegett az egész ház. Svédország kipattant a kádból, két mozdulattal magára dobta a köntösét. és elindult, hogy puszta kézzel fojtsa meg Dániát.
- Most mit vagy úgy oda? – Lehúzta a klotyót, és olyan lelkinyugalommal kezdett kezet mosni, mintha nem tudná, hogy Svédország már azt is eltervezte, hova temetik majd. – Mintha nem láttam volna már a falat kis seggedet kismilliószor. Sőt, nem csak láttam. – Ellenőrizte a tükörben, hogy tökéletes-e a frizurája.
Svédország arra a megállapításra jutott, hogy elmebetegek miszlikbe szaggatása még sem szép dolog, és kiviharzott. Dánia utána. Addigra már a teljes Nordic5 a hálószobában toporgott – Izlandot és Norvégiát minden hangszigetelés ellenére is felriasztotta a pokoli ordítás, Finnország pedig kétségbeesetten kapaszkodott egy üveg marcipánlikőr nyakába.
- Komolyan túlspilázod! – üvöltött Dánia. – Mind „bratyók” vagyunk, ha ezerszer nem láttuk egymást pucéran, akkor egyszer sem, még Finnie is egy szál faszban szaunázik, voilá! – Végszóra nemes egyszerűséggel letépte Finnországról a köntösét.
A fiú utána kapott, hogy megállítsa, mielőtt teljesen leesik, és ahogy előre hajolt, meglátták, amit olyan ügyesen rejtegetett egy évszázada.
A háta tulajdonképpen cafatokra volt tépve.
A sebek – korbács marcangolta, lánc ütötte, köröm tépte sebek – már behegedtek, összeforradtak, de továbbra is jól kivehető volt Oroszország összes büntetése, száznyolc év megalázott szolgaságának nyoma.
- Jézusom – suttogta Norvégia. Izland eltakarta a száját, Dánia pedig egyszerűen ledermedt.
- Ne… ne haragudj, Finnie… s-sejtelmem se volt róla… nem tudtam…
Svédország visszasegítette hitvesére a köntösét, szorosan átkarolta.
- Nem akartam, hogy lássátok… annyira… annyira megalázó! – felzokogott, összehúzta magát. – El kellett volna tűnniük! – üvöltött. – Az összesnek! Már nem fájnak, és mégis ott vannak! Gyűlölöm! GYŰLÖLÖM!
- Mitään väärää. Ei ongelma. Olen täällä. Olen kanssasi.
Egyikük sem tudott róla, hogy Svédország beszél finnül. Minden ország megértette a másik nyelvét, de egészen más dolog elsajátítani, használni. Puhán eltakarta kedvese szemét, a fülébe suttogott.
Olyan volt, mint egy varázslat…
Finnország zihálása lassan lecsillapodott, abbahagyta a sírást.
- Peter biztos megijedt, hogy ennyit kiabáltunk… már rég nem kéne ébren lennie… megnézem, mi van vele…
- Majd én. – Svédország kezet csókolt kedvesének, megsimogatta az arcát és egyetlen szó nélkül távozott.
A többiek mozdulni sem bírtak. Némán nézték, ahogy Finnország az ágyhoz ballag, és lehuppan a szélére. A likőrös üveget egy szomorkás mosollyal az éjjeliszekrényre tette.
- Nos… tartozom egy vallomással, ugye?
(Sokat meséltem már arról, milyen volt Oroszországnál, milyen keményen dolgoztam, hogyan rabolt el az éjszaka közepén, miképp próbáltam megőrizni a függetlenségemet. Emlékszem, esténként a szalmazsákjainkon heverve arról ábrándoztunk Észtországgal, hogy majd önálló és szabad országok leszünk… egyszer…
A szabadság nem a körülmények függvénye. A szabadság a szívünkben van.
Sveri mellett soha egy percig nem voltam fogságban.
Akkoriban szerettem volna elfelejteni Svédországot. Szerettem volna gyűlölni őt. Elveszítette a háborút. Nem volt nagyhatalom többé, Oroszország mindent elvett tőle, nem tehetett semmit. És még sem tudtam… miért nem tesz semmit
Az első pillantástól fogva szerelmes voltam belé. Rettegtem ettől az érzéstől. Hosszú mese. Abban biztos lehettem, hogy neki fontos vagyok. De mi van akkor, ha ez a házasság csak egy szövetség volt, amivel magához csatolt?
Újra és újra az emlékeimmel kínoztam magam, száznyolc éven át.
És akkor történt valami.
Oroszország éppen lovaglásból érkezett, teát kellett vinnem a trófeaterembe. A kandallónál ült, és a lábait melengette a tűznél. Iszonyú hideg volt. Beköszöntött a december.
- Á, Finnország, köszönöm! – mosolygott rám. Oroszország nem egy szörnyeteg. Nem gonosz, csak… vigyázni kell vele. És sosem tudtam vigyázni eléggé.
- Ez a tea forró – fintorgott, és levágta a csészéjét. – Ványa nem szereti, ha túl forró a tea! – Tudtam, mit jelent, ha egyes szám harmadik személyben beszél magáról.
Az első ütést szinte meg sem éreztem. Annyira… annyira tudtam.
- Térdelj le – sziszegte, de nem voltam hajlandó. Száznyolc éven át tűrtem, hogy megalázzon, elviseltem, mint szükséges rosszat, de akkor valami különös, könnyes dac lobbant bennem, csak annyi, hogy NEM.
- Ó, még egy büszke bolond, aki úgy dönt, hogy állva viseli el a verést. – Megcsóválta a fejét, és belém rúgott; még ültében is olyan erővel, hogy összeestem, és a lovaglópálca a bőrömbe mart.  – Olyan vagy, mint Svédország!
Soha, soha de soha nem beszélt Svédországról. Felkaptam a fejem, és ő nevetett.
- A férjed büszke lenne rád!
- Nem a férjem! – vágtam rá.
- Szomorú lenne, ha hallaná – hunyorgott, és a pálcájával játszadozva leguggolt hozzám. – Tudod te, kicsi szomszéd, mi mindent eltűrt érted a szép Svédország?
- Nem… nem tett semmit… így szól az egyezség, nem mondhat ellent a főnökeinek, mert akkor elszabadul a káosz… ez… ez a Törvény.
- És mégis próbálkozott – vigyorgott Oroszország. – Megszegte a legfőbb esküt, vállalta birodalma bukását, és aznap, hogy Ványa elvitt, éppen aznap, hogy magával hozott, és te aludtál a kicsi szobádban, elment aznap Ványához a szép Svédország. Nem lehet a miénk semmi, amit csak nem elveszünk; és ő mégis a tiéd volt, a tudtodon kívül, fontosabb voltál neki a népénél, a királyságánál, önmagánál… most is az vagy. És ez így… nem jó.  Ványa ajtaját valósággal betörte, lobogott, csapkodott kék köpenye a viharban. „Hol van?!”, üvöltötte, és Ványa azt javasolta, beszélgessenek, és elmondott mindent, amit a szép Svédország már úgyis tudott, figyelmeztette mindenre, amire készen állt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy látnia akar, látnia kell és Ványa… mérges lett. Az ujjait a szép Svédország szemeibe vájta. „Akarod-e, akarod-e látni még?”, kérdezte, és megvakította. És…és megfegyelmezte, hogy ne legyen engedetlen, soha-soha többé. És összekötözte, és egy hajóra tette. Emlékszel? Aznap az ő vérét mostad fel a csarnokban.
Emlékeztem. Az első munkám volt. Patakzott a lépcsőkről… órákon át súroltam és súroltam és súroltam és fogalmam sem volt róla…
És Oroszország folytatta a történetet.
- Három nap múlva, éjszaka ismét feltárult Ványa kastélyának ajtaja, épp úgy, mint akkor. A szép Svédország kendővel kötözte le a szemét, mert sajnos még nem gyógyult meg akkor, és nagyon, nagyon, nagyon sokáig tartott, mire jobban lett. Fogalmam sincs, hogyan tudott olyan állapotban eljutni Ványához, de ott volt, és ugyanazt mondta: „Hol van? Látni akarom Finnországot!” Ványa jót nevetett, mert egy vak embertől ez viccesen hangzott. Olyan jó kedve kerekedett, hogy elvezette őt a kicsi szobádba, ahol aludtál. A szép Svédország felismerte a lélegzetvételedet, és letérdelt hozzád. Előre hajolt, kitapintotta az arcod, és egy keresztet rajzolt a homlokodra. Azt suttogta, „hazatalálj”, és akkor elment. És nem is jött többé.
Oroszország egy kicsit hallgatott, majd hozzáfűzte:
- Azt a triviális részletet, hogy az összes hozzád írt levelét elégettem, már meg sem említem. Nagyon hideg van mostanság…
Iszonyú, nehéz fagy telepedett rám. Jobban fájt, mint a rám mért ütések, mint a pálca sziszegése a levegőben, mielőtt lesújt. A bőröm épp olyan könnyen szakadt fel, mint az egyszerű gyolcsing, amit viseltem, és abban az eszméletlen, szinte félholt állapotban is emésztett az önvád. Száznyolc éven át mérgeztem magam a hazugságaimmal.
Oroszország a karjaiba vett, és kivitt az udvarba, a kúthoz. Nehéz időszak köszöntött rá, és ilyenkor szokása volt másoktól elcsenni az életet. A kútba hajított, csak zuhantam és zuhantam, neki-nekiütődve a kemény, éles köveknek, és aztán a maróhideg vízbe csobbantam.
Oroszország magamra hagyott. De többé már nem voltam egyedül, soha többé.
Nem volt hová kapaszkodnom, a vödör lánca olyan magasan imbolygott felettem, hogy nem értem el, éppen csak nem értem el.
Bár semmi erő nem volt a tagjaimban, küzdenem kellett, hogy a vízfelszín felett maradjak. Nem voltam hajlandó megadni magamat.
Egyértelműnek látszott, miét nem keresett fel többé Svédország.
Mert mindent megtett, amit megtehetett.
Hazatalálj… nem értettem. Ha egy kicsit még próbálkozik, biztos találkozhattunk volna úgy is, hogy ébren vagyok meg ilyesmi. /Oroszország nagyon erős, de kicsit mindig Svédország adósának érezte magát, mert ő találta meg a viking kalandozások idején, és gondoskodott róla./
„Hazatalálj, hazatalálj, hazatalálj”, ismételgettem magamban, amíg már annyira elgémberedtek a tagjaim, hogy nem bírtam rendesen úszni tovább, és ahogy süllyedni kezdtem volna, egyszer csak beugrott.
Nem jókívánság, kérés vagy utasítás volt: hanem áldás, varázslat! Ha elindulok, hazatalálok. Ilyen egyszerű. Haza. „Ott vagy otthon, ahol szeretnek”, mondják, és megértettem, hogy akkor jutok el Stockholmba, amikor akarok, semmi nem állhatja utamat.
És máris tudtam, mit kell tennem. Sok szerencsétlenkedés és jajgatás mellett levettem azt, ami az ingemből megmaradt, és a segítségével fel tudtam húzni magam a vödörhöz. Így ráhurkoltam, értitek. Felmásztam a láncon, arccal előre kibuktam a kútból. Mezítláb, barna térdnadrágban, vállamon a csurom víz, csurom vér ingemmel nekivágtam a hóviharnak. Egyszerűen átléptem Oroszország birtokának a határát, és aztán az országhatárt is. Kölcsönvettem egy lovat… szegény pára hamar kidőlt a megfeszített vágtában. December hatodik napján értem el Stockholmot. Valamikor akkoriban építette ezt a házat… és ott ült a verandán, és rám várt, ahogy száznyolc éven át minden nap. Egyszerre sírtam és nevettem, és messziről integettem felé. Megnyugtatott, hogy egy darabban találtam, csak a bal lábára sántított kicsit; de tudtam, a szívét még össze kell forrasztanom.
Nem hitt a szemének. Felemelkedett ültéből, és csak nézett rám, szinte riadtan. Aztán sírni kezdett, ahogy átöleltem.
- Álmodom… már megint csak álmodom… mindig, mindig ugyanazt!
Sikerült elhitetnem vele, hogy komolyan létezem.
Bementünk a kandallóhoz, semmilyen más fény nem égett. Előtte kuporogtam és melengettem magam, ő egy fotelben ült, és ellátta a sebeimet. Illatos gyógynövényekkel itatta fel a vért, nyugtató balzsamokkal kente be a hátamat. Szokás szerint egyikünk sem tudta kimondani, mire gondol, mit érez, csak hallgattuk a tűz ropogását, és hogy megtörjem a csendet, megszólaltam:
- Undorítóak ezek a sebek.
- Nem.
Olyan ellentmondást nem tűrően mondta ezt, hogy megszeppentem.
- De igen… - próbálkoztam erőtlenül, ő pedig halkan, mintha magának beszélne, suttogta:
- Ezek a sebek mutatják, mit álltál ki a népedért, ezek tesznek szabaddá, ezek mutatják meg, mennyire hihetetlenül erős vagy…
Hát, meglepődtem. Nem csak egy többszörösen összetett mondat volt, de olyan gondolatokat osztott meg velem, amikről nem tudtam. Megfordultam, és döbbenten meredtem rá. Ő elpirult és azzal a zavart kétségbeeséssel nézett rám, amitől régebben hónapokig nem bírtam aludni.
Svédország, én szeretlek, gondoltam, és azt hittem, ki is mondtam, pedig nem, egyszerűen csak a térdére tettem a kezemet és megcsókoltam.
Szerintem ezen mindketten ugyanannyira meglepődtünk, de mindenesetre azért átölelt és visszacsókolt.
Éss… nos, akkor este az övé lettem.)
Finnország fülig pirult, és elhallgatott. A földön kuporgó egységes skandináv kollektíva mélyen hallgatott. Dániát leszámítva.
- Na, mondd tovább!
- Itt a vége, fuss el véle. Illetve, itt kezdődött.
- De miért nem tűntek el? – fakadt ki Norvégia. – Ez érthetetlen!
Ez ellen küzdötök? Ezért óv téged Svédország mágiája? Ez lenne a magyarázat? Nem teljes a kép! Valami hiányzik, és ez megőrjít!
- Vannak sebek, amik nehezen gyógyulnak. Az országra még mindig hatással van az orosz elnyomás emléke. – Maga elé meredt. – Sverinek igaza volt, de nem akartam, hogy bárki más lássa rajta kívül. Nem valami szépek.
- Elaludt… – Svédország nagy svunggal benyitott, és fáradtan az ajtófélfának dőlt.
- Na, már ideje volt!
-…a kádban – fejezte be a mondatot, és sealand teljes erőből berobbant a szobába a komolyan vehető pizsamájában.
- Isä, isä, majdnem vizihulla lettem!
- Igazán büszke vagyok rád kisfiam, de tudod mennyi az idő?
- Éjfél múlt! – vetődött Sealand, és kipróbálta, megfelelően rugózik-e szülei ágya. Csalódnia kellett. – Dánia bácsi azt mondta, egész éjjel partizunk!
Svédország és Finnország pontosan ugyanolyan arckifejezéssel meredtek a férfira.
- Jól van na, csípem a kölyköt! Egyébként én is lazán fennmaradtam addig tizenkét évesen.
- Mert nem mertél elaludni – emlékeztette Svédország, és egy barackot nyomott a fejére.
- Hát amíg ott voltál, nem is!
Svédország – talán, hogy megkímélje a társaságától, vagy önzőbb indokkal – kituszkolta az ajtón, utána eresztette Sealandet, és a testvérpáros is menekülőre fogta.
Finnország elgondolkozva, komoly arccal ült az ágy szélén. Férje kérdő tekintetére tompán elmosolyodott.
- Csak annyit mondtam, amennyit tudniuk kellett. Becsszó.



{na, mi a trükk? nincs még kész az ötödik fejezet. *3* igyekszemm~}

13 megjegyzés:

Nique írta...

mágia! <3 nyamiiiiiii :)
kicsit időhiányos vagyok, szóval csak annyit, hogy tetszett, egyre jobb, és írjírjírj!

Ayo írta...

Én... majdnem elbőgtem magam a Finnies résznél. :"<
Mint az előzőek ez is remek munka volt :)

Yakaii írta...

Mágia *w* *fejest ugrik a képernyőbe és boldogan lubickol az írásod habjaiban*
Oh istenem a szintek, a virágok, Sveri áldása, a kobold, Anglia és a zsebóra, Írország... meg meg meg minden! Isteni volt, valóban varázslatos. *-*
Finnország története pedig nagyon szomorú és szép, és ezzel a kis melankóliával szemben a fejezet elején viszont jókat nevettem. =D
Remek fejezet volt, alig várom a következőt, hajrá az írásával! =)

Yaseena írta...

Szépséges, csillagfényes estét!
Huh, hát most bajban vagyok, már nem most ígértem, hogy írok véleményt (de akkor megjelent egy nővér a fejem fölött és majdnem 1×1-es kockákra aprított, mert engedély nélkül használtam a laptopját). Egyelőre nem tudom, melyik végét fogjam meg a mondandómnak, majd megpróbálom az egyikből összehozni a másikat.
Gyönyörű, elképesztő, minden érzékre ható, humoros és egyben titokzatos. Most csak ezzel a pár szóval tudom jellemezni az összes fejezetet, ami eddig felkerült (és a java még hátravan, gondolom én). Eddig nem nagyon olvastam Nordic5-os történeteket, de komoly esély van rá, hogy most egy életre megszerettem őket, ezer hála és köszönet érte. :)
Hol sírtam, hol röhögtem, a karakterrajzaid zseniálisak, érdemérmekkel és kitüntetésekkel kéne teleaggatni ezért a képességedért! Össze meg vissza szégyellem magam, először kicsit aggódva ültem neki az olvasásnak, de már az első fejezet végére "hú, baszd meg, ez kiváló" arccal ültem a képernyő előtt. Nagyon tetszik a SuFin páros habcsókosan aranyos jelenetei, Dánia puritán, de annál kifejezőbb szókészlete (lásd még az idézőjelben található szitokszó) és Nor és Ice testvériességének ábrázolása, Sealand pedig ízig-vérig Sealand.
Viszont a mágiáról szóló résznél komoly bajban voltam, ismerős volt a leírás, de fogalmam sincs, olvastam-e már valahol, vagy hallottam, még akkor se tudnám megmondani, ha ütnének. Vagy csak én vagyok ennyire bolond? (Igen, az vagyok amúgy.)
Összefoglalva, tízből nálam százat kaptál, kíváncsian várom a folytatást.

Bekkadesu írta...

(Ígérem, hogy az 5. fejezet örömére csinálok valami regisztráció-szerűséget)
Kegyed tisztában van vele, hogy most már végképp epedek a skandinávok után? Sőt, a 4 nap - 4 fejezet még Debrecenre is kihatással van. Életemben nem jártam még Norvégiában, de amikor ma este felé sétáltam (mit sétáltam, csúsztam) kifejezetten... norvég érzetem volt. Igen, ilyen van, lilás volt az ég, és nem részletezem, hogy milyen nyílást befagyasztó a hideg. Kegyed emellett az utóbbi időben igen okkult, csak lesek. De végtelenül tetszik a druida Norvégia <3 Előre öröm megcsinálni Sealandról a posztert földrajzórára, az ötösért beleírom, hogy emberek kis létszámú csoportja biztos benne, hogy egy napon leigázza a világot. Node a nagyon burkolt lényeg az, hogy (idézem magam) "nyáháá, jóég, imádom, imádom, mé~g".

Michi írta...

Az az igazság... ezt régebben be kellett volna vallanom, de azt hiszem rádöbbentettél valami fontosra. az ember, ha nem tudja a folytatását végét, akkor találgat, mi lehet. És én DenNort akarok (mármint izé... hogy béküljenek ki. de ez az ideális eset). Megszerettetted velem... vagyis izé... bevallottam magamnak, hogy szeretem >////< és nem akarom, hogy vége legyen. köszönöm, hogy elolvashattam, nagyon jó (és nem tudok értelmes kritikát írni T3T) <3<3

Reisuto írta...

Egy picit nem figyelek oda és már mennyi szép komment vár itt ;__;<3 Lányok, fantasztikusak vagytok, nagyon köszönöm~!

Paszuly, ha jó leszel írok neked egy kevéssé elvont epercsattos!dános DenSut, de előbb még neked kell törlesztened az adósságodat. XD

Nique *veszettül gépel* **amíg megy az MSN és a Youtube és kijárkál teáért...** A következő már az uccsó, egy picit lehet, hogy várni kell rá, mert megyek Dániához szilveszteri partizni a HetaCsapattal.

Ayo: Köszönöm szépen <3 És Finnie még nem is mondott el mindent. Fene a huncut pofáját.

Yakaii: A kedvenc fejezetem *ökölbe szorított kézzel imitálja a "la" szmájlit* Gyertyafénynél írtam, kézzel, Emilie Autumn-re és furcsa zagyvatag törzsi zenékre XD

Yaseena: Annyirihha örülök hogy tetszik ;A; A leírás. Na először is, én ezt a szintes/síkos dolgot nagyon gyakran használom. A =szerkezete= viszont ismerős lehet. Ugyanis amikor leírtam, akkor nekem is kellemetlenül ismerős volt, és zuhanyzás közben rájöttem, hogy Pilinszky János: Kz oratórium című művében van egy hasonlóan felépített minimonológ:
"Hét kocka van.
Az elsőt nem tudom.
A második: utak és messzeség.
A harmadikban katonák.
A negyedik kockában mi vagyunk.
Az ötödikben: éhség és kenyér!
A hatodik kockában csönd van.
A hetedik kockát nem ismerem."
Ez egy kicsit elszontyolított, mert teljesen tudat alatti lépés volt. Viszont annak megvan a maga oka, hogy Finnie miért nem beszél az ötödikről - és aki figyelmesen olvasta az S+D+R-t, az már rájött. Az írásaim általában nem függenek össze, de vannak olyan szimbólumok amik újra és újra visszatérnek (ez a regény meg pláne tele van utálsokkal más novelláimra), így azt tudjuk, hogy az ötödik szintet Ködúr Albion nyitotta meg.

Bekkadesu, szia itt *w* Sosem voltam még Debrecenben, egyszer már úgy de úgy elvergődöm magam odáig... meg skandináviába is... meg a fene egye meg. XD
Mélységes "pföjj!" felkiáltással elvetek mindenféle ezotérikus és okkult tudományt, de "eredeti hivatásomban" fantasy író vagyok, és ez a fanficeimből sem tudom kiölni.
PETER FOR PRESIDENT!

Reisuto írta...

Michi, ravaszul kommentelünk amíg nem nézek oda? XD A DenNort előbb-utóbb mindenki megszereti, ha akarja, ha nem. HAHAHHAHAHnmUUuhHhahhahahhahahAHAHAHaaaa... *berakja Kira röhögését és karaoke-kacag vele*
**mindjárt éjfél, az Isten szerelmére, aludnom kéne**

Yaseena írta...

Ahaaa! *megvilágosodás* Pilinszky. Most, hogy mondtad, átsettenkedtem így éjfél előtt anyuék szobájába és megkaparintottam a(z egyetlen itthon létező) Pilinszky kötetet, hason csúszva visszakommandóztam a szobámba és megkerestem, tényleg így van-e (Minő meglepetés, tényleg úgy szól, ahogy leírtad). De ne legyél szomorú, hogy ez így jött ki, olyan légkört teremtettél ezzel a formával, hogy juj.
És most eljutott az agyamig a felismerés, hogy az S+D+R-t még nem olvastam tőled. Amint nem az orrommal gépelek a fáradtságtól, bepótolom (szégyenletes) hiányosságom.

Bekkadesu írta...

Debrecen várva vár, a főtérnél kovácsoltvas virágtartók vannak, meg mindenféle gyönyörűség :,D Óh, meg van két helyi fanod, vagyis magammal együtt kettőről tudok, szerintem vannak többen is, csak rejtőzködnek. Vagy nem hordanak téged istenítő pólót. Még én se, de tervben van ;D
Én France-niichan uralmát várom OwO Akármilyen lúzer is háborúskodás tekintetében rajtam uralkodhatna. Sealand ijesztőnek tűnik ezek után >o<

Reisuto írta...

Hátha meghívnak a könyvhétre XD
Francis egy fantasztikus figura, de ha élőben ismenrém, Ő Lenne Az Ember Akinek Vörösbort Lötykölök Az Arcába. *az még az ingéből s ejönne ki. ó, nyehehehe.*

Kurenaoi írta...

Erre vártam.
Nem tudom, miért az utolsóelőttiben jött csak elő.
Az első három fejezet(kivéve a bizonyos porra való utalást, ami grand pirospont) tömény szappanopera volt (bocsánat...), az első kettőből az életben nem gondoltam volna, hogy ez sül majd ki belőle.
Kérdem én.
Miért nem az elsőtől fogva??? Haragszom rád, ugye tudod?
Persze, persze, imádtam az elsőket is, ahogy minden fantasztikusan megírt BL sztorit, de én TUDOM, hogy benned több van, és meg is mutatod! Így az első fejezeteket kicsit "kilóg a sorból"-nak minősítem. Már akkor is tudtad, hogy ezt akarod, ezt a misztikus szálat, vagy közben fűzted bele? (És utaltál rá az első kettőben is, csak én voltam gyökér, hogy nem vettem észre? XD)
Jóval angstesebbre sikerült, mint az eddigiek, ezért is hatalmas pirospont, Norvégia nyomozása, 10/10, Finnország története 10/10, és imádom a SuFint.
Dániát is, még mindig.
Utolsó fejezet, alig várom. MOST, most most.

Reisuto írta...

Kurenaoi, általában úgy ülök le regényt írni, hogy tudom a szereplőket, a helyszínt, a kezdőmondatot és valahol iszonyatos messze a sztori legeslegvégét, de semmi mást, egyszerűen írok, és visz magával a történet, minden csupa hirtelen ötlet, fejezetről-fejezetre, jelenetről-jelentre haladok; a hengenvaara/ nem ilyen, és szándékosan nem ilyen volt. Sok verzióm volt persze a végére, sok ötletem támadt menet közben, de ki akartam próbálni azt, hogy le tudod-e vezetni egy történetet egyben. Már a legelső fejezetben Dánia érzi a vadgesztenye illatát, amikor a házba lép; SuFinék fáradtak és nyúzottak. Finnország gyakran köhécsel. A kerti tó is kap egy kicsit hangsúlyosabb, de lényegtelennek tűnő leírást. Próbálkoztam eleinte egy újabb stílussal is - precíz, pontos leírások minden mozdulatról, arckifejezésről, helyszínről, mozgásról - de abból elég hamar elegem lett. Az asszimetrikus-szimmetra-szerkezetemről már fecsegtem az előző kommentben, de én azért aggódtam a legjobban írás közben, hogy a regény túlságosan is másodszorra-olvasásos, eleinte szinte érdektelen, utána meg túlságosan bepörög, és a szétszórt szimbólumok, utalások, újraértelmezhető gesztusok és párbeszédek kábé egyedül engem tesznek boldoggá, aki (kivételesen) tudom, hogy mi lesz a vége.

A legelején még a cédulás táblácskára akartam építeni az angstot, és Finnországnak csak az első titka volt meg; akkoriban a történet címe "cédulák" volt finnül, de aztán kiderült, hogy a google translator átvert és "matricákat" írtam. Nonával összedugtuk a fejünket egy új címért, mert a valódi "cédulák" elég unalmasan hangzott finnül. Sétált egyet az erdőben, és egy oszlopra szögelve meglátott egy táblát: hengenvaara. Úgy döntöttünk, ez tökéletes cím lett, és ez megváltoztatta a történet menetét is, az egyszerű halálon túl elkezdtem keresni a biztos életveszélyt.
Nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de segített az is, hogy anya eltiltott a géptől akkoriban, amikor ihletem volt, nem ülhettem le írni, ki kellett futnom az utcára, róni a köröket, rendszerezni a gondolataimat, és az ötödik fejezet első jelenetéig az egészet kézzel írtam (utólagos javításokkal, toldásokkal, vágásokkal), és lehet, hogy ez a lassabb tempó, nagyobb rákoncentráltás a regény javára vált, mert félek, hogy nagyon elúszott volna, ha nem vagyok elég szigorú. Hihetetlen megkönnyebbülés, hogy végül tetszett, nem egyszer éreztem úgy, hogy kevés vagyok ehhez a könyvhöz, hogy kifog rajtam, és amikor felírtam a "VÉGE" szót, még akkor sem tudtam mást érezni, mint valamiféle dacos bukást, büszke vereséget, de kiderült, hogy az olvasóknak tetszett és... ez a feloldozás, ez a megváltás, ez az értelme az egésznek. Nagyon köszönöm.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS