a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2010. december 29.

hengenvaara/3

Harmadik nap
december 22.
Dánia egy jellemzően olyan típusú, hasogató fejfájással ébredt, mint amikor Berwald a legutóbb hókon nyomta… ez lesz az. Megtapogatta a sérült részt, és fájdalmasan felszisszent. Olybá tetszik, eme szent naptól egy terebélyes púp büszke tulajdonosa lehet. Remélte, hogy hamar lelohad, mert sértette a hiúságát.
Úgy tűnt, támadója a karjaiban hozta el mindezidáig, és gondoskodott róla, hogy a tiszta ágyat letakarja egy udvarias védőpaplannal. Dánia csizmái sámfával bélelve, egy vízhatlan tálcán álldogáltak a sarokban, ő viszont intenzíven érezte magán a tó szagát, és ruhái még mindig nyirkosak voltak. A hasogató fájdalomhoz egy kis másnaposság/fényérzékenység és általános rosszullét is vegyült, ergo úgy döntött, hogy vesz egy frissítő fürdőt, amint bedobott egy jópofa sört. Így is cselekedett.
Törülközővel és ropogós friss ruhaneművel a karján szélesre tárta az ajtót, és kapásból belecsöppent egy reggeli nagyjelenetbe. Bár hajnalok hajnala hasadt csak (hat óra, az ég szerelmére), a fivérek éppen visszahajtották a díványt, igaz, hogy még pizsamában; a konyhából vidám, fekete pamacsok pöfékeltek elő, Kukkamuna hódolt a lundavadászat ősi szenvedélyének, az emeletről pedig szorgos fúrás-faragás hallatszott.
Dánia nyelt egyet, és úgy döntött, kétszáz évre bezárkózik Peter szobájába, majd vallási megújhódással magyarázza, kikötőkből se ki, se be, ám az alvópólós Finnország ekkor előkandikált a konyhából, és megeresztett egy diadalmas ahát.
Aha, aha, mit aha? Mintha rajtakapott volna valamin, pedig esküszöm, nem fajtalankodtam a zoknimmal.
A fiú térült-fordult, és hamarosan előtűnt egy kis házi csomagolású jéggel. Pipiskedett, jóindulatúan Dánia arcához nyomta, és mosolygott. Nem akármilyen mosoly volt ez, hanem pajkos. Mondhatni, dévaj. Dánia nyelt egyet. Finnie mindent tud, és még sem kloffolja ki fasírtnak. Vagy megérti, amiről Berwald nem akar tudomást venni, vagy – ezt a diadalmas félmosolyt! – tisztában van férje jovális tulajdonságaival, esetleg…
- Te egy angyal vagy.
- Csak a Télapó. – A szemében huncut szikra villant. – Mindent tudok, látok, hallok, és – hatásos szónoklatát nem tudta befejezni, mert vijjogva megszólalt a füstriasztó: a reggeli végleg odaégett. – A gyönyörű rántottam! – vetődött, de mindhiába. A sütő elzárta és áramtalanította önmagát. – Szupicsudi… ennek annyi… még jó hogy az az öntözős cucc nem indult be.
- A technika diadala mindannyiunk öröme – dünnyögte Izland, és szórakozottan rendezgette a párnákat.
- Hagyd csak, Finnie, összeütök valamit én – ajánlkozott Norvégia, és felgyűrte pizsamaujját. – Pár könnyű szendvics…
- Teljes reggelit szerettem volna, de a rosseb tudja, hogyan kapcsolom ezt vissza, Észtország segített Sverinek digitalizálni pár dolgot, és már a csengőnek is öntudata van…
Dánia részesült a megvilágosodás tengernyi fényárjában, Norvégia pedig nagy technikai tapasztalattal megnyomta a legnagyobb gombot. A sütő ismét élt és virult.
- Akkor csinálok pogácsát is. Finnie, igazán nem kell, hogy értünk fáradozz.
- De-de mint házigazda…
- Ó, a vendégeidnek kell kényeztetnie téged! – kiáltott fel Izland, Dánia pedig azon volt, hogy egyetértsen, ám ekkor bim-bam, megszólalt a csengő.
- A tűzoltók – vélte Izland.
- Oroszország – korrigált Norvégia. – Jött ő is partizni.
-  Valamely elfeledett skandináv testvérünk – tódított Dánia, majd az orra alatt azt motyogta: - Bár Finnie főztjére inkább a szellemirtókat kéne kihívni.
Norvégia válla megrándult, ahogy a tűzhelyhez fordult, és DUMM. Egy pillanatra azt hitték, Svédország elérkezett a munka gerendahajigálós szakaszába, de kiderült, hogy csak leugrott az emeletről, és így hamarabb az előszobában termett, mint aggodalmas felesége.
- Mi a fasznak kell neked lépcső, Szupermen! – üvöltött Dánia. – Csak pattogsz itt fel-alá a szintek között! Bontsd le, ember!
- De esztétikus – igazgatta meg a szemüvegét Svédország, és koreografikus felsőbbrendűségének teljes tudatában ajtót nyitott.
Egy igen heroikus pózban nem más állt ott, mint a pulóverek és sálak garmadája alá rejtett Sealand, egy életnagyságú hátizsákkal megtoldva.
- So here I am again! – jelentette ki egy hiperaktív rádiós bemondó stílusában, majd vetődött. – Pappaaaa! – Valósággal leteperte Svédországot, és könnyek között hadarta: - Annyira nagyon, eszméletlenül, hihetetlenül, elképzelhetetlenül rettenetesen kurvára hiányoztál!
- Sea! – sopánkodott Finnország.
- Angliagyalágyulttól tanultam, ha nem tetszik, őt bántsd!
- Agyonnyomsz – dörmögte Svédország.
- Képzeld, nőttem! – ugrott fel a fiú, Svédország is kihúzta magát, és magához mérte a pöttöm figurát. – Ugye hogy nőttem?
Fogadott apja a hóna alá nyúlt, és felröpítette magasra, magasra, magasra.
- Vííí!
- Milyen hamar lehagytál engem! – nevetett Finnország, Sealand pedig nyelvet öltött:
- Nem volt nehéz!
- Ejj, te!
- Isä! – felé nyújtózkodott, a nyakába vetődött, és a nagy család boldogan összeölelkezett.
Dánia meghatottan felszipogott, mire Sealand felocsúdott az általános idillből, és csizmástul feléjük futott:
- De jó, máris itt vagytok mind? Norvégia bácsi, Izland bácsi, Dánia bácsi! Itthon vagyok!

Bizonyára a „mindannyian együtt” életérzés munkált Finnországban, amikor reggeli után elérkezettnek nyilvánította az időt a ház karácsonyi dekorációba csomagolására. Senki emberfia nem mert szembeszállni vele, ennek következtében Dánia és Svédország azon megtiszteltetésben részesültek, hogy heveny káromkodások közepette bevonszolhatták az ötméteres élőfenyőt, melyet a művelet közben félholttá degradáltak. Svédország pánikszerűen visszamenekült a vendégszobák vigasztaló kebelére, így a díszítés a többiekre maradt. Finnország trillázva és trallalázva röpülte be a helyiségeket, keze nyomán habcsókos fehér nyugalom, óarany békesség. Izland átment mézeskalácsüzembe, de a legnagyobb fába Norvégia és Dánia vágták a fejszéjüket.
A fenyődíszítés ugyanis minimum páros feladat.
Szegény Sealand előtt nem akartak nagyjelenetet rendezni, így bőszen gyakorolhatták a skandináv-féle metakommunikációt. Dánia létrán állva győzködte az égőket a helyes menetirányról, Norvégia pedig pelyhes deret és kis tündérfényeket idézett az ágakra.
Az egész nagyon váratlanul történt.
Aggatták fel a díszeket, míg Izland kreációira vártak, Dánia felül, Norvégia alul (…), Sealand pedig kiment egy pohár tejért a konyhába. Elméletileg a Nyomi szerencsétlen utazásait nézte, mert kikötötte, hogy ő majd a tüzeket akarja meggyújtani, addig meg hagyjanak neki nyugtot. A Cartoon Networkön viszont ismétlés ment, így úgy döntött, ellenőrzi a munkálatokat, és egyszeriben ott állt jól fésülten, hóemberes pulóverben, kortyolgatta az itókáját, és teljesen váratlanul megkérdezte:
- Nektek mikor lesz gyereketek?
Dánia ripityára tört egy történelmi emléknek számító üveggömböt.
- Mi országok vagyunk – magyarázta Norvégia higgadtan, és megpróbált mosolyogni, de elég csikorgósra sikerült, fel is hagyott vele. – Nem tudunk utódot nemzeni csak úgy, azonos neművel meg végképp nem. Izé…
- Nem úgy értem – legyintett Sealand, és Norvégia egy másodpercre megkönnyebbült, mert már-már azt hitte, túl sok információt osztott meg egy tizenkét évessel. – Ha két ember nagyon szereti egymást, lesz egy gyerekük, úgy, ahogy a Jézuska azt akarta, hogy találkozzam pappával és isäval. Ti mikor kívántok egy gyermeket az égtől?
- Hát… - motyogta Dánia.
- Minket nem hallgatna meg a Jézuska. – Norvégia felaggatott egy kis angyalhajat. – Nem szeretjük egymást eléggé.
- Ugyan már – ráncolta a szemöldökét Sealand. – Akkor minek pusziszkodtok?
- Pusziszkodunk?
- Láttalak titeket párszor. Pappa és isä is szokott. A házasok csinálják, mert szerelmesek.
- Mi nem vagyunk férj és feleség.
- Elváltatok?
- Tessék?
- Elváltatok?
- Ó, igen – sóhajtott Norvégia, de nem volt valódi megkönnyebbülés a hangjában. – Elváltunk.
- Akkor nagyon buták vagytok. Haragszom. Az ilyen butákra a szemét bátyám mindig mond valamit, amit én nem mondhatok, mert apuék szólnak érte.
- Így alakult. A te szüleid mindig együtt lesznek, ne félj.
- De nekem ti is fontosak vagytok, és nem szeretem, hogy ilyen búval bélelt ábrázatotok van, amióta elváltatok. Országok vagytok, vagy mi a csoda. Szedjétek össze magatokat. – Megitta a maradék tejet, és szigorúan nézett rájuk. – Ha lesz gyereketek, akkor legyetek olyanok, hogy példát vehessen rólatok. – Kurtán bólintott, és visszatért a televízió elé. Hosszan meredtek utána. Végül Norvégia szólalt meg:
- Szegény prücsök. Nem semmi illúziói vannak.
Dánia szórakozottan megpöckölte egy stilizált szarvas orrát.
Szegény én. Nem semmi illúzióim voltak.
Az önsajnálat forró bugyraiba merítkezett, és így föl sem tűnt neki, hogy Finnország időközben előmerészkedett, és megpróbálta magára felhívni a figyelmét.
- Denny! Hé, Denny! Den-Den-Den!
A férfi hirtelen feleszmélt, és a létrával együtt hátrazuhant. CSATT.
- Te mióta vagy itt?
- Jaj, nem ütötted meg magad?
- Á, csak öt métert zuhantam mínusz saját magasságom plusz fapadló. Mit akarsz?
- Beszélnünk kéne – segítette fel Finnország; szokatlanul komolynak tűnt.
Tudtam, hogy nem úszom meg egy kis jégzselével.
Divatos nadrágját porolgatva követte vezetőjét a fürdőszobába. Szegény helyiség tűri balsorsunk minden nyűgét s nyilait.- Na mi a pálya? – kérdezte, míg letesztelte, hogy rendben forog-e a törülközőtartó. Finnország puhán betette az ajtót, becsúsztatta a riglit, majd a falnak simult.
- Jaj, Denny, meg tudsz nekem bocsátani?
- He? Nem tört el semmim.
- Én tehetek az egészről – szipogta a fiú, és a farzsebéből előrántott egy összetekert Cosmopolitant.
- Álljon meg a menet.
- Nézd, mit ír! – ütötte fel a lelkiposta rovatot. – „A karácsonyi szakítóhullám…” Te hallottál már erről, Denny?
- Mutasd csak azt a magazint. Jéj, ha vízben csinálom nem leszek terhes?
- Nem tudom – rázta meg a kezét Finnország a melegek problémahessentős mozdulatával, mely nagyon hasonlított a kezdő plázamacska első körömlakkszárítási kísérletére. – A kék karikásat olvasd!
- Jól van, amúgy is kacsa. Blablablabla… „Erre a barátom tényleg dobott, pedig minden rendben volt és a szex is jól ment. Lehet, hogy ez a karácsonyi szakítóhullám? Hoppon maradt Télanyó.” „Kedves Télanyó! Bizony, karácsonykor felgyülemlik a stressz…” Várj Finnie, én nem stresszelek karácsonykor.
- De…
- Az ajándékokat te intézed, a főzést is lepasszolom, együtt bulizunk már mióta, csak amiatt kell aggódnom, hogy hagyjak elöl tejberizst Julnisse manónak, de szóltam a cselédségnek otthon… mi volt ez a köhögés?
- Semmi.
Dánia vészjóslóan lassan leengedte a magazint.
- Egyszer, egyetlen-egyszer nem hagytam elöl egy tál tejberizst Julnisse manónak, és tudod, mi történt?
- Kitört az első világháború – motyogta Finnország szakavatottan.
- Kitört az első világháború! – sikított Dánia. – Nem babra megy a játék! Norvégia mást sem csinál, mint megeszi azt a rohadt lúgozott tőkehalat, és várja, hogy Julnisse ajándékot hozzon neki, de nekem elég egyszer fityiszt mutatnom, és Julnisse máris pokollá teszi az életemet…
- Láttad már őt valaha? – Finnország hangjában egy árnyalatnyi ingerültség csengett.
- Nem. De tudom, hogy a padláson lakik. Ez bőven elég.
- Mi lenne, ha átalakítanád vagy lebontanád a padlást?
- Nem lehet. Ott lakik Julnisse.
- De nekem baszol sütit kirakni.
- Jaj már Finnie… most meg vigyorog. Figyelj, te is felköltözhetsz a padlásomra. Ja, ezer éve meg akartam kérdezni. Ha mindenhol sütit zabálsz, hogy nem vagy kétszáz kiló?
- A szarvasok eszik, nem én, én vacsizok itthon, Sveri főz. Apropó Sveri… - Valamiféle mániákus fény villant a szemeiben, és Dánia feltűnésmentesen hátrálni kezdett.
- É-én nem…
- Szerinted mivel lepjem meg karácsonykor?
- Guminővel, olyanja biztos nincs. He?
- Az nem jó… ja, te amiatt aggódsz, hogy rámásztál?
- Hé, ő kezdte!
- Amiatt ne fájjon a fejed… csak a halántékod.
- Finnie, nézd… - fogta könyörgőre, de a fiú már rég messze járt:
- Hiszen nemrég szakítottál, és ilyenkor a visszavágyódás az előző partnerhez, valamint a csábítási ösztön-
- Eltiltalak a női magazinoktól.
- Ez nem abban volt. – Hanem egy könyvben, huhu. – Egyébként meg… hát most mit mondjak?
- Lehet erre mit mondani?
- Nem igazán – ingatta meg a fejét Finnország.
Bénán kussoltak. Dánia végül megtörte a csendet:
- Ez a világoskék törülköző a tied?
- Eh…? Ja, igen. A lenti fürdőhöz, én a fentit szoktam használni, de ott van a monogramom is, S.T., Suomen Tasavalta.
- Nagyon tetszik.
- Köszönöm.
- Kár, hogy a törülköző nem ideális ajándék. De nem azt mondtad, hogy izé,  ki tudod olvasni, mire vágyunk a legjobban?
- De, persze, csak… csak van, hogy olyat akarunk, ami elérhetetlen.
Elérhetetlen.
Szinte biztos, hogy nem ezt a szót akarta használni. De fenemód passzol a helyzetemre.
Kötelességtudóan, ám nem valami lelkesen mászott vissza díszíteni – úgy tűnt viszont, Norvégia már egymagában végzett, és kissé dicstelen, ám határozottan elgondolkoztató pózban térdepelt a padlón négykézláb, enyhén pucsítva.
- Ööö… zavarok? – kockáztatta meg Dánia, és várta a csípős visszavágást, ám legnagyobb megdöbbenésére exkettő csak felé nyújtotta a kezét.
- Szerinted mi ez?
- A kezed – felelte meg engedelmesen.
- Hülye!
Leguggolt, és alaposabban megvizsgálta a kérdést; valami fehérlett Norvégia ujjbegyein.
- Hümm, krétapor.
- Krétapor… - dünnyögte Norvégia. – Szerinted Finnország nem furcsa egy kicsit mostanság?
- Mindig is furcsa volt. Várjunk csak! – Szemei döbbenten elkerekedtek. – Arra gondolsz, hogy kokain?
- Fenét. – Leporolta a kezét és ellenségesen meredt a földre.
- Lehet más is. Hintőpor, elporladt vakolat, műhó, tudom is én, fogkrém…
- Aha... tárd fel a titkod.
- Most kellett volna történnie valaminek, ugye?
- Fogd be. – Megdörgölte a tarkóját, és nehézkesen feltápászkodott. Hirtelen elkapta a kezét a nyakától, és pupillái kikerekedtek.
- Mi az?
- Semmi… - lehelte a férfi, majd az emelet felé nézett.

Mint az várható volt, a tétlen tévézés és az ünnepi izgalom arra késztette Sealandet, hogy teljességgel képtelen legyen a nyugton maradásra. Állandóan felugrált az ebédlőasztaltól, mohón habzsolt, aztán kijelentette, hogy még sem éhes, énekelgetett és felkergette Kukkamunát a hűtő tetejére. Svédország sikeresen lehalászta, aztán pedagógialiag kiváló javaslattal állt elő:
- Hógolyó.
- Tényleg úgy néz ki, mint egy hógolyó – helyeselt Dánia, és egy üveg aranyló sörrel öblítette le az Izland féle ünnepi rájapecsenyét.
- Tényleg kimehetnénk egy kis hidegháborúra – lelkesedett Finnország -, aztán folytathatnánk a munkát.
- Mit akarsz te még feldíszíteni? Masnit a klókefére, tökömre a viharlámpát, hulljék szaloncukor a kéményből?
Gúnyolódás ide, ravasz témaelterelés oda, csak nekidurálták magukat, rétegesen felöltözködtek, aki elmúlt száz, egy kis rummal befűtött, és összecsoportosultak a kijáratnál.
- Szóval most kinyitom. – Finnország összedörzsölte a tenyerét, és óvatosan megpöckölte a kilincset. Egy váratlan szélroham kivágta az ajtót, melynek éles széle véres heget vágott a meglepett fiú homlokára, hó söpört be, vihar bömbölt.
- Jól vagy? – üvöltötte túl Dánia az ítéletidőt. Finnország férje segedelmével talpra kecmergett, egy zsebkendővel felitatta a feketés vért, és elszántan szusszantott.
- Rohamra, uraim. Soha jobb időt a harcra.
Ezzel teli torokból üvöltve nekivágtak.
Sealand derékig elsüllyedt az első lépésnél. Elfogadta tehát Dánia segítségét és szövetségét, a férfi a nyakába vette, és az első löveggel közmegegyezéses alapon meglepte Norvégia tarkóját – ám ő készen várta a támadást, és kezének egy mozdulatára fehér porhó szállt fel, elvakította őket. Izland akcióba lendült, és egy kemény labdacs csapódott Dánia hasába.
- Húsz pont! – rikkantott győzedelmesen.
- A faszt, negyvenet minimum érek!
- Ne a gyerek előtt, Denny! – kiáltott Finnország.
Svédország tettleges bosszúja egy igen kiváló golyó képében érkezett.
- Öt.
- Héj, kölyök, ezek lefőznek minket! Ne hagyd magad! Be… Sverige, állj át a mi oldalunkra, van sütink!
- Én vagyok az apád – pacsizott le fogadott fiával, és szembefordult az arcvonallal.
- Ohohoho! – kacagott Finnország. – Mióta várok már erre a percre, egyetlenem!
Ily módon megalakultak a csapatok, és kíméletlen háborúba kezdtek. Árkokba vetődtek, sáncfalakat emeltek, utasításokat ordítoztak és Svédország távoli szomszédjai, akik úgy döntöttek, tesznek egy kis sétát a környéken, hálát adtak az égnek, hogy birtokaik között egy életre elegendő távolság feszül.
Drámai pillanatok, hősies vetődések, pofára esések, parádés találtok és diadalmas visszavonulások után  kétszáztizenkettő kontra kétszáztíz volt az állás a magasak javára, amikor Svédország döntő lépésre szánta el magát.
- Behatolok a védvonaluk mögé – hadarta, ahogy fejüket összedugva kupaktanácsot tartottak.
- Öngyilkos akció? Tetszik. Mi Sealanddel betörünk oldalról, és megfürdetjük őket. Te négy óra felül közelíts. A szél kedvező.
(A szél kis híján lesodorta őket a lábukról és a látásviszonyok egyszerűen szánalmasak voltak. )
Svédország mit sem törődött ezzel, magabiztosan suhant fáról-fára, kezében egy előre elkészített bombahalál-golyó, egy valódi remekmű, amit szinte sajnált a fiúkhoz vágni. Kikandikált egy fenyőfa mögül; Norvégia és Izland bizonytalan sziluettjei már látszódtak a távolban. Megengedett magának egy futó mosolyt, és elindult… volna.
Lesben álló felesége megragadta hátulról, felugrott, és azon igyekezett, hogy egy jégcsapot tömjön a gallérjába; egy jó érzésű svéd viszont nem enged meg ilyen huncutságokat, így megpróbálta lerázni magáról - az eredmény az lett, hogy vészesen összegabalyodtak, ő pedig elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt vágódott a hóban.
- Jaj… au… jól vagy, Sveri?
A férfi motyogott valami teljesen érthetetlen szitkot, megragadta Finnország sálját és lehúzta magához.
- Ide figyelj…! – morogta fenyegetően, Finnország pedig engesztelően megcsókolta. Erre már ő sem tudott mit reagálni, enyhén elpirulva viszonozta a gesztust, és óvatlanul végigsimított a fenekén.
- Milyen hideg az orrod… - suttogta Finnország, és adott rá egy finom puszit.
- Tiéd is.
- Amúgy meg, hova nyúlkálsz? – kérdezte csevegő hangnemben, és kényelmesen felkönyökölt.
- Öhm.
Finnország erre mondott valamit, aminek hatására Dánia gyorsan befogta Sealand füleit, Izland pedig elismerően füttyentett.
- Ez egyértelmű győzelem.
- Finnie leteperte – bólogatott Norvégia.
- Esélye sem volt.
- De nem ám.
- Két vállra fektette.
- Lezúzta.
A házaspár villámgyorsan szétrebbent, és igen aranyos módon a vörösnek ugyanazt az árnyalatát vették fel. A burkolt vagy nyílt cukkolásokat egészen a bejáratig hallgathatták; furcsa módon egyedül Dánia nem vett részt a heccben. Nem bírt szabadulni a déja-vu gyomorforgató érzésétől, és amikor már a konyhában ültek kakaót kortyolgatva és Finnország a világ összes témájáról megemlékezett egy-egy félmondatban és iszonyú zavarban, egyszer csak beugrott neki.
(Iszonyú régen történt, abban az útszéli, névtelen kocsmában, ahol viszont harsánynarancs-színnel lobogott a tűz a kandallóban, és habzó, hűvös sört kortyoltak, talán egy kicsit sokat is. Finnország nemrégiben telepedett le náluk, tánccal és énekkel szórakoztatta a legényeket. Fergeteges előadás volt; egy sikertelen vadászat történetét mesélte el, de olyan találó gúnnyal, olyan édes mókázással és nem utolsósorban, olyan kristálytiszta, csengő hangon, hogy a fellelkesült közönség – fáradt, vérmocskos harcosok – kurjongatva verte a dal ritmusát az asztalon. Dánia a maga is remekül szórakozott; eleinte bizonyos gyanakvással (és tagadott féltékenységgel) figyelte ezt az új fiút, de hamar a szívébe zárta, egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Norvégia csillogó szemmel, de nyugodt arccal figyelte, ahogy Finnország a szarvas kecses, riadt lépteit imitálja; Dánia oldalra fordult, hogy meglesse, Svédországnak hogy tetszik a műsor, és a gyomra görcsbeugrott. Nem igazán tudott nevet adni annak a nézésnek, ahogy Berwald a fiút figyelte, csak az fogalmazódott meg benne valahogy, hogy ez pontosan az a tekintet, amivel Berwald őt szokta nézni; az a révedező pillantás, amivel őt fürkészte még nem is olyan rég, és amiből hiányzott az a fagyhideg, üres és élettelen tompaság, amivel újabban…
Rávágott az asztalra, Finnország pedig vetett egy ügyes bukfencet.
A hajszában elfáradva
Hulló hóban kifulladva
Kopasz síkságon elterült
Örök álomra szenderült
A szép gím helyett a vadász,
A szép gím helyett sej, a vadász!
A kocsma népe nagy hangon nevetett, Finnország pedig felpattant a földről és hevesen hajlongott.
- Remek volt! Remek! – kiabálta Dánia, és minden elcsendesült. Egy emberként fordultak felé. Egy agancsokkal ékített, gazdagon faragott székben ült a fejedelmek asztalánál, fényes medvebundákba burkolózva. Finnország illendően meghajtotta magát előtte.
- Nagyon szépen köszönöm, örömömre szolgál, hogy elnyerte a tetszését.
- Kiváló dalnok vagy, és még annál is derekabb legény, úgy ülöd meg a lovat, hogy azt még nekem is dicsőségemre válna; és látom ám, hogy bírod az alkoholt. Vivat! – Megemelte felé aranyserlegét, és nagyot húzott belőle. Jólesően csettintett nyelvével, Finnország pedig ismét meghajolt. – Ám tudod, azon gondolkozom - suttogta Dánia, és megnyalta az ajkait -, hogy férfi vagy-e? Mert az igazi férfi a harcos, és a mi asztalunkhoz nem ülhet le akármilyen anyámasszony katonája.
- Tegyen hát próbára, jó uram! Állok elébe a kihívásnak! – Büszkén kihúzta magát, lila szemei felcsillantak.
- Nocsak-nocsak, igazán bátor vagy, azt is mondhatnám, vakmerő. Vigyázz, mert még megégeted a talpadat! Mondd csak, van-e merszed kiállni az én legjobb harcosommal?
- Nem szokásom meghátrálni, jó uram.
- Berwald… - duruzsolta Dánia, és megcirógatta a trónusa lábánál térdeplő fiú arcát. – Nézd meg, hogy Tinónak a pengéje is olyan éles-e, mint a nyelve. – Felcsattant. – Első halálig, Odin fiai! Első halálig!
Svédország kissé kelletlenül állt talpra. Úgy tűnt, zavarban van, kardját lassan vonta elő hüvelyéből, és leszegett fejjel megindult a küzdőtér felé. Hirtelen hahotát hallott, és felkapta a tekintetét – Finnország egy buzogányt igyekezett leemelni a falról.
- El sem bírod, fiú!
- Hoppá, hát ez aztán kacifántos!
A tömeg hirtelen elhallgatott, ugyanis Finnország nem csak, hogy elbírta a nehéz fegyvert, de olyan könnyedén pörgette meg a feje felett, mintha nem is érezné a súlyát. Szelíden elmosolyodott, és a terem közepéhez sétált.
- Háromig számolok! – kiáltott Dánia.
Iszonyú hangja volt, ahogy zúgott a lánc és forgott a tüskés, gyilkos vasgolyó.
- Egy…
Svédország szorosabban fonta ujjait a kard míves markolatára.
- Kettő…
Finnország biccentett felé. Átsuhant az arcán valami – valami a félelemhez hasonló.
- Három!
És összecsaptak.
Éppen csak egy pillanat volt, egy ugrás, egy sziszegő vágás, de nem tudták megsebezni egymást. Az üdvrivalgások, gajdolás és dübörgés zajánál, a tűz fényében jártak egy különös, halálos táncot. Svédország erőfölénye vitathatatlan volt, de Finnország apró termeténél fogva jóval fürgébben mozgott, és különös módon úgy tűnt, nem hajlandó támadni, egyedül arra koncentrált, hogy kivédje a rásújtó penge vágásait. Ha ellenfele kifárasztására törekedett, csalatkoznia kellett – Svédország fáradhatatlan volt a mészárlásban, és mestere a fegyverének. Valami most mégis megzavarta, a hibátlan mozdulatok nem találtak célba, légies eleganciája sem érhetett fel Finnország gyorsaságához.
A történteket Dánia azzal az igen sajnálatos körülménnyel magyarázta, hogy Svédország egy ideje nem gyönyörből ölt, hanem kényszerből. Azért gyilkolt, hogy védje a földjeit, a népét, és nem azért, hogy érezze, ahogy a hideg pengéről forró vér csorog a kezére, hogy lássa a kidülledt szemekből elszökő életet.
A csapásnak, melyet a fiúra mért, halálosnak kellett volna lennie, ám Finnország a kard vasa köré hurkolta a buzogány láncát, és kitépte a fegyvert ellene kezéből – ugyanezzel a lendülettel kirúgta alóla a lábait, a földre döntötte és rávetette magát. Szinte csak egy pillanat volt és ott ült derekán, nyakát szorítva a lánccal, mélyen zihálva. Arcán patakzott a veríték, ha egy kicsivel is tovább tart a mérkőzés, veszített volna.
A kocsma népe őrjöngött, és bíztatták a fiút. A lánc egyre mélyebbre és mélyebbre mart, Svédország lélegzete fennakadt, és ahogy elnézte az arcát, Dániába ismét belémart az a névtelen féltékenység. Bármennyire is nevetséges volt a gondolat, hirtelen látta maga előtt azt a kettőt szeretkezés közben, és ez undorította. Azt akarta, hogy Svédország meghaljon (arra az egy perces halálra), és legyen vége ennek az őrült küzdelemnek, amit képtelen tovább figyelni, amiről a legszívesebben elkapná a tekintetét, de a látvány még sem engedte el. Nem tudta megfigyelni Finnország arcát, előreeső haja eltakarta előre, egyre közelebb hajolt Svédországhoz, és…
Csak azt érezte, hogy ellenfele teste elernyed, sápadt arca békéssé válik; egy kicsit, csak egy egészen kicsit lazított szorításán, és ez épp elég volt.
Svédország villámgyorsan oldalra gördült, fellökve a fiút és a kardjáért kapott; ő igyekezett ismét megszorítani a láncot, de Svédország nehéz csizmájával gyomron rúgta, és a fiú nyögve a hátára fordult. Svédország elmarta tőle a buzogányt, elhajította, a vállára tiport.
És a pengéjét a torkának szegezte.
Hirtelen csönd lett. Mély és várakozó csönd, és hallották a küzdő felek lihegését. Finnország arca meglepett volt, de a legkevésbé sem tűnt bosszúsnak.
- Hősként küzdött! Megérdemli a halált!
- Öld meg! Öld meg!
- A Valhalla vár, fiú!
Mintha nem is hallották volna a kiáltásokat, mélyeket lélegezve csak egymásra meredtek. Végül Finnország hangtalanul felnevetett, szemét lehunyta, állát felszegte; mennyi megadás, mennyi szépség volt ebben a mozdulatban, és Dánia keze ökölbe szorult.
- Berwald, végezz vele! – ordította.
- Ez az utolsó alkalom – suttogta Svédország -, hogy bántalak. Esküszöm.
- Öld meg!
Finnország röviden bólintott, és gyilkosának szemébe nézett.
Legyőzték.
A kard markolatig süllyedt a torkába, áttépte magát húson, inakon, csontokon, még a padlón is; Svédország iszonyú erővel lökte belé a pengét. Azonnali halál.
Az ametiszt szemek nem ragyogtak többé.
Ahogy visszahúzta az éles fémet, vérpatak szökött fel.
A harcosok éljenzése közepette mélypiros pocsolyává gyűlt a padlón, és egyre csak nőtt, hízott, terebélyesedett.
Dánia vigyorogva, büszkén hívta a győztest az asztalukhoz; és akkor először esett meg, hogy Svédország nyíltan ellenszegült neki.Felkarolta  Finnország hulláját, a karjaiban annyira kicsinek és ártalmatlannak tűnt, és egy pillantást sem vetve hátra eltűnt vele az egyik kamrába, ahol a fűszereket és a levágott állatokat tartották, az italokat és a tűzifát. Dánia nagyot vágott az asztalra, kis híján fellökte Norvégiát, ahogy fogcsikorgatva megindult az apró raktár felé. Az ivó közönsége nagy hangon elemezgette a csatát, és minden vélemény egybecsengett abban, hogy igazán szép és emlékezetes viadalnak lehettek tanúi, és senki de senki nem vette észre a Fennuralgó Hatalmas, Vérszomjú Dánia távozását.
Úgy törte rájuk az ajtót, mint egy megcsalatott férj, és olyan erőtlenséggel dőlt neki az egyik polcnak. Alig szűrődött be fény a lőrésnyi ablakon, és ebben a remegő, szürke világosságban Svédország egy zsák magra fektette Finnország holttestét, és egy mozdulattal feltépte felsőjét. A durva vászon nem tapadt többé a tátongó, cafatos sebbe, a vér már barnán és rőten rátapadt a mellkasára. Persze Dánia sejtette, hogy nem épp egy óriás alkatával rendelkezik, de meglepték őt a kecses vonalak, a finom bőr – bár látszott, hogy ha megérintené (mint Svédország) szívós izmokat tapinthatna, de ez a test sima volt, gyerekes, nem is, inkább… szűzies.
- Legalább már tudjuk, hogy nem lány – morogta, és erre Svédország végre felkapta a fejét, és észrevételezte Dánia jelenlétét.
- Mi van?
- Nincs melle. – Dánia végigsimított a saját mellkasán magyarázatképpen, aztán felcsattant. – Mi ütött beléd!? Egyetlen suhintással kettévághattad volna, de te úgy féltetted, mint egy kislányt, és most is itt pátyolgatod! Én ennél többet vártam tőled, ezért küldtelek téged! Azt hinné az ember, hogy még sosem láttál hozzá hasonlót, úgy bámulod folyton! Hát most jegyezd meg, így néz ki egy finn, ha legyőzik, és vésd ezt a képet az agyadba, és…
Nem bírta folytatni. Finnország szemei felpattantak, és sikoltani akart, üvölteni a kíntól, ami hirtelen ismét belévágott, ugyanolyan élesen, mint amikor a kard feltépte a nyakát, de ebből a torokból nem szökhettek fel hangok, csak sípoló, éles és szinte hangtalan üvöltés. Egész teste görcsbe rándult, és Svédország erősen megszorította a kezét.
- Elmúlik.
Elmúlik, elmúlik, elmúlik. Néhány seb beheged, néhány soha, soha, soha nem.)

Estére a vendégszobák rendre elkészültek. A testvérpáros olyan magas szinten értékelte a sajátját, hogy eldöntötték, ki sem jönnek onnan többé; Sealand viszont komolyan megbántódott, hogy Dánia bácsit el akarják tépni tőle. Finnország semmilyen körmönfont vigasztalása és cukorkás megvesztegetése nem segített, hála Istennek viszont Dánia kijelentette, hogy neki semmi sem okoz nagyobb örömet, mintha Svédország hiába fáradozik, és örömmel osztja meg „kedvenc öcsikéjével” a pihenését.
Ily módon került megrendezésre az első, maratoni Andersen-est; tusolás után Norvégia kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, hogy a pára szabadon kiszállhasson, amíg fogat mos és mindenféle hidratáló kenceficét ken amúgy is tökéletes bőrére.
És azt estimese szavai tisztán kivehetővé váltak.
- Egyszer régen az ördög készített egy varázsos tükröt. Nem volt éppen nyalka legény persze, hogy napestig magát illegesse előtte – rút fejéből szarvak meredtek, szőrös lába patában végződött, sárgán izzott a szeme. Ha én álltam volna elé… hát, azt hiszem, akkor ott helyben megüt a guta! Szerencsére nem adódott alkalmam kipróbálni, mert a tükör összetört. A körülményeket nem firtatnám. Családi perpatvar, avagy pokolfattyak se nősüljenek. Mindegy is, a lényeg, hogy ennek a tükörnek a szilánkjai szétszóródtak a világon. Ha az egyik valakinek a szemébe fúródott, az gonosszá lett, mint a kígyó, ha a szemét érte a vágás, hát azonnal megfagyott. Élt akkoriban Koppenhágában egy fiú, akit Kaynak hívtak, és egy lány, Gerda. Nagyon-nagyon szerették egymást, és nem csak ők, de képzeld, még a növényeik is. Egymással szemben laktak, mind a ketten a harmadik emeleten, és Gerda erkélyéről a rózsa összefonódott Kay zöldborsójának indáival. Ne kérdezd, miért nevelt Kay borsót az ablakában. Mindig is furcsa srác volt, de fenemód jólelkű. Kinézem belőle, hogy megsajnálta szegény borsót, amiért senki sem tartja olyan szépnek, és ezért ültette el. Gerdával órákon át tudtak beszélgetni a korlátok áthajolva, és nehogy azt hidd, hogy csak a botanikáról!
- Mi az a botanika? – kotyogott közbe Sealand.
- Növénytan. Hogyan boldogulnak világunkban a virágok. Érted.
- Ah-ha. Miről beszélgettek még?
- Te, ezek bármiről elpletykáltak, rosszabbak voltak, mint két olasz vénasszony!
Norvégia nem bírta tovább hallgatni a történetet. Tudta, hogyan folytatódik. Tudta, hogy a Hókirálynő ördögszilánkokat csempész az emberek szívébe, és bármit is írt Andersen, nincs az a jávorszarvas, aki ilyenkor megment minket.
Mert ördögszilánkok ágyazódtak a húsunkba, a csontjainkba fúródtak.
Mert én vagyok a Hókirálynő.
Mert hatalmunkban áll megölni a tavaszt.
És elhervad a rózsa, a borsó, és végül elhervadunk mi is.

- Megöl a fény! – Izland a fejére rántotta a takarót, és keservesen nyöszörgött.
- Bocs. – Norvégia lekapcsolta a villanyt, és igyekezett ösztönből eltalálni az ágyig.
- Kövesd a hangom – motyogta testvére, és odább húzódott, hogy helyet szorítson neki. Figyelmes gesztus volt, de ötször is elfértek volna. Norvégia gondosan a toalettasztalkára helyezte neszeszerét, a radiátorra terítette törülközőjét és köntösét, aztán bemászott fivére mellé.
- Ah, ez az… - sóhajtott, ahogy elmerült a matrac odaadó puhaságában. – Mindig annyira igazságtalanul kényelmesre csinálja… soha többé nem kelek fel.
Tapogatózva kikereste rózsaszín nyusziját, amíg Izland hátulról átkarolta. Alvási módszereire kiváló magyarázatokkal rendelkezett. Először is, nem attól lesz valaki férfi, hogy nem alszik rózsaszín plüssnyúllal. Ez tévedés. Másodszor, Izland fűtőtest és családtag. a könyöke kicsit hegyes, és a még-tíz-perc megszállott híve, de sokkal kellemesebb hálópartner, mint egyesek.
- Apropó, lehet, hogy ennek a hatása, de nekem úgy tűnik, Finnie eléggé elkényelmesedett.
- Mire gondolsz? – hümmögte Norvégia. Ő csak arra gondolt, hogy a veséjét odaadná bárki egy ilyen takaróért. A világ legjobb, leghűségesebb, legkedvesebb takarója. Feledtet minden bút és bánatot.
- Amióta itt vagyunk, egyszer nem volt szaunázni.
- Legalábbis nem láttad – pontosított a fiú, és közelebb fészkelődött fivéréhez. – Lehet, hogy zugszaunás. Hajnalban frissiben kioson és aztán pucéran rohangál a hóban, amíg fel nem jelentik.
- Lehet, hogy a titoktetkóját szégyelli – dünnyögte Izland.
- Aha! Szóval erre ment ki! Titoktetkó? Mit tudsz és honnan?
- Ugye díszítettünk – hadarta a jól értesültek minden fellengzős magabiztosságával -, és kicsit szétzilálta magát a hócsatában…
- Meg a svéd is segített neki…
- Na igen. A lényeg, hogy nem tűrte be rendesen az ingét, a mellénye meg ki volt gombolva, így amikor nagyon, nagyon el akarta érni a függönykarnist, elővillant a dereka.
- Hoppá. Milyen minta?
- Nem tudom. Nem szoktam Finnországot bámulni, csak egy pillanatra láttam. De meglepődtem, és arra gondoltam, biztos ezért nem szaunázik. Elég hülye döntés. Felelőtlen. Kétszáz év alatt sikítva fogja unni a tetoválását.
- A kezére is ráunhat ennyi erővel. Vagy az orrára. Persze furcsa, hogy pont ő csináltatott, de lehet, hogy csak sokat ivott.
- Na, az könnyen meglehet.
Elhallgattak. A beszélgetés elkezdett kissé kínos irányt venni. Ha alkoholról van szó, óhatatlanul felmerül egy név.
- Hát akkor… jó éjt, öcskös.
- Jó éjt – motyogta Izland. Pedig meg akarta kérdezni, van-e Dániának tetoválása. Még csak nem is lett volna feltűnő, hogy rátereli a szót. A csalódottság felkúszott a torkán, és kicsit erőteljesebben karolta át bátyját, mint arra feltétlenül szükség lett volna. Lehet, hogy a fáradozásai valóban hiábavalóak.
De ez borzasztó.
Bármennyire is jól játszotta a szerepét, elég volt az az egyetlen másodpercre felvillanó fény, hogy tudja, Norvégia sírt, és most érezte keze alatt szívének heves dobogását, hogy tudja, miért, kiért.
Úgy tett, mintha elaludt volna, és testvére lassan felzokogott. Visszafojtott, fel-felcsukló sírás volt, mely álmában sem maradt abba, és Izland egész éjjel virrasztott és néma imákat suttogott felette, míg végül bátyja arcvonásai lassan kisimultak, és ő is elnyugodhatott.


{na ja, pontosan. egy mindössze öt fejezetes kisregény esetében elég szép szakmai öngyilkosság ilyen sűrűn feldobálni a fejezeteket, de egyrészt meg lettem zsarolva, másrészt meg ezen a hármason már nagyon túl akartam lenni.}

9 megjegyzés:

Michi írta...

Kiváló alkotás, legkülönösebben az utolsónéhány--- sok sor/bekezdés tetszett *.*
Valami hihetetlen módon várom a következő részt <3<3

Polaris írta...

Egyébként szeretnék én olyan társat, aki csak úgy legyint arra, hogy lekapott az exem. Oké, pontosítsunk, inkább szeretnék én olyan társat, aki mellett csak úgy legyinthetek az ilyesmire.xD Szóval továbbra is van valami csodálnivaló Svédország és Finnország kapcsolatában, amire csak irigykedni meg elérzékenyülten bólogatni tudok. De azért persze Dánia rulz.<33 Úgy szeretem. Meg a humorodat is, hogy egyik percben könnyekig nevetek, a másikban meg már nem is értem, hogy tudok én szórakozni, mikor ezek meg itt teljes átéléssel szenvednek. Én akkor sem értem Norvégiát, tudom, híján vagyok mindenfajta empátiának, de... nem.T_T Üzenem neki, hogy a jávorszarvasok hőskomplexusa és teljesítménye korlátlan.><

Reisuto írta...

Paszuly: Tartozol nekem, höhöhöhöhö. (Tied a hálám, te dán. <3) És ők nyertek volna, ha Finnie nem veti be a Titkos Fegyvert. Újrajátszást követelünk.

Michi: Én a NorIce-t brotherly love formájában támogatom, úgy viszont nagyon, mert teljesen megható a (testvéries) kapcsolatok ;___; Köszönöm szépen~

Polaris: Nagyon köszönöm~ SuFinékat meg oktassák a szerelemiskolákban Rómeó és Júlia mellett. Úgy örülök, hogy tetszik a történet <3 És szegény kicsi Nor szerintem már maga sem tudja, mit akar. A jávorszarvasos üzit átadom~

alzeid6 írta...

Wááá, ma sem csalódtam benned, Kedves Őfensége, A Svéd KirálynéXDD
Remekbeszabott lett! Olyant vihogtam, mikor a kis Sealand kiosztotta Dániát és NorvégiátXDD
Egyre többet idézünk, mi? Tárd fel titkod, meg én vagyok az apádXDD Bár meg kell adnom, star warsot idézni ilyen helyénvalóan már rég hallottamXDD Volt olyan jó húzás, mint Die Hard endingnek betenni a sinatra-s Let it snowtXDD
A SuFin párbajra (középkori esetben) csak egy szó van: IMÁDOM! Na oké, megrögzött szerepjátékosként megjegyzem, elfért volna még egy kis szeletelésXDD
*ANDERSEN-IMÁDÓ* és bazdmeg, Dánia mesélXDD Úgy vihogtam rajta és olyan nosztalgikus volt egyszerre. Arra emlékeztetett, mikor még minden rendben volt a családunkban és apukám esti mesét mesélt, szabad stílusban, mert mindig megunta a leírt meséket így az esték szerető cívódásokban végződtek (ez nem is így van, Pocahontas a neve, nem pocihontász!!!). Ez a jó szokás abbamaradt mikor 12 voltam, amikor az esti gücülés közben kijelentettem, hogy "ott tegnap este még volt egy 'a' a meglátogatta és a sün között", akkor apám a kezembe adta a könyvet, hogy olvassam én és soha többet nem olvasott estimesét. (és igen, nekem 12 éves koromig még olvastak, és igen, a GücülkétXDD)
Na, már megint szétoffoltam a megszólalásomXDD Szóval, vissza a témához: valahogy olyan érzésem van, hogy az Tino-n nem egy tetkó volt... hanem valami sokkal rosszabbnak az előjele. És nem tudok mit kezdeni a fehér porralXDD
Amúgy nagyon szeretem, ahogy leírod Izland és Norvéia testvéri összetartását^^
Így első (pár) olvasatra csak ennyi jutott eszembeXDD

Reisuto írta...

Alzeid, nagyon szépen köszönöm a szép, hosszú, ízletes, szaftos és aranybarnára sült kommentet <3 Ha ez megnyugtat, nekem a negyedik kötetig édesanyám olvasta a Harry Pottert.
Olyan rossz hogy ilyen szépségekre csak két soorkban lehet reagálni ;___;

alzeid6 írta...

XDD Az első két kötetet nekem isXDD De aztán annyira kíváncsi voltam a folytatásra és anyu olyan lassan olvasott, hogy benyúltam a könyveket, és így vesztettem el a másik felolvasó szülőmet isXDD
Ja, és bocsi ha sok hülyeséget hordok össze egy normális kritika/vélemény/komment helyett, de személyiségi ártalomXD

Ayo írta...

Awww igen a NorIceos testvéri szeretet amit annyira szeretek <3 Nekik nem is kell több!
Megint csak annyit tudok mondani, hogy nagyon szépen megragadtad a testvéri szeretet minden pillanatát. Gyönyörű volt <3

Nique írta...

(hová lett, amit az előbb írtam? cöhh.)

Bezzeg Tinónak senki nem mondja, hogy ehetetlen a főztje, csak "hagyd, majd én megcsinálom". <3
(Most asszem ő lesz a kedvencem, szóval ha "Finniiiiiie~ <3" lesz a legértelmesebb komment, amit valamelyik következő fejezetre kapsz tőlem, akkor ne sértődj meg. :D)

Fehér por? oO Erre alszok egyet. Ehyszerűen semmilyen összeesküvés-elméletem nincs erre.

Hócsata!!!!!!!
... és aztán SuFin csata... arra gondoltam, hogy becsukom a szemem, hogy ne lássam, aztán rájöttem, hogy úgy nem tudok olvasni.

Ez nem ér. Előbb USUK fan lettem, most meg Nordic5. Nincs bennem semmi tartás. XD

Reisuto írta...

Alzeid: Semmi baj, itt legális. XD

Ayo: Köszönöm <3

Nique: Minden tiszteletem a blogspoté, de HALÁLOSAN nem bízok benne, én minden komment elküldése előtt vágólapra dobom, amit írtam. Van, hogy háromszor kell küldeni a kommentet, van, hogy captcha-ra küld mint holmi robotot, a legtöbbször úgy trükközöm ki, hogy kérek előnézetet és aztán küldöm, azt valahogy szereti. Furcsa élőlény.
Én mindig is bírtam Finnie-t, de a Svédország cosplay óta egyenesen bele vagyok zúgva. Egyszerűen fantasztikus srác, nagyon nehéz megragadni de azért folyton kísérletezem vele.
SuFinnál az ember valahogy folyton illetlen kukkolónak érzi magát XD Peddig annyira kis szépek együtt, jaj ;___;
Az utolsó három mondat győztes kiabálásokhoz és sunyi vigyorgáshoz vezetett idefele. Bennem sincs becsület.

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS