a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2010. december 28.

hengenvaara/2

Második nap
december 21.

Dánia szempillái megrebbentek. Kérlelhetetlen virradat. Mocskos, kurva reggel. Az összes végtagja, egyenként és külön-külön merő fájdalom, a homloka tompán hasogat, a hangulata a „centrifugált zokni” képpel írható körbe.
Az egyetlen pozitívum az egész szarban az volt, hogy egy puha kéz simogatta az arcát; kábán azt gondolta, hogy Norvégia az, de nem, neki valahogy hosszabbak az ujjai, szálkásabbak, inasabbak, vagy mi a szösz, ez a kacsó meg olyan kis cirógatásra termett, asszonyos kéz.
- Finnie… - motyogta elhaló hangon.
A fiú komoly, fekete öltönyben és nem éppen tiszteletet parancsoló világoskék, fehérpettyes nyakkendőben csücsült az ágya szélén
.- Jó reggelt! -  Pont szar, de azért köszi.  - Ne haragudj, hogy felébresztettelek. Tíz óra van, és, és nekem át kell ugranom Helsinkibe. Aludj még nyugodtan, ha gondolod… hoztam egy kis kakaót meg salmiakkit.
Dánia felvillantott egy elkínzott vigyort, és hunyorogva bemérte a reggelizőtálca tartózkodási helyét. Felsejlett egy kifli és egy kis vaj sziluettje. Friss, ropogós illat. A gyomra görcsbe ugrott. Nem bír enni. Képtelenség.
- Gondolkoztam rajtatok este – köszörülte meg a torkát Finnország, és szórakozottan gyűrögette a takaró szegélyét. – Bárhogy is döntesz, én támogatlak, ha elengeded, ha újrakezditek. Az lenne a legjobb, ha együtt lennétek. Szükségetek van egymásra.
- Figyelj – sóhajtott, és felült az ágyban. Kirángatta Spongyabobot a feneke alól, és átkarolta. – Én is örülnék, ha együtt lennénk megint, de ezt nem én döntöm el.
- Értem…
 Nem. Nem érted. De nem is várom el.
- Ő dönt. És úgy döntött, hogy vége. Ennyi.
- Aha… – Az arca őszintén szomorúnak tűnt, lehajtotta fejét. Ölébe ejtett kezeit úgy fonta össze, mintha imádkozna. – Ez annyira borzalmas.
- Hát… ja. Az.
- Bármire szükséged van…
- Már így is sokat tettetek értem. Jó munkát.
- Köszönöm. Kitartás, Denny… jó?
- Jó.
Finnország talpra kecmergett, és sután meglapogatta Dánia vállát.
- Minden rendben lesz.
 Az a durva, hogy te ezt komolyan el is hiszed. Ahogy elment, édes illatot hagyott maga után.
Dánia szenvedve rámeredt a reggelire, felnyögött és befordult az ablak felé. Már nem bírt visszaaludni. Zavarta a szokatlan csend. ( Norvégia Oslo szívében lakott, az autók dübörögtek, az emberek csacsogtak, nevetgéltek, ordítoztak, szólt a tévé, a rádió és a rock’n’roll. ) Szürke pizsamáját lesimította, és maga köré csavarta a cukorkakék takarót. Spongyabobot átkarolva elővánszorgott menedékéből, és a fénybe hunyorgott.  Sok kurva fééény.
Átszédelgett a nappalin, és a konyhában komolyan meggyanúsította a mikrosütőt. A precíz rendben őrült feltűnő volt félig nyílt ajtaja. Odaslattyogott hozzá, és belelesett. Egy fehér bögrében friss kávé, a tetején mályvacukor, ahogy ő szereti. Felemelte mellőle a kockás cédulát, amin ceruzával a következő állt:
God morgon.
Svédország világéletében szépen kalligrafáltan írt, hegyes, szálkás, jellegzetesen nyújtott és kétségbeesetten balra dőlő betűkkel, melyek valahogy a rúnákra emlékeztettek. Dánia elmosolyodott, és a markába gyűrte a cetlit. A kávé még forró volt, szerzett hozzá egy kiskanalat és leült az étkezőasztalhoz, hogy kéjesen elfogyassza italát. Friss virág pompázott a vázában, fehér leander, és ettől valahogy hülyén érezte magát. Elfordította a tekintetét, és a falra koncentrált. Egy egyszerű parafatábla függött a konyhában, aminek nagy részét egy illő tájképpel (december: behavazott fenyves) illusztrált naptár foglalta el egy rakat vidám cédula társaságában, és pár gombostűvel rögzített fotó. Dánia felkelt, Spongyabobot a helyére ültette, és odaosont, ahogy végignyalt a kanálon. Elakadt a mozdulatban.
Szombaton mozi?
 Úgy ír, mint egy katolikus diáklány.
Szerdán jövök : (
Kutyakaja, vaj, étkezési zselatin
Köszönöm a tegnapit
Hoppá, valami Svédországtól is.
Sz.

- Kurva informatív vagy, tényleg… - Pillantása a naptárra tévedt.  Tizenegy parlament vessző Varázsfuvola jézusom pont PETER ITTHON hosszú vonal és mér’ van beszivecskézve a hatodika? Titokzatos számok.
A fotók. Az egyik valami tengerparton készülhetett, Svédország igazolványarccal, félmeztelenül, Finnország átkarolja és szélesvásznúan mosolyog. Aztán valami koncert, a nagy tömegben Finnie a férje nyakában ül kipirultan, baljával metálvillát mutat, másik kezében egy üveg vodka. Az esőben futnak. Valami kilátó. Családi fotó. És hohó. Csók a fagyöngy alatt. A Mikulás titkos élete. Forró bizonyíték. Szentségtelen szenzáció.
 Ez a cucc a múltkor még nem volt itt.
És azért nem mindig volt ez a kettő olyan kis turbékoló galambpár.
 Hogyan kerültem ebbe a fészekbe? Együtt vannak egy ideje, de ez a látványos szerelmi ragyogás csak olyan… ezer-kilecszáz…?
 Menedéket, biztonságot keresni. Emlékeket. Bosszú. Történt akkor valami. De mi?
 Finnie még a strandon is inget hord. A két kis szégyenlős szerencsétlen szerető. Heh… vajon van házi pornóvideójuk? Kétlem, pfö.
(- Te meg mi a szart csinálsz?
- Mosolyogj, Nor’!
- Tedd le azt a kibaszott mobilt.
- Mert?
- Mert ne… nem tartozik másra. Tedd le!
- Nem mutatom meg senkinek. Eskü. Csak a kettőnké.
- Mi pontosan tudjuk, hogy nézünk ki közben, rakd már le!
- Héj-héj, nyugi, nyugi! Csak szeretném, ha az én szememmel is látnád, mennyire gyönyörű vagy.
- Pff.
- Gyönyörű vagy, kicsi Nor’. Nagyon szeretlek.
- Jó, a fenébe is. Ne hízelegj.
- Rohadt jól nézünk ki ketten. És…
- Ah! Hah… Denny…
- …te is…
- Hah… hah…
- …akarod.)
A jóreggelt cédulát kidobta a szemetesbe. Az átlagosnál tovább tartott, mert Svédország már megint átrendezte a konyhát, csak szokás szerint minden a lehető leglogikusabb helyen virított. A bögrét lefordítva beletette a mosogatóba, mellé a kanalat, és Spongyabobbal betámadták a hűtőszekrényt.
Minden rohadtul rendben.
 Vajon Berwald örülne, ha átrendezném őket szín szerint? Dobozok, olyan feliratokkal mint „szerda – húsgolyó, h.f. krumpli” meg „Finnie – r. lazac”.
 Ennél lehangolóbb nincs is. Oda az izgalom.
Bevágta az ajtaját, és leguggolt a mélyhűtőhöz. Rögtön meglelte a zsákmányát: öt liter szűzi, megkezdetlen csoki-puncs- vanília fagylalt. Szerzett hozzá egy villát, és legújabb barátjával átcsoportosultak a nappaliba. Törökülésben kuporodott a díványra, elővonta a távkapcsolót, mint cowboy a pisztolyt, célzott és lőtt. Kiismerte már annyira az itteni készüléket, hogy tudja, az adók téma szerint vannak elrendezve. Átzongorázott egy tucat politikai műsort, híreket, slágerlistát, főzőcskét és lakberendezési tippeket, amikor a filmszekcióhoz érve a színpad fölött kötélen lógó, szitárnak öltözött Toulouse-Lautrec elüvöltötte magát:
-  The greatest thing you will ever learn is to love and to be loved in return!
Lassú mozdulattal leengedte a távkapcsolót, és a szájába lapátolt egy adag puncsot.
Nicole Kidman könnyes, epekedő pillantást vetett arra a skót színészre.  Emlékezett rá, hogy valamikor már látta ezt a filmet, félrészegen egy mozimaratonos pizsamapartin, és úgy rémlett, van benne mindenféle jó kis dal meg tánc. (Indokolatlanul szerette a táncjeleneteket.) Viszont ahogy a képkockák peregtek, egyre inkább úgy tetszett, egy szerelmi dráma kellős közepébe keveredett vele, ami sajnálatosan reflektált a saját tragédiájára.
 Come back to me, and forgive everything…
Azok a szavak az ő szavai is lehetnének, az a dal belőle is szólhatna; hát ennyire triviális lenne az egész? Vagy mindannyian részesedünk ugyanabban a bánatban?
 I will love you until the end of times.
Egy emberöltő egy halandónak, aki az életét veszti a kedveséért. Egy örökkévaló vezeklés vagy feloldozás annak, aki halhatatlan.
-  Come what may…
Jöjjön akármi…  bármi,  kicsi Nor’…
-  I will love you!
Szeretni…
- Szeretni foglak… - suttogta, és egyszeriben rádöbbent a kimondott szavak súlyára. Ez nem csak egy ócska, üres ígéret, nem, ez egy jóslat, egy végzet. Mindentől függetlenül beteljesíti önmagát, és…
A fejét hátravetette a kanapé támláján. A könnyei a fülébe csorogtak, de nem volt tudatában annak, hogy sír. Egyetlen gombnyomással megszüntetett minden vidám és beteljesült románcot a világon, és csak saját fuldokló, elnehezült légzését hallotta. És… valami dübörgést. Messziről.
 Nyugalom, baszd meg. (Úgy meginnék valamit.) Már egy jó ideje lüktetett ez a hang, de csak most kezdte el idegesíteni. Hogy lefoglalja magát, úgy döntött, megkeresi a zaj forrását. Bőszen szipogott, férfiasan elmaszatolta könnyeit, és az útra magához vett egy doboz sört. Ami azt illeti, nem kellett messzire mennie. (Hála Istennek, mert a fagylaltot, na azt elöl hagyta.)
Svédország műhelye a nappali vonzáskörzetében helyezkedett el, és ahogy a sima ajtóhoz tapasztotta fülét, megállapította, hogy a férfi jó szokásához híven ismét maxra nyomott metál mellett munkálkodik. Bár tudta, hogy a Teremtőnek számos csodája van, a legnagyobbnak mégis azt tartotta, hogy az itt lakók még nem töksüketek mind egy szálig.
Tétován megfogta a kilincset. Ha már úgyis ott volt, benyitott.
Svédország a parkettán térdelt négykézláb, helyesebben, a talajra helyezett hatalmas rajzlapon kucorgott. Bár a helyiségben igen előkelő helyet foglalt el egy dőlt támlás íróasztal, úgy tűnt, kreatív energiái a földanya kebelén bontakozhatnak ki igazán. A pedáns rend (a polcokon élükre állítva sorakoztak a különböző iratok és tervrajzok) kisebb csorbát szenvedett a szanaszét heverő vonalzóktól és kibelezett szerszámosládáktól. Faforgács és pác csípős illata érződött, és az In Flames együttes méltán világhíres slágere, a „Take this life” immáron tisztán kivehetően bömbölt a hangfalakból.
Dánia – számító vigyorral ajakán – lopakodó hadműveletbe fogott, ám Svédország ekkor hirtelen felkapta a fejét, és rámeredt. A bánatos Rómeó céltudatosan a hifihez imbolygott, és lejjebb csavarta a hangerőt. Az árnyalatnyit elpirult Svédországra nézett, rántott egyet paplan-köpönyegén és elmosolyodott.
- Kösz a kávét, te kis rockfenevad.
Svédország vagy, hogy a rockfenevad imidzset ellenpontozza, vagy mert ezt ítélte alkalmas munkaruhának, stílszerűen kopott, szürke farmert viselt tengerészkék felsővel, melyet egy apró, aranyszín oroszlán ékített. A ruhaujjak feltűrve, cöka a füle mögött.
- Mutasd, min munkálkodsz. – Dánia leguggolt mellé, a férfi pedig lenézett a kezében szorongatott anyagmintákra, és azt dünnyögte:
- Nem kombinálunk fehéret bézzsel.
- De hát kurva jól néz ki! Szard le, mit mondanak, ez nagyon patkó így.
Svédország elővarázsolt egy csokoládébarna szövetdarabot.
- Ah, Berwald, Berwald, ne… ah, ne folytasd, a gatyámba élvezek! Au, hé, ne verekedj! Nagyon tetszik az, amit ki tudok venni ebből a firkakupacból. Lassan átugorhatnál hozzám, már faszom kivan a dolgozóval. Rohadt jól csináltad meg múltkor, nem azér’, de már pöppet unom, meg lehetne egy kicsit modernebb és szexibb. A színei maradhatnának…
Svédország röviden bólintott, és az ölébe kapta laptopját. Dánia hallgatta, amint ujjai kopp-kopp-kopognak a billentyűzeten.
(Kopp-kopp-kopp-BAMBAMBAMdadada…
Dánia lerakta a teáscsészét a csöpp porcelántálra, és gyanakodva nézett a mennyezetre.
- Van valaki a hálószobában?
- Svédország – ásított Norvégia, és ipari mennyiségű cukrot öntött az italába. Dánia szemei döbbenten elkerekedtek. – Mi az?
- Mit csinál Svédország a hálószobádban? Te… bezártad!?
- Nem, meztelenül hever facér ágyamon egy szál rózsával a szájában és epekedve várja, hogy végre az övé legyek.
- Ezt látnom kell – vigyorgott Dánia, és felpattant az asztal mellől.
- Szabálytalan időközönként ráengedem a házamra. Múlt héten a csapot szerelte, meg nemrég átrendeztük a gardróbot is, most kedvem lett egy nagyobb átalakításhoz. Légy olyan jó, menj már fel és kérdezd meg, iszik-e valamit. Egy üveg sörrel engedtem útjának, de szerintem az már rég a múlté.
- Küldetést értettem! – Tisztelgett, és katonásan nekiindult. Végig a tágas szalonokon, fel a széles márványlépcsőn, ó, igen, a hálószoba, mélykék volt, néma és nyugodt, mint az éjszaka, már egy kicsit nyikorgott az ágy…
Kopp-DA-DA-DA-bumm-bumm!
Éppen kopogtatni akart aj ajtón, de hamar belátta szándéka hiábavalóságát, és nagy svunggal benyitott. Általános és csupasz káosz fogadta, Svédország éppen a lambériát kalapálta a falra. A szájában pár szög, a fülén fejhallgató – ez utóbbit Dánia egy határozott mozdulattal lekapta róla, és túlordította az előszabaduló dobszólót:
- Hát kend csak gyün és szétveri a másnak a házát!?
Svédország ajka megrándult.
- Alásszolgája – morogta, bár a szögek miatt nem lehetett tisztán érteni.
- Nem szégyelli magát, aranyos? – Kezet fogtak és vállaikat összekoccintották. – Na, látványterveket nekem, frissen, fürgén, egy-kettő, cserébe megkérdezem, kérsz-e üzemanyagot.
Svédország egy szó nélkül letette a kalapácsot, és pár befóliázott bútorelemhez sétált. Egy TÖRÉKENY feliratú dobozból előhúzott egy mappát és egy dugi Gammel Danskot. Dánia elismerően mosolygott, majd figyelmét a felé nyújtott papírlapra összpontosította.
Elállt a lélegzete.
Fekete padló, fehér lambéria, szürke csíkos tapéta; egy liliomszín, kovácsoltvas ágy középen, egy hercegnő nyoszolyája sem lehetne szebb. Kétoldalt sötét, gurba lábú éjjeliszekrények, az egyiken gyertya ezüsttartóban, a másikon egy szál vanília üvegvázában, mögötte egyszerű tükör. Szerény kristálycsillár. Dánia szemei könnybe lábadtak. Nem a puszta tervezői diadal hatotta meg.
Két éjjeliszekrény.
Ezek szerint Norvégia hivatalosan is befogadta őt az életébe.)
- Hm? – Svédország elétolta a laptopot. Merengéséből kizökkenve meglepetten pislogott a képernyőre, aztán a tenyerébe temette az arcát.
- És ezt így fél perc alatt? – nyöszörögte. – Ez nem egészséges, Berwald… komolyan, ha a Playboyban mutogatnád, lenne, aki verné rá.
Egy kis csend következett (plusz-mínusz In Flames lemez), amit Dánia őszinte nyálcsorgatásra, Svédország pedig elégedettségre használt.
- Utálom, hogy emlékszel a méreteimre. -  A szobám méreteire.  - Csak így… és.. na baszd meg. Elmentetted?
- El.
Végszóra Dánia erélyesen levágta a laptop tetejét.
- Legóban akkor is szar vagy. Mert túlkomplikálod. Na azért. Mára végeztél is?
- Egyelőre. – Talpra kecmergett, és jólesően nyújtózott. Egy utolsó gondterhelt pillantást vetett a tervrajzokra, aztán végigmérte vendégét. – Nem öltözöl fel?
- Minek? – Harciasan vicsorított, és büszkén talpra szökkent. Összességében úgy festett, mint egy Szupermen-imitátor, akinek sürgősen át kéne gondolnia az életét. Úgy tűnt, Svédország készen áll a vitára, ám aztán jobb ötlete támadt, és kiviharzott. Dánia egy darabon zavartan ácsorgott, egy lapos pillantás a tervekre (édes harmónia), majd ő is kimenekült. A csigalépcső aljához futott, és megkapaszkodott a korlátban.
- És most mi a faszt csinálsz!?
Nem jött válasz, de hallotta, hogy az emeleten motoszkál, aztán mintha egy csapóajtó nyílt volna. Sötét tekintettel meredt fölfelé, aztán visszament a nappaliba és végigdobta magát az egyik kanapén. Fél karját átvetette homlokán, és mélyet sóhajtott.
Karistolás a deszkákon, valami puffant a mellkasán, és izgatottan nyaldosta az arcát. Megragadta a grabancát annak az izgága szőrkupacnak, amit az ifjú házasok kutyának tituláltak, és a földre tette.
- Hello, Kukkamuna. [1]
Az állatka izgatottan vakkantott, pitizett, csóválta a farkát, megpróbált visszamászni, elborult, és rózsaszín pocakjával az ég felé hengeredve, könyörögve nyüszített.
- Koppintod a stílusomat. Na gyere baszd meg…
Fektéből lehajolva megnyomta az orrát, cserébe kapott egy finom és eufórikusan boldog harapást.
- Enged el a kapdbeujjam, nem ebropi az. Sicc.
- Grrr~
- Berwald! – üvöltött. – Nekem rontott ez a házőrző hegyomlás! Csinálj valamit!
A férfi előtűnt egy doboz vállfával, értetlenül pislogott, aztán ismét nyoma veszett. Aztán újra előbukkant, immár felfegyverkezve vendége bőröndjeivel és egy hordozható ruhaállvánnyal. Dánia közben kiszenvedett. Ő szerzett egy vasalódeszkát, és büszkén ráfektetett egy ezüst inget. Dánia némán figyelte, ahogy gondosan, de gyors mozdulatokkal elsimítja a ruha ráncait, egy favállfára akasztja, begombolja és felfüggeszti az állványra. Egy fekete nadrág következett.
- Khm. Bocsi, hogy megzavarlak, de nem ez a problémám.
- Addig megmoshatnád a gombát.
- Gombát?
- Leves.
- Na várj, várj, én még mindig a cuccaimnál tartok. Nem kell szenvedned velük. Én is ki tudom őket vasalni, ha akarom
- Nem tarthatod bőröndben.
- Tiltja a törvény? Minek szólsz bele…?
Svédország vetett rá egy lesújtó pillantást.
- Gombászok-gombászok-gombászok, na, nem kell morcizni. – Feltápászkodott, színpadiasan lehajította magáról a takarót, és ruganyos léptekkel a mosogatóhoz sietett. A konyha egybenyílt a nappalival, csupán egy tálalópult és enyhe szintkülönbség választotta el, így egyrészt Kukkamuna akadálytalanul vetődött új játszópajtása után, másrészt Dániának különösebb fáradozás nélkül sikerült sértett pillantásokat zúdítania Svédországra a válla felett, amíg kezet mosott, és a csap alá tartotta a csiperkéket.
Sosem dugtam még vasalódeszkán.
Hülye gondolat volt, de határozottan elgondolkoztató. Egyrészt meglepte ez a hirtelen bevillant felfedezés, másrészt látott benne logikát. Fél másodperc alatt összerogyna szerencsétlen. No de nem feküdni kell rá, mint mondjuk a konyhaasztalra, csak belekapaszkodni. Oktató célzattal le is vetítette magának az eseményeket.
Sima ügy. Egy kis lopakodás, Berwald mögé bújok, a nyakába csókolok, pulóvere alatt finoman végigkarmolok a mellkasán. Izmos, sudár, szálkás test, a bőr selymes, sós íze. A nyakát simogatom, ő elgyengülten hátrahajtja a fejét. A teste folytatásért könyörög, a szíve és az értelme ellene feszül. Én csak egyetlen ujjal végigsimítok hátul a derekán, és ő már ettől az egyetlen érintéstől megfeszül, egy csók, mielőtt a „ne” felszakad belőle. Követelőző, vad csókok, kezem már az övcsatján. Megszorítja a csuklómat. Megállítani a megállíthatatlant, visszafogni az ösztönöket. Mélyen is ezt szeretnéd? Mindened értem sikolt, és én meghallom. Szorosabban simulok hozzád, hogy érezd. A szorításod alig észrevehetően enyhül, és én végre kioldom az övedet, lehúzom a sliccedet, térdig lecsúszik a nadrágod. És most jön a vasalódeszka, ahogy belékapaszkodsz. Engedem, hogy halld elfúló sóhajaimat, halld, és akard hallani még. Még, mert nem elég soha. Két hüvelykujjamat az alsógatya szegélyébe akasztom… nos igen, valahogy így kéne történnie.
És lehúznám önnön pizsamaalsóm. Dehurrá. Mennyire szexis.
Lenézett magára. Na egen, a ruhaviselés helyenként praktikus.
- Kushadj, pajtás.
- Hm?
- Nem neked szólt. Fel is vágjam?
- Kérlek.
- Mit főzünk?
- Gombalevest.
- Ja, persze. Oké.
Az elkövetkezendő háztartási jelenetek alatt lejárt a lemez és csend lett. Volt pár dolog, amit Dánia szívéből és mélyen rühellt, na és a csend speciel ezek közé tartozott. Hallgatni más. De akkor úgy érezte, csend van.

- Herra Väinämöinen… uram… Herra Väinämöinen…
Finnország szaporán pislogott. Egy tömör faasztalon könyökölt, előtte egy szorgosan teleírt lap, néha meg-megakadó, halvány betűk, a végén már csak vonások, kiesett a kezéből a toll. Felocsúdott, felkapta a fejét. Magabiztosan akart beszélni, de hangja még kásás volt az álomtól.
- Magam sem mondhattam volna tökéletesebben, asszonyom. Az ön véleményük… - itt kétségbeesetten meredt a súlyos, díszesen faragott székekre, ahol az imént (egy perce sincs!) még az igen tisztelt nagykövet ült bájos nejével. – Elmentek? – suttogta.
Az elnökasszony együttérzően bólogatott, és óvatosan meglapogatta Finnország vállát. Aggódott érte. Rettenetesen aggódott.
Amikor megkapta a hivatalát, figyelmeztették, hogy Tino állapota mutatja az ország valódi helyzetét. Úgy gondolta, jól végzi a munkáját, de Tino szemei (melyeket ő aranybarnának látott) gyakran karikásak voltak, arcocskája sápadt, válla csapott. De büszkén tartotta magát, lehetett számítani rá, még így is erőt sugárzott, pont úgy festett, ahogy egy országnak ki kell néznie, és ez végül is megnyugtatta az elnököt. Ha a többi európai államnak is van ilyen… védőszelleme, akkor bizonyára ők is soványak és haloványak. Ilyen időket élünk. De Tinóból ragyog a derű, a jóság, a gondoskodás, valahogy az édesanyjára emlékeztette, amit viszont súlyos tiszteletlenségnek tartott. Tino azért elég férfias, hiába a könnyed, kecses mozdulatok, a karcsú csípő, a bájos pofi, tessék kérem, nézzék meg ezt a kiállást,  micsoda tartás, ingadozhatatlanság (álmodozó a szentem, művészlélek), precizitás (habókos, de rendszerető!). Micsoda bölcsesség, és mily szerénység hozzá! Tinóval minden rendben van, Finnországgal minden rendben van, nyugodtan hajthatja este álomra a fejét (és akkor eszébe jut, ahogy Tino szedi össze az iratait az értekezlet után, és elejti az összes papírt, lehajol, szaggatott légzés, ő fut segíteni, semmi baj, semmi baj, és eszébe jut, ahogy akkor, a folyosón…)
- Igazán nem maradt le semmiről.
(…összeesett, és a márványon egy hatalmas koppanás…)
- Érdekelt, amiről beszéltek. – Megdörgölte a szemeit, körülnézett, és magához húzott egy mentes ásványvizet.
- Csak a szokásos lemez. Mi, Svédek, Annyira Jól Szituáltak Vagyunk, Hogy Csak Na. Ezek már csak ilyenek. Sosem fogják elfelejteni azokat az időket, amikor hozzájuk tartoztunk. – Nyomatékul rákoppintott az asztalra. – Soha!
- Erről biztosíthatom – suttogta Finnország, és letette a poharát.

Szórakozottan lóbálta a táskáját, és mindig csak a második kőlapra lépett. Kiért az utcára.
(Mi, Svédek, Annyira Jól Szituáltak Vagyunk…)
A hó állhatatosan igyekezett fölmászni a járdákra, közterület-fenntartók egész siserehada sózta, söpörte, sikálta.
(- Melyik a világ legrövidebb könyve?
- Nem tudom. Melyik?
- „Svéd hadihőstettek.”
- Hahaha!)
Ki ápolt, amikor megsérültem a harcban? Ki gyógyította be a sebeimet?
(Azok a buzi svédek.)
Ha a szerelem neve szerelem, miért viselkedtek úgy, mintha értéktelen lenne
(homoszexuális)
az, amit én érzek?
(Szeretett anyaföldünk/apaföldünk)
Én legyőztem a félelmeimet
(kapcsolata)
és túljutottam a gátlásaimon
(a szomszédos)
nincs bennem szégyen
(Svéd Királysággal)
azért
(…gyengíti őt. És mi lesz a gyengékkel?)
mert
(Elpusztulnak)
szerelmes vagyok.
(Fölzabálják őket a farkasok.)
Lement az aluljáróba. Olcsó tisztítószer, pékáru, papír és télikabátok illata. Sárgás fények világították meg alakját, kicsit zavartan körülnézett, aztán elmosolyodott. Megtalálta, amit keresett.
Használt könyvek halma felett egy festett vörös, kopott negyvenes újságot lapozgatott.
- Jó napot kívánok – tündökölt rá Finnország.
- Jó napot – vetett rá egy pillantást az asszony. Hüvelykujjával megjelölte, hol tart. – Miben segíthetek?
- Mindent kérek a szakításról.
Szegénykém. Ahhoz képest feltűnően vidám. Jóképű kölyök. Azt mondja, mindent…
- Gary Chapman művei nagyon hasznosak. – Kiteregetett pár színes borítójú kötetet. – Weiner-Davis, Paul Hauck, Harville Hendrix… gyakorlati útmutatók, hogyan éljük túl... ilyesmit keres?
- Igen, köszönöm. – Kinyitotta a tárcáját.
- Vannak valahol verseskötetek is. Nézzek még?
- Ennyi elég is lesz, köszönöm. Esetleg hangoskönyv formában valamelyik?
- Várjon, megnézem. Hmm. Van itt egy olyan, hogy „Élet Őutána”. Ez is tanácsadós.
- Tökéletes. Mennyit fizetek?
  Vidáman zörgő nejlonszatyorral sietett a kocsijához, zsákmányát és táskáját, valamint könnyű kék nagykabátját a hátsó ülésre dobta. Bemászott a volánhoz, gyújtást adott, figyelmeztette a fűtést, hogy emberelje meg magát. A cédéjátszóba lökte friss szerzeményét, megigazgatta a tükröt, és vumm, a kis Volvo könnyedén siklott az úton.
- Üdvözlöm, megtört szívű hallgatóm – búgta egy ecetes hang meditatív zenére. – Az Élet Őutána című műsoromat hallgatja. Vellamo Synkkä vagyok. Hát vége lett a Nyárnak… Isten veled, egyetlen Napsugár.

Finnország valósággal bevágta az ajtót. Kukkamuna izgatottan eléfutott, Dánia pedig hevesen integetett.
- Hejj, Finnie!
A fiú lerúgta cipőit, komoran vágott át a házon. A lezseren elegáns Dánia keresztrejtvényt fejtett a konyhaasztalon, Svédország pedig épp meggyújtott egy gyertyát, ezzel a végső tökély szintjére emelve a terítéket. Finnország kitépett a hűtőszekrényből egy üveg masszívan ánizsos akvavitet[2], nagyot húzott belőle és levágta Dánia elé.
- Azt akarom, hogy igyál – szűrte a fogai között.
- Örömmel, de még leküldeném ezt a kis maradék söröcskét.
- Ha Norvégia azért dobott ki, mert iszol, hát igyál, és ha azért, mert kövér vagy, egyél, egyél tortát, kit érdekel az a disznó! A férfiak mind szemetek, az utolsó szálig! Jaj, Sveriii… - Férje mellkasába fúrta a fejét, aki meglepetten pislogott.
- Mit olvastál már megint?
- Borzalmas napom volt – nyüszített Finnország.
- Feminista gyűlés? – találgatott Dánia. – Én egyszer elmentem nőnek öltözve egy felvonulásra. Tiszta buli.
- Szerintem Norvégia nem gondolta komolyan. – Svédország kihúzott neki egy széket, ő pedig hálásan helyet foglalt. – A konkrét szakítási szándék esetén sem teste, sem lelke határozottan nem akarja folytatni az adott kapcsolatot soha többé. Azt hiszem, neki csak egy kis gondolkodási idő kell.
- Ja – dörmögte a férfi, amíg kitöltötte az akvavitet -, egy újabb millennium.
- Azt mondtad minden rendben ment a…aaa.
- Elpirultál. A szexre gondolsz?
A fiú röviden bólintott, és összetámasztotta az ujjait.
- A párok akkor szakítanak ha… érted.
- Nem basznak eleget vagy nem basznak eléggé. Sima ügy. De itt azért többről van szó. Sasold a levest, együtt csináltuk.
- Tényleg? Nagyon ínycsiklandóan fest!
- Akkor jöhet az asztali áldás.
Az ebéd igazán pazarra sikeredet, plusz-mínusz hűtőből felolvasztott krumpli.
- Ez már az én művem – piszkálta meg Finnország. Kívül szenes volt, belül nyers. Dánia nagyon lassan rágott, hogy ne kelljen megszólalnia, de csak az járt a fejében, hogy áruld már el, ez hogyan sikerült.
Amikor végeztek és a desszertkészletet is felélték, Svédország leszedte az asztalt, bontott még egy kör akvavitet, és átorientálódtak a nappaliba.
- Szerintetek már megy karácsonyi film a tévében?
- Biztos – dünnyögte Svédország, de elhatárolódott attól, hogy utánanézzen.
- Júniusban láttam harminckettedszerre a Grincset – jegyezte meg Finnország.
- Apropó Mikulás bácsi, idén mit kapok?
- Titok. Amit a legjobban kívánsz, és ami lehetőleg nem korhatáros.
- Szerintem elmúltam ezerötszáz.
- A Mikulás elvből nem fog neked pornót, piát és dohányt hozni, jóember. Persze vannak kivételek, de te speciel múltkor sem hagytál elöl nekem sütit.
- Szánom-bánom. Kihez szoktál menni először?
- Peterhöz.
- Te kis részrehajló. És utoljára?
- Sverihez.
- Óóó, ő bezzeg kap korhatárosat!
- Denny…!
- Bezzeg- bezzeg-bezzeg!
- Amikor Franciaország bebúrta a posztomat, mindenki korhatárosat kapott, és őrült nehéz volt elsimítani az egészet!
Svédország nosztalgikusan sóhajtott. Especiel amikor megtudta, mi történt, Franciaország is kapott tőle valami vidámat karácsonyra. A megtorlás az megtorlás. A Fűrész saga főhőse sírva könyörgött volna a receptért.
- Francnak hagytad magad kikötözni.
- Nem tehetek róla! Most már hordok kést a Mikulás-csizmámban.
- Whoa, és ezt a gyerekek tudják? Bele lehetne foglalni pár újkeltű népdalba. „Télapó, ha erre jár / tuti biztos megtalál! /Csizmájában ott a kés / nincsen többé menekvés! / Hajaj, tuliali, jó voltál-e lányom?/ Hajaj, tuliali, szedtevette, bánom!”
- Olyan vagy…!
- Magas, jóképű és szexi, ha a jelzőket keresed.
- Hát nem épp erre gondoltam, de tudod mit? Igen.
- És a férjed tudja, hogy így gondolsz rám?
- A férje elmegy mosni – tápászkodott fel Svédország.
- A színeseket? – riadt meg Finnország, és letette poharát. Svédország visszanézett a válla felett, és bólintott. – Hohó… Denny, bocsáss meg egy percre…
- Á, lefoglalom magam. Ugyi, Spongyaarc?
Lehet, hogy Svédország rá tudta venni, hogy felöltözzön, de Herr Kockanadrág és ő már puszipajtások mindörökre.
- Keressünk karácsonyi pornót?
A tágas és barátságos mosókonyhában a fregolinak dőlve Svédország és Finnország elmélyülten csókolóztak.
(- Denny? Denny!
A férfi leengedte a könyvet, amit épp olvasott. Anyaszült meztelenül hevert a dúlt ágyban, cigarettázott és konyakot kortyolgatott; mennyeien festett, mint egy idilli festmény. Szerette volna, ha Norvégia is csatlakozik a kompozícióhoz, de a köntösös fiúnak láthatóan más elképzelései voltak.
- Szeretnélek bemutatni valakinek. - Egy fonott kosarat tartott a kezében, amiben ő maga is kényelmesen elfért volna. - Ő Herr Szennyeskosár. Együtt élünk egy ideje. Szimbiózisban. Én megetetem vele a használt ruhákat, ő segít nekem rendet tartani. Szeretném, ha megismerkednétek. Köszönj szépen: hello, Herr Szennyeskosár!
- Hello. Mire akarsz kilyukadni, kicsi Nor’?
- Hogy a kurva szennyesed a kurva kosárba dobd, baszd meg!
- Héj-héj, nyugi!
- Tudom, hogy neked cselédjeid vannak, de nekem nem, és mindent én szedek össze ebben a batár nagy villában, és szeretném tudni, hogy mi a szart keresett az alsógatyád a hűtőszekrényben! – Meglebegtette a bűnjelet.
- Egy kis megértést – motyogta Dánia. – Ne hisztizz már.
- Ez nem hiszti, csak egy kérés. Oké? Megkérlek rá, hogy vedd figyelembe a problémáimat.
- Persze, Nor’.
- Ez valahogy nem győzött meg.
- Mit mondjak még, baszd meg?
- Segítesz nekem elindítani a mosást?
- Mér’, egyedül nem megy?
- De suttogta a fiú, és karonfogva Herr Szennyestartót kiviharzott az álomhálóból.
- Ne már Nor’, olyan jól fekszem itt! – kiáltott utána Dánia.
Gondolt rá, hogy utána megy, de ideges volt, innia kellett. Egy keveset…
Norvégia a mosdókagyló peremébe kapaszkodva zokogott.)
A csengő pont a legjobb résznél szólalt meg, egy borzalmas vetélkedő mértani közepén. (Mi Csád fővárosa?)
- Csengő-szól, csengő-szól, cseeeng és bong a’ zúúút… - dúdolta Dánia, és mivel a rejtélyes körülmények között eltűnt házaspár nem akarta aktivizálni magát, felállt, nyújtózott, a hóna alá kapta Spongyát, a bejárathoz trappolt, csörr-csörr, a kulcsok. Kinyitotta az ajtót, hoppá, két Norvégia, becsukta.
- Soha többé nem iszom – motyogta, ahogy visszabotladozott a nappaliba. – Egy kortyot sem.
Ding-dong, a csengő ismét felberrent, a mosókonyha ajtaja kivágódott, és Finnország kifarolt, úgy rohant.
- Nyitom! – kiáltott, és élet-halál harcot folytatott a nyakkendőjével.
Svédország ráérősen leoltotta a villanyt a magára hagyott helyiségben.
- Finnie zakóját rögtön ki kellett mosni? – vigyorgott Dánia.
- Ja.
- Fekete volt – kacsintott, Svédország pedig elpirult.
- Izland!? Nahát…
Erre már mindketten odavetemedtek.
- Ne haragudj, hogy így rátok törünk. Szeretném letétbe helyezni a bátyámat. – Izland ezzel megigazgatta a sálját, és lehet, hogy további magyarázattal is szeretett volna szolgálni, de esélye sem volt rá.
- Persze, kerüljetek csak beljebb! Hogy jutottatok el idáig ilyen cudar időben? Kész kaszkadőrmutatvány vezetni… a cipőt oda, kabát ott… Kukkamuna, nyugi! Kértek kakaót? Felrakok melegedni kettőt. – Sarkon perdült, de Izland megragadta a karját.
- Segítenél behozni a csomagokat?
- P-persze!
Kétségbeesett pillantásokat vetett a válla fölött a döbbenetbe dermedt háziakra, és Norvégiára, aki komótosan kifűzte a bakancsát, levett sapkát, sálat, kesztyűt. Bumm, a menekvők után becsapódott az ajtó. A fiú szórakozottan megvakargatta Kukkamuna füle tövét (ennek következtében nyálasabb lett egy átlagon felüli szappanoperánál), majd felnézett.
- Üdv, Svédország. Tényleg bocsánat.

- Hát, az úgy volt… - kezdte Izland heves gesztikulációkkal, Finnország pedig mindent elkövetett, hogy tartsa vele a lépést. Valósággal loholt a kocsiig. – Na, szóval tudod, hogy ez a két hülye kitalálta, hogy szakítanak.
- I-igen – dideregte Finnország, és vágyódva gondolt bent feledett kabátjára.
- Természetesen Norvégia rögtön hozzám jött, ivott, káromkodott, sírt, a szokásos. – Agresszív mozdulattal feltépte az autó ajtaját. Puffin úr, a délceg lunda vidám csipogások közepette kitört, és a vállára telepedett. – Nnna. Megérted a helyzetemet. – Hátrasimította szemébe lógó haját, és mélyet sóhajtott. – Én nem hagyom, hogy szétmenjenek.
Finnország szeme felcsillant. Egy újabb harcos a DenNor mentőcsapatban.
- És szerinted – kezdte bizalmas hangon, ahogy kiemelt egy bőröndöt a hátsó ülésről -, miért szakítottak?
- Hát, Norvégia ábécésorrendben felsorolta nekem Dánia összes bűnét és hibáját, csak egy valamit hagyott ki, és szerintem talán az a fő-fő baj. Alkoholizmus.
- Ő is sokat iszik.
- Sokat? Rengeteget. Mindannyian. Persze Dánia az éllovas, de nem csak erről van szó. A viszonya az italhoz. Ebbe menekült és… és tudod, ha valaki függő, akkor neki a legfontosabb és a totál első az életében. Lehet, hogy Norvégia nem tudatosította ezt magában, és szerintem Dánia sincs vele tisztában… bátyó gyűlöl második lenni. Egyszerűen ki nem állhatja, ha nem ő az első.
- Aha…
Beállt egy kínos kis szünet, ami alatt mindketten ugyanarra gondoltak, aztán Finnország megtörte a csendet:
- És csak ennyi cuccotok van?
- Norvégia már bevitte a többit. Izé, sejtettem, hogy Dánia itt lesz. Ugye. Azt mondtam, hogy nálatok töltöm ezt az időt karácsonyig, és ha akar, jöjjön, de már nem mondhatom vissza. Ő nem fog visszafordulni. A büszkeségére alapozok. – Eltökélten kihúzta magát. – Meg fogják beszélni a dolgokat.
- Ámen.
- Ne haragudj, hogy kapcsolatterápiás centrumot csinálok a házatokból és bocsánat, hogy csak így betörtem.
- Idefagytam – vigyorgott Finnország.
- Jaj, persze… ingben vagy? Menjünk be… sajnálom…
Bent, ha lehet, még fagyosabb volt a légkör. Dánia és Norvégia a nappali két sarkában egyöntetűen úgy tettek, mint akiket végtelenül leköt a kvízműsor, de alakításukért egyikük sem kapott volna Oscar-díjat. A pacifista Svédország elmenekült kakaót termelni, Izland pedig megköszörülte a torkát.
- Khm… akkor… felviszem a bőröndöket a vendégszobába.
Némaság. (Tehát a kepi egy egzotikus madárfaj?)
- Ööö, az nehéz lesz – nyöszörgött Finnország, és egyik lábáról a másikra állt.
(Nem nyert!)
- Mert?
- Hát, Sveri éppen átalakítja a vendégszobákat – motyogta a fiú. Ez az „éppen” aranyos körülírása volt Svédország fékezhetetlen lakásátalakítási szenvedélyének, melynek havonta a ház szinte valamennyi helyisége áldozatul esett. – Szeretett volna kész lenni vele karácsonyra, d-de kapott pár elég fontos megrendelést és picit félbe kellett hagynia…
- Hol tartott? – Izlandot a szélütés kerülgette, le kellett omlania az egyik fotelbe.
- Hát, felszedte a padlót, átütötte a válaszfalakat…
- Ez egy rönkház.
- De megoldotta. Most viszont tulajdonképpen balesetveszélyes és bútorozatlan.
- Még mindig kinyithatjuk a kanapét – lépett be Svédország egy tálca kakaóval. Norvégia ritmikátlanul dobolt a szóban forgó bútordarab karfáján, majd maga elé suttogta:
- Izland. Beszélhetünk négyszemközt?
- Persze – motyogta az, és nagyot nyelve követte bátyját a fürdőszobába. Finnország tapintatosan és mindhiába felhangosította a televíziót.
- TUDTAD, HOGY ITT LESZ! – dübörgött át a kiáltás a reklámszüneten.
- Persze, hogy tudtam, itt lakik.
- NE JÁTSZD NEKEM A HÜLYÉT, DÁNIÁRÓL BESZÉLEK!
- Hát ő is jött karácsonyozni.
- HA EZ VALAMI BÉNA KÍSÉRLET ARRA, HOGY ÚJRA ÖSSZEHOZZ MINKET, AKKOR ADD FEL! ÖRÖKRE VÉGEZTEM AZZAL A KIBASZOTT STRICIVEL!
- Mondom, a karácsonyt mindig együtt töltjük, mindannyian, te, én, ő, Finnie, Své-
- A KARÁCSONYT, NEM ADVENT VÉGNAPJAIT! NEKEM NE PRÓBÁLD MEG BEMESÉLNI, HOGY MEGHÍVTAK IDE, TUDTÁK, HOGY JÖSSZ, ÉS AZ A PRECÍZ SZERENCSÉTLEN NINCS KÉSZ A VENDÉGSZOBÁKKAL!
- Hallottad, fontos megrendeléseket-
- A FASZOMRA ÉRKEZETT FONTOS MEGRENDELÉS, ROMOKBAN VAN AZ EGÉSZ, HA TUDJA, HOGY KORÁBBAN JÖVÜNK, BELE SEM KEZD, HAGYJA ÚGY, AHOGY VOLT!
- Figyelj, ha ez téged ennyire idegel, akkor menj haza.
- NEM MEGYEK HAZA!
- Már megint menstruálsz.
- NEM MENSTRUÁLOK!
Svédország elfojtott egy feltörni készülő vigyort.
- TUDD MEG, HOGY UGYANANNYI JOGOM VAN ITT LENNI, MINT NEKED, ÉS ÍVBEN LESZAROM, HA AZ A HÍMRINGYÓ IS ITT CSÖVEZIK!
Úgy léptek elő, oly nyugodtan és elegánsan, hogy az ember azt hihette, az időjárásról fecsegtek egy csésze kiváló tea mellett. Norvégia lekuporodott a díványra, magához vett egy bögre kakaót, felhúzta a lábait és csatornát váltott. Mire feleszmélt néma zsörtölődéséből, rájött, hogy egy álló perce nézi két boldog fóka párzását, a döbbent kollektívával együtt.

- Vacsoraa… nem láttad N… nemde szép napunk van ma?
- Nem láttam. – Dánia lehajtotta a laptop fedelét, és leoperálta magáról a headsetet. Államügy-intézés alapon bezárkózott Peter szobájába, valójában a Doom3 hivatalos teszterének címére tört. – Bárhol is van, remélem, szar neki.
- Ugyan már, Denny…
- Még neki áll feljebb!
- Nem kellett volna találkoznotok, amíg le nem higgadtok mindketten, és át nem gondoljátok, hogyan tovább… - Finnország a délutánt láthatóan szakítás-tani ismereteinek bővítésére használta – hasztalan.
- Nincs tovább! – vicsorgott Dánia. – Leszarom! Mit eszünk!?
- A-Appel-flask, pácolt hering, glögg.
- Szipi-szuper!
Finnország következő útja önnön dolgozószobájába vezetett, amit jóindulatúan átengedett a testvérpárnak. Mivel Svédország ezt is mindultalan és állhatatosan átalakította, csupa izgalom volt megtalálni benne bármilyen iratot, amitől az országa jövője függhet, ráadásul a székei egy idő után olyan szentségtelen módon kényelmesek lettek, hogy csak úgy tudott kikászálódni belőlük, ha súlyos testi sértésekkel fenyegeti magát. Viszont kellemesen elszeparált, hangszigetelt kis irodahelyiség volt (tekintettel a zenei ízlésére) és Izland úgy tűnt, hamar belakta – az íróasztalon ült, ölében a laptopjával.
- Kukucs, Norvégia nincs itt?
- Kiment bagzani az erkélyre.
- Bent is lehetne… módjával. Izé, mindjárt kész a vacsi…
- Az remek. Jaj Finnie, szerinted nagyon eltoltam?
- Nem a te hibád. Ők viselkednek úgy, mint akik begolyóztak.
Ideje volt felkeresni az első számú őrültet.
A korlátnak támaszkodva állt. Már rég le kellett volna pöckölnie a hamut, de a cigaretta csak füstölgött a kezében, és a hómezőket nézte a büszke fenyvesekkel. Iszonyú szelek kergetőztek a magasban, lobogtatták a kabátját, amit csak úgy a vállára dobott, még cipőt sem viselt.
- Szia… mindjárt kész a vacsi… Csak ekkor tűnt fel neki, hogy Norvégia sír. Rögtön odafutott hozzá, és szorosan átölelte; a fiú csendben szipogott, és próbálta összeszedni magát.
- Én mindig szerettem. Én mindig hiába szerettem. Emlékszel akkor, régen, a tengerparton?
- Emlékszem.
- Akkor még együtt voltak. – Komoran szívott végre a cigarettából, és kibontakozott Finnország öleléséből, a párkánynak vetette hátát. – Én megvártam, amíg több leszek, mint egy Svédország-pótlék, egy játékszer. Ő persze elhitte magának, hogy már mióta és mennyire szerelmes belém. Vártam. Ennek idő kell. Vártam. Bántottam. Ezerszer is elküldtem a francba, hogy összeszedje magát. Dacos lett. Szeretni akart. Fontos lettem. Megtanult küzdeni értem. Megismert. Beteljesedhetett. És mindezt miért? – Szívott még egy slukkot. A hangja, a keze remegett. – Amint kidobom, Svédországhoz menekül. Mert naná! Szikrázik körülöttük az a kibaszott levegő! Nem vagyok féltékeny! Hah, én nem! Ez más, Finnie… Svédország hűségében persze sajnos jobban bízok… de ez más. Elemi vonzás. Örökre elcsábította Dániát. Ez csábítás. Egyikük sem tehet róla, folyton egymásnál kötnek ki. Tudod, mit kívánok néha? – A nyelvével megnyalta kiszáradt ajkait, és közelebb hajolt Finnországhoz, aki csak némán figyelte őt, kifejezéstelen arccal. – Hogy keféljék meg egymást. Mint régen, amikor hallgathattam egész este, milyen mesterien csinálja az én szerelmem valaki mással a szomszéd sátorban, valakivel, aki ráadásul a bajtársam. Basszanak egy jót, pokolba azokkal a lopott pillanatokkal, és jöjjenek rá, mennyire kurvára nem ugyanaz már semmi, semmi a rohadt világon! Nem tehetnek róla… érintések… álmok… kiért imádkozik az este… az illat, amit megérzek a kabátján, amikor átölel…
Tudom, hogy azért bántasz, mert neked fáj. Így együtt szenvedhetünk.
- Bocs, Finnie. Tudod, hogy megy ez. Ti nem vagytok ilyen kurva szerencsétlenek. Svédország őszintén szeret téged.
- Ahogy én is őt. Emlékszel akkor, régen, a tengerparton…
(…álltam. Keletről érkeztem. Vándoroltam. Úgy volt, ismét, megint nekivágok a világnak. De még vetni akartam rá egy pillantást… még szerettem volna látni…
- Miért nem tartasz velünk? – kérdezte Norvégia. – Szívesen fogadnánk a vikingek között. Mi a jó abban, itt állni ezen a sziklán és nézni a tengert naphosszat ahelyett, hogy a habjait szelnéd, nézni a hajókat, ahelyett, hogy irányítanád őket?
- Tudod, miért állok ezen a sziklán olyan hosszan, amikor hírét veszem, amikor kiolvasom a csillagokból, hogy ideje van? Bár sziklává válnék magam is, akkor örökre látnám… nézd, érkezik, nézd, kikötött hajója… látod azt a férfit végigmenni a parton, vállán farkasprém, kezében ragyogó kard? Látod-e őt, és láttál-e nála szebbet valaha?
- Ó… ő csak Svédország, a varégok vezére, de általában velünk tart. A szomszédom. Tetszik neked?
- Bukj le! – A földre rántottam Norvégiát, félve összekucorodtam. Direkt faragtam egy láthatatlanná tévő talizmánt, de sejtettem, hogy nem működik, ha Norvégia is rögtön kiszúrt.
- Megvesztél? – kérdezte nem épp kedvesen, és megdörgölte a vállát. – Mi az?
- Idenézett!
- Na és aztán?
- Nem láthat meg!
- Miért nem?
- Félek tőle…
- Most döntsd már el – motyogta, és fel akart állni, de visszahúztam.
- Félek – hadartam -, mert ha meglátom őt, elszökik tagjaimból az erő, kalapál a szívem, verdes, mint egy sebzett madár, és nehezen lélegzek, torkom kiszárad, lábam remeg… gonosz mágia ez!
- Hát tudod – hümmögte Norvégia - , én ismerője vagyok a varázslatnak, de ez, ami téged súlyt a láttán, nem átok.
- Svédország egy boszorkány… rettenetes, és iszonytatóan szép. Olyan őt figyelnem, mint a Napba tekinteni, elveheti szemem világát. És messze is van, mint a Nap. Szeretnék megtelepedni itt… de jaj nekem, ha közel lennék hozzá, elveszejtene! Bizonyosan nem rossz ember, de úgy félek…
/És végül összeszedtem a bátorságomat, és odamentem hozzá egy őrjöngő hóviharban, amikor Dániával a tűznél ültek./)
- Velünk minden rendben van – mosolygott Finnország, de tekintete komoly maradt. – Mellettem döntött. És Dánia is döntött, és melletted. Ez tudatos. Ha tetszik, ha nem: az a fiú nagyon szeret téged.
- Sajnos csak az idejét pocsékolja. Menjünk, kihűl a vacsora. Mit eszünk?
- Appel-flask, pácolt hering, glögg.
- Szipi-szuper.

Katafalk.
Dánia a villájával piszkálta szegény heringet. A hal buta arccal bámult vissza rá. Az orrában érezte az ínycsiklandó fűszerek illatát, de nem volt étvágya.
Örökkön-örökkön-örökké.
Az evőeszközök karistolása a tálakon, a konyhai rádión halkan szólt a híradó. Finnország az olajproblémát fejtegette, amihez valamennyien tevékenyen hozzászóltak, őt kivéve.
Norvégia szegény volt, és aztán olajt talált, és boldogan élt vele onnantól örökkön-örökkön-örökké.
- Az a baj, hogy Vinland eltúlozza. – Finnország körbelötykölte a forralt bort a pohárban. – Nincs időérzéke. Az olajkérdés egyáltalán nem lesz jelentős pár évtized múlva, de ő nagyon a mostban él, és sok a fölös energiája.
Ratatatata, bang-bang, katafalk.
Svédország leszedte az asztalt, Kukkamuna nagyon örült Dánia maradékának, és szinte teljesen belebújt a tálkájába.
Az időjárás-jelentésre már mindannyian marcipános tortát falatoztak, Norvégia repetázott, és a téma a szindiákusra terelődött, aztán a trösztről lett szó, Dánia csikorogva kitolta a székét, megköszönte a vacsorát, és részéről elment tusolni. Lassan csorgott rá a víz.

Egy szál ingben feküdt az ágyon, egy meggyújtatlan cigarettát rágcsált és az öngyújtójával játszadozott.
„Örökre végeztem azzal a kibaszott stricivel!”Hegyes láng lobbant fel, majd kialudt.
„Jó, kész. Ennyi volt, a kurva életbe, vége. Menj innen. Végeztünk. Nem érted? Tűnj el!”
Csípős füst. Pár üres üveg. Maradék. Minden, ami megmaradt.
Felült, és leakasztott magának egy élére vasalt nadrágot, a bőröndjéből elővett egy hózentrógert, csizmát húzott. Késő éjjel volt. A hold diadalittasan trónolt az égen.
Ezüst fénysávon lépkedett végig, és a nappaliban megállt. Norvégia és Izland a díványon feküdtek, összefűzött ujjakkal. Ők mindig kibékülnek. Norvégia haja szétterült a párnán, ajkai félig elnyíltak. Egyenletesen lélegzett. Dánia megállt fölötte, ismét a szájába vette a cigarettát, de most sem gyújtotta meg.
Soha többé nem látlak így, ugye? Soha-soha többé. (Annyira szép vagy.) Annyira sajnálom. (A te hibád.)
Szerette volna megérinteni puha arcát, végigsimítani a hamvas bőrön, de nem bírta volna elviselni a felnyíló szemekben lobbanó szikra-gyűlöletet.
„Mit keresel itt? Ne érj hozzám! Többé semmi közünk egymáshoz, többé ne is vágyódj utánam, felejetsd el, hogy valaha is éltem… valaha éltem…”
És egy templomi kórus őrült szopránfutama, egy megvadult orgona:
KATAFALK!
Imádjátok a díszes ravatalt!
Liliommal és vaníliával terhesen – egy szörnyű sikoly – rajta szunnyad az örök szerelem!

Valahonnan messziről csattogás. Talán csak a léptei elő-visszhangja. Elment onnan, búcsú vagy érintés nélkül. Keresztül a nappalin, az előszobán át, Puffin úr a lépcső korlátján szendergett, fejét a szárnya alá dugva. Szinte egy érintésre kinyílt az ajtó, mintha csak magától tárult volna ki, és lábai előtt ott hevert az éjszaka. Puhán tette be maga után a súlyos falapot. Valaki még megfázik a huzattól.
Együtt vacogott a csillagokkal. Alacsonyan reszkettek, olyan alacsonyan, mintha elérhetné őket. Milyen csacska illúzió, mennyire ismerős tévedés. Ha a tenyerébe fogná őket, elporladnának. Valójában tüzes gömbök csupán.
Senki sem lehet csillagok tolvaja.

Magát átkarolva gázolt a hóban. Szélcsend volt, tekintetét a távoli fák sötét, mozdulatlan sziluettjére szegezte. Szólongatta az a sötétség.
Egyszerre megváltozott talpai alatt a hó ropogása; már csikorgott, recsegett. Csak akkor eszmélt tá, hogy a tavon áll, és a jégen, mint az erek, repedések futnak végig. És követte a vonalukat, figyelte, hová vezetnek, a sötétség felé vagy az éjfénybe, kiszélesedtek, ahogy súlyát megérezték, a tó felébredt a jég alatt, már tudja, hogy itt jár, és el akarja nyelni őt.
Bár minden nagyon gyorsan történt, olyan volt, mint végigélni megint egy életet. Egy emberöltőn át tartó iszonyú, mély reccsenés. Ez a hang szúrt és vágott, és olyan volt alámerülni, mint ezernyi kés közé esni. Csak zuhant és zuhant lefelé, a víz betódult a fülén, az orrán, a száján, bukfencet vetett, végtelenül lassan. Fekete tinta-tó, a tetején hazug fehér jéggel, de most hát kiderült… ez van alatta, ez, ez… katafalk…
Érezte, hogy fogy a levegő tüdejéből, hogy tagjai megdermednek. Az utolsó névvel együtt engedte el az utolsó lélegzetvételt.
- Norvégia…
Pár buborék… ennyi volt… ennyi az egész…
Buborékok…
Andersen, legyen szíves megírni…
Sípoló némaság. Megsüketültem. Megvakultam. Hé. Néma vagyok.
… azt a sellő-tragédiát…
Meddig fogok feküdni az iszapban? Párbajainkat első halálig vívtuk. Egy perces teljes halál.
És arra a percre semmi se fáj.
Elillan…
Sötétség…

Gyászfekete.

Félek.

Minek teremtettél meg.


MINEK.

„…s a tenger fölött áttetsző, könnyű lényeket látott suhanni. Lágyan zsongó hangjukat is hallotta, olyan halk volt, hogy azt emberi fül föl nem foghatja, mint ahogy emberi szem se veheti észre őket soha. Az áttetsző, könnyű lények szárnyak nélkül suhantak a magasban, mert a levegőnél is könnyebb volt a testük.”

Sima ajkak az ajkán. Egy eleven, forró test és a sajgó hó.
Hát megpróbálod a lélegzetet visszalopni belém? Ennyire nem tudod elviselni a boldogtalanságomat? És mégis mondd, hányszor kívántad a halálom? Hányszor kívántunk halált? Sosem lehet a miénk. De legalábbis önszántunkból biztosan nem.Átkarolta a fölötte térdeplő Svédország hátát, egyre ébredő erővel vonta maga felé. Felsóhajtott az első lélegzettel, amelyhez egykori kedvese juttatta, felsóhajtott és fölé hengeredett, végigfeküdtek a hóban. Reszketve megcsókolta, végighúzta ajkait az arcán, a fülébe nyalt. Svédország megfeszült, ahogy Dánia a fülcimpájába harapott, de minden ereje elhagyta már. Dánia felnyitotta hidegkék szemeit, figyelte a másik arcát.
Mert sosem haltunk meg, megfagytunk csupán, megfagytunk örökre és mondd, felelj, miféle őrült háborgatná a befagyott tó nyugalmát, kavarná fel a múltat?- Engedj – suttogta Svédország.
- Magadat tartod fogva. Érzem, hogy kívánsz, tudom, hogy akarsz.
Mert a szerelem és a vágy testvérek, de nem egyek, és ritka mázli, ha egyek lehetnek.
Szeretném érezni újra csípőd ringó ritmusát, combod szorítását, illatos testmelegedet, a fogaid, szeretném érezni és tudod – nálam mindenesetre sokkal jobban tudod – hogy nem lehet.
Legördült róla, és a hideg talajon fekve végre megpróbált rágyújtani. Őrült hideg volt, de nem attól reszketett. Az öngyújtója viszont tönkrement, az az egyetlen szomorú szál pedig már régen a környezetszennyezés része lett.
- Fasza…
- Megérdemelnéd, hogy felképeljelek – motyogta Svédország, ehelyett viszont csak átnyújtott neki egy szál Prince-t és egy doboz gyufát.
- Kösz. Tudod, hogy nem.
- Felfoghatnád végre, hogy házas ember vagyok.
- Ennek ahhoz semmi köze. – Ajkai közül kiengedte a füstöt és lopva Svédországra pillantott. A férfi még mindig a hátán feküdt, feltételezhetőleg erőt gyűjtött, hogy felpattanjon, visszahajítsa Dániát a tóba és valahogy ráhegessze a jeget júniusig.
- Szeretem Tinót.
- Én is szeretem kicsi Nort. És?
- Néha komolyan nem értelek.
- Akkor sem értettél, és a továbbiakban sem jósolok neked valami nagy Denny-értési karriert, de még mindig te vagy a világelső, hódolatom. Hogy tűnt fel, hogy meguntam az életem?
- Elég feltűnő volt.
- Mit műveltél késő este?
- Üvegeztem – dünnyögte Svédország, és talpra kecmergett.
- Néha komolyan nem értelek – suttogta Dánia, és a hangja szokatlanul lágy volt… a tarkóján összefűzött kezekkel, ázott ruhában, lelapult hajjal hevert, és úgy figyelte a csillagok vonulását, mintha kiolvashatna belőlük valamit. Svédország a kezét nyújtotta felé.
- Meg fogsz fázni.
- Kösszencs… hah, ember! – Jólesően nyújtózott, és ráhunyorgott. – Ha még mindig haptákban a közlegény, ajánlom a tavat, pont jó Celsiusilag.
Az utolsó dolog, amire Dánia ebből az estéből még emlékezni tudott, egy olyan erejű ökölcsapás a halántékán, mintha egy vonattal ütközött volna, aztán csend.


[1] Kukkamuna = Hanatamago. Skandináv házaspár skandináv nevet  ad. NEM japánt. Nem Floweregg, nem Virágtojgli, nem Hanatamago, Kukkamuna. Pont.
[2] Skandináv alkoholos ital, úgy 40% körül kezdődik

23 megjegyzés:

Michi írta...

[előre is elnézést, nem hiszem hogy az alábbi sorok valaha is értelmet fognak nyerni így kettőóratájt]
Csodálatos. Szinte érezni véltem a mályvacukros kávé és a levendula illatát, a feszültséget a levegőben, a testvéri szeretetet és a havat. Meghaltam. Több értelemben. Várom a folytatást.

Reisuto írta...

(levendula? milyen levendula?) Köszönöm szépen *3* (leander. D: ok-oké tudom hogy szemétség fennakadni ezen XD)




(tényleg leander.)

Michi írta...

Úristen bocsánat D:

alzeid6 írta...

Na, most már úgy néz ki, szabad a véleménynyilvánításXDD. Ami a reflektálást illeti, ezért kérdeztem, hogy saját szóhasználat-e, amit művelsz.XDD Én is okszor szoktam ilyet csinálni, sőt, mi több, én imádok új szavakat alkotni, vagy a meglévőeket átformálni, mindenki nagy rémületéreXDD Amúgy a 'reflektálás'-dolog márcsak azért is érintett mélyen, mert még annó emeltmagyar órárára egyszer kellett írnom egy kétoldalasat, és hetente 2x vihettem megmutatni az újabb alkotásaimat heilmann-nak, aki mindig kitért a hitéből, hogy miért nem azt csinálom, amit ő kért, és minden egyes alkalommal kifejtette nekem a reflektálás lényegét, szóval ez még így két év után is nagyon élénken él bennemXDD
Akkor megmondhatod Paszulynak, hogy igenis depis a végeXDD

Reisuto írta...

Michi, amúgy ilyenekbe nem kötnék bele, de [SPOILER]

Alzeid, most eszembe jutott hogy négy oldalas elemzést kell írnom a Csongor és Tündéből. *belenéz a naptárába* Majd másodikán. És én inkább Paszullyal értek egyet, depis, de nem ELÉG depis az It's all about us, és ez engem degradál. Mintha Hetalia kategóriában csak happy endet tudnék írni. Gyalázat.

Reisuto írta...

Paszuly, Alzeiddel azt beszéltük, hogy az It's all about us-nak (ti. "a házas regény") depis-e a vége vagy nem, és mindkettőnk szerint igenis depis, 2:1-re állunk veled szemben.
A második kérdésedre: TALÁLD KI MIÉRT NEM IDÉZ A SZÉKELY MEG A FIÁBÓL.
És köszönöm <3
u.i. jellemző hogy a nadrágtartót fanulod be.

Polaris írta...

Hallihó~

Én érzem, hogy a Zinternet utál engem, ugyanis második hozzászólásomat veszejti el a nihilbe'...x) Nem baj, erős vagyok és nem hagyom, hogy legyőzzön a csúnya gonosz, mert muszáj csatlakoznom az előttem szólókhoz: awww~ *_________*

Igazából nem tudom, mi tetszik nekem annyira a történetben - úgy a mindentől eltekintve -, ugyanis ad1, szegény Dánia szenved (de azt milyen szívszaggatóan csinálja, egyem meg><), ad2 bonyodalmat szimatolok, és a frászt hozza rám a happy end/depiend kérdéskör.xD Ennek ellenére valahogy muszáj olvasnom - most már másodszorra -, mert ismét nem győzök dicshimnuszokat zengeni arról, ahogyan írsz, alkotsz, a szereplőket pedig az It's all about us-hoz hasonlóan itt is csak szeretni tudom.(L) Finnországnak pedig érdemrendet empátiáért! - zászlót lenget -
(Btw, kisbetűs résszel teljesen egyetértek, a Hanatamago számomra mindig is wtf kategória volt, már azon kívül, hogy japánul ugyan jól hangzik meg satöbbi.>.<)

Na, mindegy, látom már, hogy a fanbitchkedésen kívül másra ma nem vagyok képes, szóval törekszem a lényegre: imádtam, imádom, mééég<3.

chu~, polaris

alzeid6 írta...

Kedves Paszuly, bocsánat, hogy így a hátad mögött kibeszéltük a depresszióról alkotott véleményed!XDD

Raistlin:
Szerencsétlenkém, fúúj, csongor és tünde fúújXDD Mindig is utáltamXDD Azon kevés kötelező közé tartozik, amit sosem olvastam elXDD
Azért sok sikert és kitartást a megírásához!

Reisuto írta...

Polaris, nagyon szépen köszönöm a kommentedet és nagyon örülök, hogy írsz <3 Anti-japánneves-high5-szuperpacsira fel~!

Alzeid, az Éj monológja fantasztikus,a mű további része értékelhetetlen.

alzeid6 írta...

Nem t'om, nálam ott megbukott az iromány, hogy megtudtam, a szokásos világot-is-körbejrom-érte love-story, és ráadásul túl is élikXDD
Amúgy nem mondtam, de meghaltam a gyönyörűségtől, mikor Finnie áradozott Svédországról NorvégiánakXDDD Olyan édesen kis szerencsétlen-szerelmes, hogy az jajj^^
Amúgy Dániának és Norvégiának véletlen vagy direkte ugyanaz (szipi-szupi) a szóhasználata?

Ui.:
Yay, most látom, új fejezetXDD

Reisuto írta...

Hát, Dánia és Norvégia tulajdonképen ugyanazt a párbeszédet játszák le Finnie-vel kaja-körben; összeszokott kis páros, mélyebb az összetartozásuk, mint gondolják. És szupport a szerencsétlen!Finnienek <3

alzeid6 írta...

Ui.2:
Amúgy a fejezet lezárásáról valahogy az OHRE egyik részletére emlékeztet, mikor Németország eszméletlenné veri Gilbertet a javaslatáértXDD
Tudom, nem illendő más írásával példálozni egy commentben, de télleg ez jutott eszembe rólaXDD

Reisuto írta...

OHRE...?

Ayo írta...

JAJ FELTŰNT ICE IS~ Úgy örültem neki :D
Ah gyönyörűen írtad le azt a részt, mikor Finnie visszaemlékezik a tengerpartra. Az egész testem beleborzongott, olyan aranyos volt. Abban a pillanatban én is szerelmes voltam Sve-be.

Oh csak nem? Végre ki tudták használni a kanapé többfunkciós előnyeit? 8D Tudtam, hogy Ice az én oldalamon áll, és ő is pihizni akar abban a finom kanapéban~

Csak annyit tudok mondani, hogy FANTASZTIKUS, és MÉG!

alzeid6 írta...

Operation: Holy Roman Empire, Nekotica tollából.
Itt olvashatod az aktuálisan emlegetett rész kb. középtájt van:
http://hetalia-world.gportal.hu/gindex.php?pg=32692209&nid=5562104

Reisuto írta...

Ayo: Ice-Ice-Pingvi... e-elnézést, ezt muszáj volt. *köhécsel* Nagyon megkönnybebültem, hogy tetszett a tengerpartos rész, féltem, hogy túl éles meg hirtelen a váltás. </3 All hail ektorp löva°s kanapé.

Alzeid: Ah, oké :D Őt ismerem, de ezt még nem olvastam.

Nique írta...

Tegnap elaludtam. *szipp*
Teljesen jogos, hogy ne Hanatamago legyen, eléggé kilógna a szövegből. (Magamban felszisszenek akkor is, amikor valaki nagyon erőlteti a japán országnevek használatát...)

Annyira aranyos Finnország a megingathatatlan bizalmával! Egyébként kíváncsi vagyok, ez a "betegeskedés" otthon hogyhogy nem jön elő? Vagy csak az emberek között, a "másik dimenzióban" "beteg"? (Vagy simán csak béna vagyok? :D)

Vinland. VINLAND? ... *homlokára csap* XD WIN.

Akarom Norvégia szobáját. *__*

*itt az ideje egy skandináv háttérképnek*
*megtámadja a következő fejezetet*
(Az a videó oldalt meggyilkolt, amúgy.)

Kurenaoi írta...

(OHRE = Operation Holy Roman Empire by Nekotica, jelenleg hibernált projekt. És imádtam, amikor Ludwig leütötte Gilbertet XD)

ON:
Nincs is jobb, mint hazatérni félig megfagyva, majd bevetődni az ágyba egy bögre boyfriendtől kapott teával meg a laptoppal az ölemben, és konstatálni, hogy KÉT új fejezet is vár reám. Óje, mindig is mondtam, hogy az élet szép.

Szerencsére ez hosszabb fejezet volt, táplálta a szavaid iránt érzett függésemet. Olyan szappanopera-szerű az egész, főleg Izland magánakciója után érződik ez a tény, de sebaj, mert a karakterek annyira valódiak, hogy a történet apró mesterkéltségétől képes vagyok eltekinteni.
Vártam, hogy mikor hull le a lepel a svéd-dán vonzásról, és tessék, megkaptam, örömtáncot jártam, hogy igazam volt, igazam van.
Azért rettentően sajnálom a két szenvedő felet, Finnországot és Norvégiát, talán Norut jobban, hiszen Finnie képes továbblépni, míg Noru túl büszke, hogy elfelejtsen akármilyen múltban szerzett lelki sebet.
Na de nem írok már többet, mert vár rám a következő fejezet, ha! :D

Reisuto írta...

Nique, antijapánnév-high5-kettő! Erről volt egy barátságos vitánk a fórumon, ahol a japánnevesek ügyesen érveltek azzal, hogy ennyi erővel magyarra vagy angolra fordítani is barbárság, amiben amúgy igazuk van; de engem ez a Su-sanozás is irritál, néha használom mert rövid és egyszerű, de annak örülök, hogy feliratozásban is átálltak a "Swe"-re...
Nem vagy béne, mert [SPOILER] és [SPOILER]. <3
A videóra vérig vagyok sértve. Valaki turkál az agyamban. Épp megírtam az S+D+R főfejezetét, és büszkén hátradőltem, és akkor szembejött ez a Youtube-on. Dupla személyiségá Arthur, egy ember (zöld szemek) és egy halhatatlan ország 8piros), angyalszárnyak (Britannia Angel búcsúzik a bandától), varázslás, a kézfogós visszaemlékezés is ugyanaz, varázskör, gyertyák, és Zombie című szám, amikor a The Pretty Reckless-től a Zombie volt a regény mottója és opening-dala... ez már összeesküvés-elmélet szinten durva volt, ráadásul egyetlen Watsonom, lektorom és BFFem figyelmeztetett arra is, hogy a videó még stílusában is rám vall, "Patchwork", össze toldozott-foldozott, és MENJENEK KI A VIDEÓKÉSZÍTŐK AZ AGYAMBÓL, VAGY KREDITELJENEK KI ENGEM IS! X"D áhhh.

Ivetka, az első ember aki a szemembe meri mondani hogy szappanoperákat írok ;__; Köszönöm. <3 Jó, nem az első, de ez sajnos egy elég nagy hibám. Amit viszont igyekszem feledtetni, de a fordulataimért tényleg fizetne a Barátok közt forgatókönyvírója. Az vigasztal, hogy az én kedvenc olvasmányaim is hasonló elven működnek. A három testőrt leszámítva mondjuk. Nagyon szépen köszönöm a kritikát <3

Nique írta...

*visszapacsi* Nekem nagyon kellene igyekeznem, hogy erről barátságos vitát tudjak folytatni XD (Nem igazán vagyok a fangirl!japán nyelv híve.) Ja, van pár ilyen "rövidítés", amit egyszerűbb használni. Felőlem legyen Francis "oniisan", de csak poénból. Komoly fanficben NE, KÖNYÖRGÖM.

Jó, jó, mindjárt írok a másikra is. :D

Az S+D+R után valahogy jobban feltűntek nekem is a skizó Angliák, minden bizonnyal előtte is léteztek, csak számomra Kanada-üzemmódban. Végülis nincs olyan sok más lehetséges megoldás arra, hogy a személyisége egyszerre legyen heta-canon és történelmi canon. *vállat von* Great minds think alike.

Reisuto írta...

Ezen most meghatódtam ;A;

VAm310 írta...

Azt hiszem, mondtam már, de azért elmondom még egyszer: egyszerűen odavagyok a stílusodért, ahogy a karaktereket ábrázolod meg ahogy viszed az egész történetet. Épp amikor már kezd ellaposodni a hangulat, HOPP, jön egy váratlan fordulat! :D

Szegény Norvégia, hogy pont egy ilyen bajos pasiba kellett beleszeretnie! (Ne értsd félre, szeretem Denit, de Norut most jobban sajnálom.)
Egyébként nagyon-NAGYON tetszik az egész... ... nemtudommineknevezzem Svédország és Dánia között, ad egy különös pluszt és mellékszálat a történetnek. :)
*megy a következő fejezetre*

Reisuto írta...

Nagyon szépen köszönöm, Vam ^^ Na igen, szegény regényke néha nagyon leül, a cserébe a legvégére totál érthetetlenül bepörög. XD

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS